Centi_30.jpg126

 

 

 

 

 

1988. január 14. csütörtök

 

Reggel hivatott Balrog őrnagy. Talán másfél órát, ha aludtam az éjszakás szolgálat után, nagyon nem kellett ez most, mert úgy éreztem a láz,  ami eddig csak pislákolt bennem, attól, hogy felültem, le tudott csorogni a testem minden részébe és erőre kapott. Lassan készültem el, de Balrog előtt igyekeztem nem mutatni ebből semmit, ne lásson gyengének.

Kicsapta elém a szabadságos könyvet megint és mutatta, hogy mától vagyok kiírva öt napra. Az éves rendes kötelező szabadságra. Aztán elmondta, hogy nem látja úgy, hogy ezt megérdemelném, ezért saját hatáskörben eltolja márciusra.
– Mit szól ehhez, Dvorszky határőr?
– Jelentem, értettem. – válaszoltam rezignáltan.

smiley03.jpgA lázat le tudtam győzni, de úgy tört át rajta a röhögés, hogy félő volt, kitör és nem tehetek ellene semmit. Összeszorítottam a fogam, és azt parancsoltam az arcomnak,  hogy meg se rezdüljön. Pedig nagyon feszített a röhögés, és azt gondoltam, hülye vagy barátom, kimegyek én a jóváhagyásod nélkül, nehogy azt hidd, hogy most fegyelmezel. Mivel semmi jelet nem adtam, hogy valóban megrendültem volna, így nem sok öröme volt bennem, leléptetett.

Vissza se mentem a laktanya épületébe, hanem rögtön a doki rendelője felé kanyarodtam.
De itt már előre engedtem a beteget, hagytam a testem átvenni és reagálni a tünetekre. Rázott a hideg, émelyegtem, szédültem, grimaszoltam, ha belehasított a fejembe valami beazonosíthatatlan fájdalom. A doki megvizsgált, csóválta a fejét,  néha hosszan a szemembe nézett, mintha nem nagyon hinné,  hogy beteg vagyok és hátha attól, hogy farkasszemet nézünk, egyszer csak megtörök és bevallom, hogy szimulálok.
De most nem.
Nem török meg, és nem is szimulálok.
Tényleg szarul vagyok, ezt lassanként a doki is belátja. Azzal válunk el, hogy menjek haza, gyógyuljak otthon, és közben menjek el kivizsgálásokra. Ad öt nap egészségügyi szabadságot.

Miután kijöttem a dokitól erősen elgondolkodtam,  hogy visszamegyek Balroghoz és ledobom elé az asztalra a doki papírját a megvont éves öt nap szabadságom napján induló pontosan öt nap egészségügyi szabadságomról.
De aztán letettem róla, bőven elég volt Szadó őrnagy arcát látni ugyanebben a helyzetben. Nézi a papírt hitetlenkedve, vakarja a fejét, aztán rám sem néz, csak elküld, hogy délután öttől mehetek, kiadja a katonakönyvem.

Hazamegyek pupákok,  hiába erőlködtök.

 

Centi_30.jpg156

 

 

 

 

December 15. Kedd


42 napja vagyok bent egyfolytában.
Nem érzem.
A család persze hiányzik.
Főleg mióta benn jártak.
Vagy tán azért.
De próbálok nem gondolni sokat rájuk.
Editre meg egyáltalán.
Nem is tudom van-e még.

Hetekkel ezelőtt írtam neki, hogy folyamatos büntetésben vagyok, fogalmam sincs mikor megyek haza, bírja ki, majd jelentkezem.
Ennél nem is cizelláltam neki jobban.
Mint egy bírósági idézés telex táviratban, olyan bensőséges hangot sikerült megütnöm.
Talán azért, mert nekem könnyebb így.

Tényleg nem volt nehéz, mert amint lezártam a borítékot, gyakorlatilag azonnal elfelejtettem, hogy létezik. Ma fordult meg csak a fejemben, de nem is ő, hanem csak mint a hiányzó személyek, dolgok listájában egy elem.
Nem is legelöl.
De ha nem gondolok a kinti világra, nem is tűnik fel, hogy nem voltam kinn régóta.
És ezáltal gyakorlatilag büntethetetlen lettem.
Ez csak azért világlott így ki ma, mert hivatott Balrog őrnagy és elém hajította a szabadságos könyvet.

Minden katonát kétszer megillet az ún. éves szabadság. Ez nem megvonható, ezt ki kell adni. Öt napot jelent egyben. Én a nyáron kaptam meg az első csomagot.
Balrog őrnagy megkért, hogy nézzem meg mikorra van kiírva nekem a második etap. Néztem és azt láttam, hogy mától huszadikáig.

– Nos fiam – mondta Balrog őrnagy kéjes arccal –, biztos feltűnt magának, hogy nem ment ma sehova.

Nekem tényleg feltűnt, meg az is, hogy Balrognak ez a szerep, a kivégzőtiszt szerepe nagyon tetszik.

Hogy ne élvezhesse nagyon, nem hökkentem meg, nem tántorodtam meg, de még egy arcrándulást, fintort sem engedélyeztem magamnak. Bólintottam csak és rezzenéstelenül néztem a szemébe.

– Mivel nem vagyunk a magaviseletével megelégedve, az én javaslatomra eltoltuk az éves szabadságát egy hónappal január közepére. Mit szól hozzá? – kérdezte és most ő vizslatott, meredt a képembe.

