110

1988. január 30. szombat

Sípos ma végre elment az orvoshoz a fülével, hogy nem múlik a csöngés.

Napok óta rázogatja a fejét, egyre nagyobbakat ránt rajta, mintha vizet akarna kirázni belőle, de a csengés légnemű, nem fröccsen ki.

Hogy miért nem ezzel kezdte, miért nem egyből a dokihoz ment, nem tudni, holott mindenki ezt mondta neki.

Az orvos éktelenül kiabált vele, lebaszta, hogy ilyen hülye nem lehet, miért nem jött előbb, nagyon nagy baj lehet belőle, mert lehet, hogy most már nincs mit csinálni, így maradhat örök életére. Azonnal katonai mentőt kért Adyligetről és beküldte a Honvéd Kórházba.

Ott megállapították az orvosok, hogy ha másnap netán eljön, akkor javíthattak volna rajta, de most már ez menthetetlen, így marad örökre. Valami megsérült a hallójáratában vagy a dobhártyán, de már bevarrasodott vagy mi, mindenesetre nem lehet rajta módosítani.

Meg kell tanulnia együtt élni ezzel.

Próbáljon meg úgy tenni mintha nem csöngene, ne figyeljen rá.

Próbálja meg nem rázogatni a fejét, ne grimaszoljon, ne ráncolja a homlokát, ne billegtesse a fejét.

Ugyanis ezek se segítenek.

Örökre így marad.

Szokja meg.

119

1988. január 21. csütörtök

Reggel úgy döntöttem, hogy korábban visszamegyek a laktanyába, mert elmennék a dokihoz szerezni még pár nap eü. szabit. Anyu azzal búcsúztat, hogy érdemes lenne az arcom meg az orrom megmutatni orvosnak, mert azért az a barom elég jól orrbavágott. Az arcom még mindig püffedt, kicsire nyomta a szemem, az orrom, meg centikre kidagadt a fejemből.

Tán lilul is már.

A doki meglát, felhúzza a szemöldökét.

–Na. Ennyire fáj a torka? – kérdi.

Orrhangon válaszolok.

– Jelenteb, deb. Bár gyógyuhl.

–Na mutassa! – ültet le egy székre, maga elé.

– Szabad? – kérdi, de már mozgatja az orrom, tapogatja az arcom.

Én sziszegek, ő elégedetten bólogat, majd azt mondja.

– A torkára adok Mixtura Pectoralist, arra a torkára, ami az orrán van, nem kell semmi, pár nap alatt elmúlik. Belilul és leapad.

Adott még egy nap bent töltendő eü. szabit öttől. Nem sok, de a semminél több.

Mentem a századhoz, összefutottam Szadó őrnaggyal. Meghökkenve stírölte az orromat.

– Magával meg mi történt? – kérdezte meglehetősen meglepetten.

– Jelenteb, balabi bírus, ádmend adz orrmandulábba.

Néz, látszik, hogy emészti, vírus az orrmandulába? De mit mondjon? Hogy magát láthatóan orrba vágták? És ha azt mondom nem? Hogy folytatja? De?

Segítek neki.

– Jeleteb, egy nab eü szabi.

Int, hogy akkor folytassam.

Fogom, ne féljetek.

121

1988. január 19. kedd

Tegnap Apuék elvitték Buksit orvoshoz. Valami sokkot kaphatott közvetlenül a támadás után, mert én nem tudtam felemelni, de aztán ez a sokk elmúlt, mert Anyu nagyon óvatosan megemelve, kézben vitte le a kocsihoz. Az orvos kitisztította a sebeit és elmondta, hogy semmit nem lehet és nem is kell vele csinálni, csak időnként besebhintőporozni. Mélyek a sebek, de nem szakadtak, nem tépődtek szerencsére, hanem négy pontszerű szúrás keletkezett, a német juhász fogainak nyomai. A doki szerint ma még lehet, hogy sebláza lesz, ad neki lázcsillapítót meg gyulladásgátlót injekció formájában, és már csak akkor kell visszahozni, ha netán valamelyik seb elfertőződne.
Este Buksi már valamivel jobban is volt, valamit tudott enni, aztán aludt reggelig.

