2014.01.21. 06:00
(422. nap) Ne féljetek!
119
1988. január 21. csütörtök
Reggel úgy döntöttem, hogy korábban visszamegyek a laktanyába, mert elmennék a dokihoz szerezni még pár nap eü. szabit. Anyu azzal búcsúztat, hogy érdemes lenne az arcom meg az orrom megmutatni orvosnak, mert azért az a barom elég jól orrbavágott. Az arcom még mindig püffedt, kicsire nyomta a szemem, az orrom, meg centikre kidagadt a fejemből.
Tán lilul is már.
A doki meglát, felhúzza a szemöldökét.
–Na. Ennyire fáj a torka? – kérdi.
Orrhangon válaszolok.
– Jelenteb, deb. Bár gyógyuhl.
–Na mutassa! – ültet le egy székre, maga elé.
– Szabad? – kérdi, de már mozgatja az orrom, tapogatja az arcom.
Én sziszegek, ő elégedetten bólogat, majd azt mondja.
– A torkára adok Mixtura Pectoralist, arra a torkára, ami az orrán van, nem kell semmi, pár nap alatt elmúlik. Belilul és leapad.
Adott még egy nap bent töltendő eü. szabit öttől. Nem sok, de a semminél több.
Mentem a századhoz, összefutottam Szadó őrnaggyal. Meghökkenve stírölte az orromat.
– Magával meg mi történt? – kérdezte meglehetősen meglepetten.
– Jelenteb, balabi bírus, ádmend adz orrmandulábba.
Néz, látszik, hogy emészti, vírus az orrmandulába? De mit mondjon? Hogy magát láthatóan orrba vágták? És ha azt mondom nem? Hogy folytatja? De?
Segítek neki.
– Jeleteb, egy nab eü szabi.
Int, hogy akkor folytassam.
Fogom, ne féljetek.