415

Március 31. Kedd

Ma ki akartam menni fogászatra, de a Cupi (Hortományi alhadnagy) nem engedett ki. A Cupi becenevet onnan kapta, hogy ha esetleg gondolkodik, vagy amikor erős szellemi megterheléssel járó feladatot kell végrehajtania, például aláírni a szabadságos könyveket, akkor hangosakat cuppant a szájával. Nem adott magyarázatot arra, miért nem enged ki, egyszerűen nemet mondott. Az az érzésem szervezetten szívatnak, de talán Cupit Nitró se tudja befolyásolni, túl kis pont ahhoz, simán lehet, hogy Cupi saját jogon utál engem.

Oké, nem engedett. De ne higgye, hogy szolgálatba be tud tenni.

Tőle rögtön az itteni laktanyaorvoshoz mentem át azzal, hogy nagyon fáj a torkom.

Vagy a gyomrom.

Legyen a gyomrom, abba nehezebben tud belenézni.

Rendszeresen fáj? Hát persze, újabban rendszeres. Mióta? Két hete. Áá... az alatt nem derül ki rendszeres-e. Viszont fáj. Ok, hol fáj? Az ott a vakbele, azt ki kell venni, ha az fáj. Nem, feljebb. Feljebb? És itt, ha megnyomom? Hát várjunk ezzel még, ha nagyon nem múlik…

Meg a torkom is fáj, lehet, hogy összefügg? Persze, a gyomrával! Olyat evett, ami már nyomja a gyomrát, de még irritálja a torkát, mi? Menjen már! Na, hadd nézzem, hú ez piros. Szokott fájni a mandulája? Szokott-szokott. Hát ez piros. Na, ezeket vegye majd be. Lelépni!

 Este a szolgálat utolsó perceiben megjelent két ÉPK-s. Ők a laktanya épület karbantartói, külön kasztot alkotnak, és a laktanyán kívüli területen, közel a reptér oltásához kialakított mesterséges tó mellett, egy fából épült barakkban volt a körletük. Teljesen különálló világ, mivel épület karbantartói feladatokat láttak el, festés, burkolás stb. nem vonatkozott rájuk a legtöbb szabály.
Gyanúm szerint mindig szándékosan festékes, szakadt cuccokban jártak, hogy ne katonának, hanem melósnak látszanak. Sosem viseltek fegyvert, igazából semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk, annyira marginális szerepük volt a laktanya életében, hogy a tisztek is rendre elfeledkeztek róluk.

Ha nem volt feladatuk, ki se dugták az orrukat, figyeltek arra, hogy ne legyenek szem előtt. Alig ismertük őket, ebédelni is külön időpontban jöttek, nem keveredtek sosem a többi egység katonáival. Csak hírből hallottuk, hogy náluk benn van a civil ruha és esténként kijárogatnak, mert még a kapuőr se látott rendesen rá a körletükre, jöhettek-mehettek.

Ketten állítottak be, kopaszok. Vagyis velem egykorúak. Nemrégiben feltört a mosogató padlójának kövezete egy helyen, én nem emlékszem rá, de érzésem szerint valamelyik részegeskedéskor sérülhetett meg, azt jöttek kijavítani. A hozzáértésük alapján én is megcsinálhattam volna, sokat tököltek, míg kivésték a régi lapok helyét, aztán kevertek valami ragasztót vagy mit és nagyon ügyetlen mozdulatokkal tették le az új köveket, majd szedték fel és tették le újra.

És még vagy háromszor. Ferde volt, egyenetlen, kis-, helyenként meg nagy térközökkel. Újra kellett rakni.

Háromnegyed háromig kellett velük maradnom. Kínomban az öltözőben aludtam félálomban, de tanulva a múltkori esetből, 10 percenként rájuk néztem. De még így is volt, hogy az egyiket a raktárból kellett kiparancsoljam. Kipakoltattam a zsebét, lekvárt vitt volna. Nagyon felbosszantott, elpakoltam minden ehetőt, bezártam mindent, holott még mielőtt nekikezdtek jeleztem, hogy van még az ebédből megmaradt húsból, adok, ha végeztek. Kicsit sajnáltam, hogy nem azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan végeznek, mert az igyekezet nem törte össze őket. De mivel a végére kiderült, hogy nem szívatnak, hanem csak egyszerűen nem tudnak burkolni, megkegyelmeztem nekik és sült hússal, meg az elcsenni kívánt lekvárral, kenyérrel engedtem el őket.

(Kép forrása: http://drawception.com/viewgame/eqq4fsP7fY/why-does-my-throat-hurt-so-much/)