A lázam nem enyhül, a torkom tényleg borzalmasan kapar és általánosságban gyenge vagyok. A fejem és a bevert orrom nagyon fáj, Anyu nyaggat, hogy menjek orvoshoz, de mindkét orrlyukam egyformán szelel, nem lett elverve semelyik irányba, lehet, hogy befele elmozdult egy kicsit, de úgy éreztem, nincs szükség orvosra, szaladgálok hozzájuk eleget.


Amúgy is csak arra van erőm, hogy a magnóban megfordítsam a kazettát,  ha lejárt,  mert amúgy csak zenét hallgattam. Végre újra hallhattam a gyűjteményem, bár túlnyomórészt AC/DC-t és Dead Kennedys-t tettem be. Megint mozgatna a ritmus, megint kitörne a tánc,  de fekszem,  így fejben táncoltam át a napot.
Egész elfáradtam.

122

1988. január 18. hétfő

Mára valahogy egy kicsit enyhült a láz, és én kisebb túrákat tettem a lakásban. Kiültem a konyhába reggelizni, billegtem ugyan a széken, de végig tudtam enni. Aztán visszafeküdtem, csakhogy valahogy ott sem volt jó.

Délutánfele úgy döntöttem leviszem a Buksit sétálni, talán jót tesz a friss levegő.
Egész jó idő volt, csípős hideg feszült ugyan, de sütött a nap.
Buksi nagyon érzékeny.
Valószínűleg pontosan tudja, hogy most nem vagyok száz százalékos, ezért egész rendesen viselkedik. Amúgy a sétáltatás mindig úgy néz ki, hogy megyünk utána, és csak akkor jön vissza, ha ő akar. Most meg nem nagy távolságra bóklászik el, és szólnom sem kell, jön velem, pontosabban az ő általa bejárt terület középpontjaként haladok.
Már nagyon kevés kutyához megy oda magától.
Ha pajkos játék várható akkor igen, meg akkor, ha az erejét akarja fitogtatni, kis termete ellenére ilyenkor persze elég támadékony hangulatban. De olyan kutya felé nem mozdul, akit ismer és úgy érzi nincs dolga vele.
Mindenkinél többnek gondolta magát, megvívta már a harcait, úgy érezte rangja van, és az olyan magas, hogy csak nagyon ritkán lát olyat, aki magasabb rangú. Még mindig kész persze ezt a rangot akár erővel is elismertetni, de nem bizonyítgatja állandóan. Így elég nyugodtan haladtunk, nem siettünk és nem is álltunk meg.

Ekkor feltűnt Charlie a gazdájával.
Charlie egy megtermett német juhász. Négy-öt év körül lehet, még emlékszem a gazdája előző kutyájára, az is német juhász volt, csak teljesen vörös.
Amolyan fakó téglavörös. Nagyon furcsa, de szép állat volt. Hirtelen pusztult el, a gazdája nem is bírta kutya nélkül, ekkor szerezte Charlie-t.
A gazda egy lehetetlen alak volt, senki, semelyik kutyás nem szerette. Nem csinált amúgy semmit, csak lenézően, pökhendi tartással vonult, soha senkinek nem köszönt, a legtöbb, amit az ember kaphatott tőle az legfeljebb egy undorral vegyes, gyűlölettel teli pillantás.
A kutyájától is mindenki tartott. Kiszámíthatatlannak látszott, többször támadt emberre, kutyára, de hihetetlen szerencsével a sérülést mégis sikerült elkerülni, valahogy vagy a gazda vagy a körülmények megfékezték a kutyát, mielőtt a támadást befejezte volna. És ezekben a támadásokban még kutyafejjel belegondolva sem lehetett semmilyen indokot felfedezni.

