69

1988. március 11. péntek, eü. szabadság

Ma délután átjött Ketya, beszéltük, hogy a napokban lejár az egészségügyi szabadságom és meg kéne próbálnom bekerülni a Honvéd Kórházba Hilfernek.
Nem tudnék hazajárogatni, de legalább nem kéne a laktanyában lennem.

Olyan csábító lehetőség, hogy megbeszéljük a részleteket.
Megadta annak a dokinak a nevét, akit érdemes lenne megkeresnem, szerinte ha tud, biztosan segít és persze hivatkozzak majd rá, mondja Ketya, őt szerették, hátha az nyom valamit a latban, hogy a barátja vagyok.

Elmondja pontosan azt is, hol keressem, hol van az általános sebészet és aztán elmeséli, hogy azért persze a vér, a kiterített belső szervek, a sérülések, vagy akár az amputálás látványát nem könnyű megszokni, de meg lehet, neki hamar ment, pedig régen ezeket soha nem akarta látni.

Az is nagyon bizarr érzés volt amikor az első amputált lábbal leküldték a hullaházba. Nehéz, súlyos, élettelen, nyeklő-nyakló hús, csontos lábfej, ami minduntalan kibukkant a takarásból, akármennyire csomagolta be.
Egy olyan emberi végtag, ami soha nem fogja már a funkcióját betölteni, felesleges sorja.

Majdnem elhányta magát amikor lenn, jobb helyet nem találván, a falnak döntötte.
Annyira bizarr volt a lezserül falnak dőlő, combtőből levágott láb, hogy ez mélyen beégett neki, most is borzong, ha rágondol, de csak azért, mert az első volt, később az ilyesmihez alaposan hozzászokott.

Nem mondom, hogy kedvet csinált nekem ehhez, de ha nem kell visszamennem kampózni, talán ezt is ki bírom.

76

1988. március 4. péntek

Tegnap végül bejöttem a laktanyába, ma reggel mentem is a dokihoz, mondtam, hogy jövő héten még varratszedésre is kell mennem, meg hogy egy varratcsomót már lenyeltem, ő belenézett gyorsan a torkomba és mondta, hogy meg tíz nap eü. szabit ír ki.

Valahogy erre számítottam.
Most semmit nem kellett eljátszanom ahhoz, hogy látsszon, még nem vagyok szolgálatképes.

Mondtam suttogva az alegység ügyeletesnek, hogy megyek ki öttől, hívja a dokit és papírozzák le.

Aztán bekushadtam a körletbe. Alex készülődik éjszakás szolgálatra, velem heverészik.

– Ez valami népszokás lett, hogy kocsikkal száguldozunk. – mondja elgondolkodva. Ezt a mondatot nem teljesen értettem.
Felkönyököltem.
– Ja igen, Molnár Csabi mesélte, hogy múltkor Nagy Feróval elkötöttetek egy ZIL-t. Azóta mindkettőjükkel kipróbáltam már. – dicsekszik el Alex – Baszki az kurva nagy érzés, hogy farol a nagy dög, mi meg ketten, amíg a harmadik kormányoz, húzzuk a kézifék hülyén kitalált, elcseszett állású karját! Tényleg, nem is tudom, ki találta ki, hogy majdnem teljesen függőlegesen jön ki a padlóból a vezető mellett? Arra semmilyen módon fentről erőt gyakorolni nem lehet. Farolásnál nyilván kellünk ketten. De kibaszott jó.

– Az! – ugrom fel és sugárzó arccal darálom suttogva. – Az olyan, mintha egy hatalmas szörny idegrendszerében te lennél az a neuron, amelyik megmondja, mit csináljon, de az nem akarja, és neked, egy szem apró neuronnak át kell venned az irányítást az egész galaxisnyi idegrendszer felett.

Alex felült és rám nézett.

– Ja, röviden mondva: vezeted. – mondja nevetve.

Leeresztettem kicsit.

– Hát ja, igen, röviden: vezetem.

– Egyébként pont ilyen érzés – nyugtat meg – , mert itt benn sokan rákaptak. Már mindenféle járgányokat elkötnek éjszakánként.