– Jelentem értettem. – válaszoltam nyugodtan és közben tényleg nyugodt voltam. Leszarom, erőlködjetek gondoltam és ekkor bukkant fel bennem, hogy büntethetetlen vagyok. Ha csak ennyi jut eszükbe, akkor nem leszek én soha jobb katona, akkor sosem lesznek elégedettek a magaviseletemmel.

Nem tudom, mit várt, de aztán dühösen küldött el, azzal, hogy rajtam tartja a szemét.

A szemét.

dollár1.jpg

 

Centi_30.jpg415

 

 

 

 

Március 31. Kedd

 

Ma ki akartam menni fogászatra, de a Cupi (Hortományi alhadnagy) nem engedett ki. A Cupi becenevet onnan kapta, hogy ha esetleg gondolkodik, vagy amikor erős szellemi megterheléssel járó feladatot kell végrehajtania, például aláírni a szabadságos könyveket, akkor hangosakat cuppant a szájával. Nem adott magyarázatot arra, miért nem enged ki, egyszerűen nemet mondott. Az az érzésem szervezetten szívatnak, de talán Cupit Nitró se tudja befolyásolni, túl kis pont ahhoz, simán lehet, hogy Cupi saját jogon utál engem.

Oké, nem engedett. De ne higgye, hogy szolgálatba be tud tenni.

Tőle rögtön az itteni laktanyaorvoshoz mentem át azzal, hogy nagyon fáj a torkom.

Vagy a gyomrom.

Legyen a gyomrom, abba nehezebben tud belenézni.

Rendszeresen fáj? Hát persze, újabban rendszeres. Mióta? Két hete. Áá... az alatt nem derül ki rendszeres-e. Viszont fáj. Ok, hol fáj? Az ott a vakbele, azt ki kell venni, ha az fáj. Nem, feljebb. Feljebb? És itt, ha megnyomom? Hát várjunk ezzel még, ha nagyon nem múlik…

Meg a torkom is fáj, lehet, hogy összefügg? Persze, a gyomrával! Olyat evett, ami már nyomja a gyomrát, de még irritálja a torkát, mi? Menjen már! Na, hadd nézzem, hú ez piros. Szokott fájni a mandulája? Szokott-szokott. Hát ez piros. Na, ezeket vegye majd be. Lelépni!

 eqq4fsP7fY-2.pngEste a szolgálat utolsó perceiben megjelent két ÉPK-s. Ők a laktanya épület karbantartói, külön kasztot alkotnak, és a laktanyán kívüli területen, közel a reptér oltásához kialakított mesterséges tó mellett, egy fából épült barakkban volt a körletük. Teljesen különálló világ, mivel épület karbantartói feladatokat láttak el, festés, burkolás stb. nem vonatkozott rájuk a legtöbb szabály.
Gyanúm szerint mindig szándékosan festékes, szakadt cuccokban jártak, hogy ne katonának, hanem melósnak látszanak. Sosem viseltek fegyvert, igazából semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk, annyira marginális szerepük volt a laktanya életében, hogy a tisztek is rendre elfeledkeztek róluk.

Ha nem volt feladatuk, ki se dugták az orrukat, figyeltek arra, hogy ne legyenek szem előtt. Alig ismertük őket, ebédelni is külön időpontban jöttek, nem keveredtek sosem a többi egység katonáival. Csak hírből hallottuk, hogy náluk benn van a civil ruha és esténként kijárogatnak, mert még a kapuőr se látott rendesen rá a körletükre, jöhettek-mehettek.


Ketten állítottak be, kopaszok. Vagyis velem egykorúak. Nemrégiben feltört a mosogató padlójának kövezete egy helyen, én nem emlékszem rá, de érzésem szerint valamelyik részegeskedéskor sérülhetett meg, azt jöttek kijavítani. A hozzáértésük alapján én is megcsinálhattam volna, sokat tököltek, míg kivésték a régi lapok helyét, aztán kevertek valami ragasztót vagy mit és nagyon ügyetlen mozdulatokkal tették le az új köveket, majd szedték fel és tették le újra.

És még vagy háromszor. Ferde volt, egyenetlen, kis-, helyenként meg nagy térközökkel. Újra kellett rakni.

Háromnegyed háromig kellett velük maradnom. Kínomban az öltözőben aludtam félálomban, de tanulva a múltkori esetből, 10 percenként rájuk néztem. De még így is volt, hogy az egyiket a raktárból kellett kiparancsoljam. Kipakoltattam a zsebét, lekvárt vitt volna. Nagyon felbosszantott, elpakoltam minden ehetőt, bezártam mindent, holott még mielőtt nekikezdtek jeleztem, hogy van még az ebédből megmaradt húsból, adok, ha végeztek. Kicsit sajnáltam, hogy nem azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan végeznek, mert az igyekezet nem törte össze őket. De mivel a végére kiderült, hogy nem szívatnak, hanem csak egyszerűen nem tudnak burkolni, megkegyelmeztem nekik és sült hússal, meg az elcsenni kívánt lekvárral, kenyérrel engedtem el őket.

(Kép forrása: http://drawception.com/viewgame/eqq4fsP7fY/why-does-my-throat-hurt-so-much/)

 

süti beállítások módosítása