Ezért kerülte őket mindenki. Most, hogy megjelentek, úgy akarok elmenni mellettük, hogy kitérek alaposan balra, hogy jó messze legyünk egymástól.
Buksinak is megvan a magához való esze, Charlie-val sose próbálkozott, a kezdetektől kerülte.
Kemény kis jószág volt, de nem hülye.
Most is felmérte a helyzetet és ő is eltolódott balra és jó messze tőlem, és még messzebb Charlie-éktól, nyugodtan baktatott. Ment minden mint a karikacsapás, szépen haladtunk el egymás mellett, nem gyorsan, mert a másik gazda pöffeszkedő járása lassan mozogva hatásos, én meg eléggé szédelegtem még, tyúklépésben, billegve, bizonytalanul haladtam. Charlie gazdája nagydarab pacák, olyan, akiben meglátni, hogy energikusan tudja mozgatni a testét, de már kövér.
Mióta Lufi ugyanilyen testtel letett szkanderban, nem becsülöm le az ilyet.
És ezen az emberen az is látszott, hogy agresszív, bevédi a territóriumát, ha szükségesnek látja. De egyébiránt a kinézete nem különbözött a sok lecsúszott, enyhén alkoholista, primitív proli apukától, akik azért a lakótelepen nagy számban rajzottak.

Azt hittem minden rendben lesz, ahogy ez évek óta lenni szokott, de nem.
Valamiért Charlie bekattant.

Elindult Buksi felé. Buksi nem egy beszari fajta, kis mérete ellenére gyakorlatilag bármilyen más kutya ellen felveszi a harcot, most óvatosabb volt, igyekezett hozzám közel kerülni. Csakhogy így, hogy jobbról Charlie jött, balról Buksi, nagyon gyorsan összetalálkoztak.
Charlie-n nem látszott semmi, se támadó szándék, se barátságosság, de még érdeklődés sem. Csak jött, egyenletes mozgással.

Amint Buksihoz ért, már harapott is.
Buksi rutinos, nem nagyon lehet meglepni, túl sokszor küzdött már, hogy tudja, akkor van esélye, ha gyors. Ha már az összecsapás előtt jóval a maximumra kapcsolja magát, és minden idegszálát megfeszítve figyeli a pillanatot, amikor mozdulni kell, gyorsan, robbanékonyan.
Így az első harapást elkerülte.
Olyan hirtelen ugrott oldalra, hogy Charlie kicsit megzavarodott, hogy nem ért testet a harapása, hanem akkorát csattantak a fogai, hogy a lakótelep belecsendült és tán még fájhatott is.
Buksi nem késlekedett, már a levegőben úszott a német juhász nyaka felé.
Beleharapott, de Charlie rántott magán egyet és Buksit pont maga elé rántotta be. Mire Buksi földet ért, Charlie már átharapta a testét, a tépőfogait két oldalt mélyesztette az én kutyámba.
Ez néhány méterre történt előttem pokoli gyorsan, és én az első pillanattól kezdve igyekeztem feléjük, futni nem voltam képes, de erőltetett menetben közeledtem. Akkor értem oda, amikor Charlie már egyszer megrázta a fülsüketítően vonyító Buksit, ezért ami a nullára apadt erőmből tellett, belerúgtam a német juhászba.
A combját találtam el, olyan volt, mint a beton, ezért még néhányszor alárúgtam, hogy hátha valami fájdalmasabb lágyrészt eltalálok.
De Charlie bekattant.
Nem engedte el Buksit. Talán az ötödik rúgást vittem be, amikor hirtelen minden elsötétült.

Megérkezett ugyanis Charlie gazdája.
Nem láttam, de nem volt kétséges.
Úgy vert orrba, hogy magasra lendült a lábam, mintha kirúgták volna őket alólam. A hátamra esve éreztem meg, hogy mennyire fáj az orrom és az arcom, mert össze tudtam hasonlítani azzal, amit a beton okozott hátul a koponyámon, amikor lecsattant a földre.
Csak lenn hanyatt fekve jött meg a kép, vissza a szemembe, és nemsokkal utána az agyamba is. Buksit még mindig rázta az ellenfele, tudtam, hogy széttépi. És azt is tudtam, hogy most képtelen vagyok segíteni, nem tudok felállni.
Minden vibrált, a fejem úgy zúgott, hogy majdnem elnyomta Buksi keserves vonyítását.
De csak majdnem.
Láttam, hogy most már a gazda rugdossa a saját kutyáját, és rájöttem, hogyha neki segítek, Buksin is fogok. Meg fennállt annak a veszélye, hogy az ember Buksit is megrúgja.
Mozdulnom kell.
Eszembe sem jutott, hogy a pasi újra ellenem fordulhat, hogy ezzel akár Buksi szenvedésének végét is késleltethetem, de mire felkeltem a földről Charlie elengedte a zsákmányt, gondolom, valahogy a gőzön átsejlett neki, hogy a gazdi szólítja, emberes rúgásokkal.