Elmondta, hogy Matyiról meg egy nagyon hallgatag, zömök, makulátlanul jóindulatú, korosztályombeli srácról, Kiss Attiláról az egész század tudja, hogy kocsit vezettek. Még a tisztek is.

– Azt meg, hogy a faszba? – ugrottam fel.

– Hát, hogy megbuktak éjjel. Illetve ez nem pontos, mert nem rajtakapták őket, hanem megtörték a kocsit. Egy Zsigulit. De nem is akárhogy. Rodeóztak, csúszkáltak a jeges, havas betonon és valamit valamelyikük elnézett. Nagy sebességgel lecsúsztak a betonról, de a beton szélén végig futó majd harminc centi széles és mély vízelvezető árok megfogta őket, illetve csak a motorját, mert az olajteknő megakadt, kiszakadt az egész motor a helyéről, aztán bezuhant az árokba, míg a kaszni továbbrepült.
– Úúú... baszd meg – mondom –, azt nem nagyon lehet letagadni.

– Azt nem nagyon.

– És melyikük vezetett?

– Hát azt nem tudni, ők nem mondanak most erről senkinek semmit, a tisztek se biztos, hogy tudják.

– Nem sérültek meg? – kérdem, mert emlékszem, hogy Matyi egyszer már borult kocsival itt benn.

– Nem, egy kicsit továbbszánkáztak és ennyi. Szerencséjükre nem ittak. Ha csak simán hülyék, az enyhébb. Mindenesetre nagyon nagy sebesség kell ahhoz, hogy egy Zsiguli motor kiszakadjon. Rossz állapotban sincsenek ezek, szinte mind 8 év alatti.

– Durva.

Aztán Alex nemsokára szolgálatba ment, én meg kérdezgettem az éjszakás szolgálatból ébredező Petró Dezsőt, hogy mit tud, de semmit nem tud, mert ez ma éjjel volt. De más már nem jött be, meg úgy éreztem kicsit megerőltettem a torkom, így aludni próbáltam míg meg nem jött a könyvem, lévén a doki és az alegységügyeletes  végül csak lepapírozta.

85

1988. február 24. szerda,

Ez a sok utazás a hidegben nem tett jót, késeket növesztett a torkomba, azok meg forogtak szüntelen és én azt hittem beledőlök az egyikbe, annyira fájt.
A lázam is megmaradt tegnapról, enni nem tudtam, pedig Anyu nagyon igyekezett, hogy pépes ételeket találjon ki nekem. Egyedül a gyerekkorom egyik kedvence a reszelt alma csúszott le, fájt attól is, de mivel hideg volt, pár pillanatra enyhítette is.
Aztán estefelé, ahogy a család többi része hazaért a suliból, vagy Apu a melóhelyről, mind besorakoztak megnézni, és én kezdtem igazán rosszul érezni magam attól, hogy volt valami aggodalom bennük, holott én azért nem voltam a halálomon.
Egy műtét említése mégis aggodalmat vált ki, mintha az komoly ügynek minősülne. Tegnap este tényleg nagyon rosszul nézhettem ki, se beszélni, se enni, se inni nem tudtam, beestem az ágyba és elaludtam. De mégse szívműtétem volt, kicsit frusztrált ez az érdeklődés.
Suttogva elmeséltem, hogy nem is altattak, ültem az egész operáció alatt, sőt a tamponos bugyellárist is én tartottam a dokinak.
Buksi a lábamnál feküdt, még mintha ő is megkönnyebbült volna ennek hallatán, mert nagyot sóhajtott, oldalra dobta magát és kedélyesen szunyókálni kezdett, holott az ő sebei is még nagyon is jól láthatóan éktelenkedtek a hátán. Mindenki látta, hogy nehezemre esik a beszéd és lassan kisorjáztak a szobából, hagytak pihenni.
Este miután Peti, a nagyobbik öcsém végzett a kutyasétáltatással, bejött hozzám.