A fickó rám sem nézett, pórázon húzta el a kutyáját, én meg a földön sírdogáló Buksihoz igyekeztem. Az oldalán feküdt, nyakát hosszan előrenyújtva, szájával apró o betűt formázva, a teljesen teleszívott tüdejéből hosszan és hangosan nyüszített.
Üveges szeme ijesztőn meredt maga elé a semmibe.
Óvatosan megsimogattam többször is, és éreztem, hogy a kezem alatt enyhül a teste feszítése, halkul a fájdalom hangja. És amikor a fejét meg sem mozdítva, csak a szemét forgatva, oldalra belenézett végre a szemembe, sírva fakadtam. Folyt a könnyem az orrom alatt gyöngyöző vérbe, elkentem a kezemmel és már nem tudtam, hogy Buksitól vagyok-e véres vagy magamtól. De Buksi szerencsére nem vérzett nagyon.

Sírtam, pedig nemrég ígértem meg magamnak, hogy nem fogok. De már nem gyerekként tettem, elvégre 19 éves vagyok.
Férfiként sírtam.
Dühömben.
Mert bár Buksi esdeklő tekintete a sajnálatot indokolta valóban, de nem emiatt sírtam. Legalábbis nem elsődlegesen ezért. Buksi tekintetében benne volt valami bocsánatkérés. Valami olyasmi, hogy bocs, nem akartam. Ettől esett meg úgy a szívem.
Mert annyi galád piszokságot csinál, annyi olyan felesleges konfrontációt, amit én nem akarnék megélni, és ha szólok is, hogy ne csinálja, akkor is megteszi, annyi ilyet csinál, hogy máskor jogos lenne ez a tekintet. De most tudom, hogy nem tehetett erről, de fél, hogy így gondolom.
Sosem büntettük, nem attól fél.
Hanem, hogy most azt hiszem róla, hogy ő a hibás.
És ettől harag gyúlt bennem.
Ettől és a sajnálattól kezdtem sírni.
Meg a tehetetlenségtől.
Bosszú forrt bennem belül, de a testem, most alkalmatlan mindenre.

Nem sokáig gubbasztottunk ebben a vert helyzetben, mert Buksi erősebb volt. Lassan hasra feküdt és a mozdulatoktól aprókat nyiszogva, kúszva hazafele indult.
Egy pillanatra a tenyerem a mellkasának támasztva megállítottam, mondtam is neki, hogy ne haragudjon, fájni fog, és a másik kezemmel hátul alányúlva megpróbáltam felemelni. Nagyon sokszor csináltam már, rutinfeladat.
De most láttam, hogy akárhogy csinálom, fájdalmat fogok okozni és valóban, ahogy enyhén megemeltem, élesen felvisított, mert a sebein megmozgattam a bőrt. Nem vettem fel mégsem, hagytam hadd kússzon.

Úgy mozgott, mintha súlyos nyerget tettek volna rá, amit a húsába mélyesztett kampókkal rögzítettek volna, és billegne rajta a lovas. Egészen a földre lenyomta ez a vágta, hasát húzva a földön kúszott, de megállás nélkül. Úgy mentem mellette, hogy fölötte legyek, meg előtte és mögötte, hogy bármi közelítene hozzá elpusztítom, elégetem, mint egy sugárpajzs. Szerencsére sehol nem kellett megemelnem, a házba is, és a liftbe is be tudott magától kúszni.

Otthon nagy, ijedt szaladgálás lett, engem látott el Anyu elsőként, mert Buksi azonnal inni ment.
Nem tudom tört-e csont, nem is tudom, hogy van-e csont az orrban, de olyan érzés volt.
Mintha szétrobbant volna apró darabokra és az egész arcomat beterítette volna bőr alatt a sok csontszilánk, mert még a pislogástól is karistolták a húsom, az idegszálaim és végső soron az agyam.

De igazából ez csak az érzés lehetett, minden hellyel-közzel a helyén volt a képemen, azt hiszem rendben vagyok. Buksival nem tudtunk mit csinálni, nem vérzett már, de teljesen tisztán négy hatalmas lyukon, kettőn a bal, kettőn a jobb oldalán mélyre, egészen szinte a bordákig leláttunk. Orvos kellene megvizsgálja.

Aput meg kellett várni, későn érkezett haza, de ő is először azon háborodott fel, hogy az ember engem támadott meg, pontosabban, hogy megtámadott engem.
A nevét nem tudjuk, azt se hogy pontosan hol lakik, meg Apu nem az a verekedős fajta, és beszélni a pasival meg értelmetlen, az ész érveket nem érti az, akinek nincs esze.

Az látszott logikus lépésnek, hogy ez várhat, Buksit kellene előbb orvoshoz vinni. Így én otthon maradtam, a család meg bevitte a legkisebb családtagot a Péterffy Sándor utcai rendelőbe.

179

November 22. Vasárnap

Na, kiderült, hogy tegnap miért nem piszkált senki.
Az orvos ugyanis tudtom nélkül kiírt 4 nap Eü-szabira. Az marha jó, hogy nekem nem is mondta.
Négy nap?
Marha jó!

Alszom, gyúrok.

Alszom.

275

Augusztus 18 Kedd

Elmentem az orvoshoz megint, de csak valami béna EÜ katona volt helyette, visszarendelt későbbre.
Szarul vagyok, és mivel ez látszik is, nem tesznek szolgálatba, hiába nem látott orvos. Majd holnap újra próbálkozom. Tényleg olyan érzés, mintha napszúrásom lenne, de ennek már hónapokkal ezelőtt jönnie kellett volna, nem most.
Szédülök, alszom egész nap.

276

Augusztus 17 Hétfő

ÖREGEDŐ vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

A felénél tartok! Öregedő! Benne van a nevében a kor, már véletlenül sem lehet kopasznak, fiatalnak hívni. Már csak a „gedő” szórészletet kell elhagyni és mindenki bekussolhat, az leszek, ami a nevem, és most megelőlegezett öreg lettem. Hurrá!

De sajnos ez az öröm az állapotomon nem látszik meg. Valami kórság leterített, lázas lettem, émelyegtem, mentem is a dokihoz rögtön.

Nocsak, beteg lettem, kérdi az orvos, mintha lenne némi él a hangjában, meg se várta, hogy befejezzem, mi is a bajom, bevágott valami injekciót a karomba. A gyógyszer múltkor nem hatott, ez most fog, mondja, és már tessékel is kifele.

Vagy nevelési céllal kaptam, márciusban ugye sűrűn jártam hozzá úgy, hogy semmi bajom nem volt, vagy ez az injekció tényleg csodaszer, és bármi bajom van, meggyógyít, mert ugye a doki nem tudja mi bajom, nem hagyta elmondani. Vagy valami hatóanyagot tesztel a katonaságon valami országos egészségügyi fő-fő hivatal. De valamivel tényleg jobban lettem, izzadok, mint egy ló, de a lázam lement, ezért el tudok menni délutános szolgálatba.

Ferihegy 2-n álltam kinn, kutyával. Ködit az öreg csatalovat vittem ki, talán érzi, hogy nem vagyok valami jól, mert többször is közelebb oldalaz és nekidől a combomnak. Ez segít, jó a testmelegét érezni. De megszédültem kinn, olyan mintha napszúrást kaptam volna.
Este bezuhantam az ágyba, majdnem ájultan feküdtem reggelig ruhában.

415

Március 31. Kedd

Ma ki akartam menni fogászatra, de a Cupi (Hortományi alhadnagy) nem engedett ki. A Cupi becenevet onnan kapta, hogy ha esetleg gondolkodik, vagy amikor erős szellemi megterheléssel járó feladatot kell végrehajtania, például aláírni a szabadságos könyveket, akkor hangosakat cuppant a szájával. Nem adott magyarázatot arra, miért nem enged ki, egyszerűen nemet mondott. Az az érzésem szervezetten szívatnak, de talán Cupit Nitró se tudja befolyásolni, túl kis pont ahhoz, simán lehet, hogy Cupi saját jogon utál engem.

Oké, nem engedett. De ne higgye, hogy szolgálatba be tud tenni.

Tőle rögtön az itteni laktanyaorvoshoz mentem át azzal, hogy nagyon fáj a torkom.

Vagy a gyomrom.

Legyen a gyomrom, abba nehezebben tud belenézni.

Rendszeresen fáj? Hát persze, újabban rendszeres. Mióta? Két hete. Áá... az alatt nem derül ki rendszeres-e. Viszont fáj. Ok, hol fáj? Az ott a vakbele, azt ki kell venni, ha az fáj. Nem, feljebb. Feljebb? És itt, ha megnyomom? Hát várjunk ezzel még, ha nagyon nem múlik…

Meg a torkom is fáj, lehet, hogy összefügg? Persze, a gyomrával! Olyat evett, ami már nyomja a gyomrát, de még irritálja a torkát, mi? Menjen már! Na, hadd nézzem, hú ez piros. Szokott fájni a mandulája? Szokott-szokott. Hát ez piros. Na, ezeket vegye majd be. Lelépni!

 Este a szolgálat utolsó perceiben megjelent két ÉPK-s. Ők a laktanya épület karbantartói, külön kasztot alkotnak, és a laktanyán kívüli területen, közel a reptér oltásához kialakított mesterséges tó mellett, egy fából épült barakkban volt a körletük. Teljesen különálló világ, mivel épület karbantartói feladatokat láttak el, festés, burkolás stb. nem vonatkozott rájuk a legtöbb szabály.
Gyanúm szerint mindig szándékosan festékes, szakadt cuccokban jártak, hogy ne katonának, hanem melósnak látszanak. Sosem viseltek fegyvert, igazából semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk, annyira marginális szerepük volt a laktanya életében, hogy a tisztek is rendre elfeledkeztek róluk.

Ha nem volt feladatuk, ki se dugták az orrukat, figyeltek arra, hogy ne legyenek szem előtt. Alig ismertük őket, ebédelni is külön időpontban jöttek, nem keveredtek sosem a többi egység katonáival. Csak hírből hallottuk, hogy náluk benn van a civil ruha és esténként kijárogatnak, mert még a kapuőr se látott rendesen rá a körletükre, jöhettek-mehettek.

Ketten állítottak be, kopaszok. Vagyis velem egykorúak. Nemrégiben feltört a mosogató padlójának kövezete egy helyen, én nem emlékszem rá, de érzésem szerint valamelyik részegeskedéskor sérülhetett meg, azt jöttek kijavítani. A hozzáértésük alapján én is megcsinálhattam volna, sokat tököltek, míg kivésték a régi lapok helyét, aztán kevertek valami ragasztót vagy mit és nagyon ügyetlen mozdulatokkal tették le az új köveket, majd szedték fel és tették le újra.

És még vagy háromszor. Ferde volt, egyenetlen, kis-, helyenként meg nagy térközökkel. Újra kellett rakni.

Háromnegyed háromig kellett velük maradnom. Kínomban az öltözőben aludtam félálomban, de tanulva a múltkori esetből, 10 percenként rájuk néztem. De még így is volt, hogy az egyiket a raktárból kellett kiparancsoljam. Kipakoltattam a zsebét, lekvárt vitt volna. Nagyon felbosszantott, elpakoltam minden ehetőt, bezártam mindent, holott még mielőtt nekikezdtek jeleztem, hogy van még az ebédből megmaradt húsból, adok, ha végeztek. Kicsit sajnáltam, hogy nem azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan végeznek, mert az igyekezet nem törte össze őket. De mivel a végére kiderült, hogy nem szívatnak, hanem csak egyszerűen nem tudnak burkolni, megkegyelmeztem nekik és sült hússal, meg az elcsenni kívánt lekvárral, kenyérrel engedtem el őket.

(Kép forrása: http://drawception.com/viewgame/eqq4fsP7fY/why-does-my-throat-hurt-so-much/)