Mondta, hogy a napokban összefutott Edittel, és hogy elég furán viselkedett, mintha zavarban lett volna, épphogy köszönt, menekült is el.
– Mi van velünk? – kérdezte aztán.
Hát igen, itthon még nem is igen tudják, hogy Edittel szakítottunk. Mindenki érzi, de konkrétan nem kérdezte senki. Amikor itthon voltam azóta, leginkább beteg voltam, mint egy hónapja is, vagy rohannom kellett, igazán alkalom sem volt ezt megbeszélni, meg valahogy olyan rég volt, hogy úgy éreztem már nincs is jelentősége.

Most Petinek elsuttogtam, hogy igen, szakítottunk, de már régen, viszont nyilván ezért viselkedett Edit furán. Peti csóválta a fejét, hogy lehet, hogy velem most nincs jóban, de nem érti vele mi a baja, holott tavaly még szilveszterezni is elvitte.

– Tavaly? – kérdezem meghökkenve.
– Ja nem, tavalyelőtt, de mindegy, elvitt szilveszterezni valami barátaihoz. Fura is volt, mert egy nappal korábban kérdezte nincs-e kedvem, aztán másnap el is jött értem és elvitt magával.

Elhűlve hallgattam, ezt egyáltalán nem tudtam, pedig akkor ez még 1986-ban volt. De akkor olyan ritkán jöttem haza, hogy nyilván elfelejtődött. Edit se írta.
– És milyen volt? – kérdeztem.
– Hát sok ismeretlen, de mivel úgy mutatott be, hogy a katona pasijának a testvére vagyok – válaszolta Peti –, ezért kedvesen fogadtak, jól éreztem magam alapvetően. Meg azóta is jóban voltunk Edittel, nem értettem miért menekült. Mondjuk most már világos.

Mondtam, hogy új faszija van, és hogy nekem egyetlen éjszaka alatt sikerült tánccal kihevernem.

Persze, most ahogy meséltem, mintha a torkomat szabdaló kések egyike lecsúszott volna a mellkasomba, és egyszer lassan körbefordult volna benn.

86

1988. február 23. kedd

Reggel senki nem zavart, nem ébresztettek, de fel sem nagyon tudtam volna kelni, elég lázas voltam tényleg, valószínűleg nem nagyon tett jót, hogy hidegben utaztam majd két órát tegnap a laktanya felé. Tizenegy körül letámolyogtam a dokihoz, mutattam a papírt, belesett a torkomba, mondta, hogy pfüjj, micsoda kontár volt, aki széttrancsírozta a nyakamat belül, ezt is inkább neki kellett volna csinálnia.

– Milyen volt, fiatal? – kérdezte.
Fiatal, mondtam neki suttogva, inkább csak mozgattam a szám.
– Tudtam, tudtam! A mai orvosképzés szart se ér! Nekem még megtanították, hogy kell. De ezek! Förtelem, amit magával műveltek. Még egyszer hitetlenkedve belenézett a számba.

– Na menjen, adok két hét egészségügyi szabadságot, hátha túléli ezt a fertelmet.

Míg készülődtem, Alexszal beszélgettem, délutánra ment szolgálatba, heverészett az ágyán.
Meséltem neki, hogy milyen gyönyörű és kívánatos ápolónőt láttam a kórházban, ő meg belemerengett az útlevélkezelői emlékeibe.
Mesélte, hogy mikor odakerült kopaszként, az öregek meséltek a terminálos csajokról, hogy milyen szépek, kívánatosak ők is, de hogy emellett a legnagyobb adomány Istentől, hogy nem hordják úgy fenn az orrukat, mint a stewardessek vagy a földi utaskísérők, hanem szóba állnak a katonákkal. Ők a határőrség állományában vannak, az a feladatuk, hogy amikor az útlevélkezelő szkenneli az útlevelet, ők gyorsan megnézik az adatbázisban, hogy van-e valami vele kapcsolatban, kiutasítás, elfogatóparancs vagy valami egyéb, ami miatt nem lehet beengedni az országba.
Én elhűlve hallgatom, sose hallottam róluk, de gondolom, nincs nagy dobra verve, ők aztán tényleg elég bizalmas munkát végeznek, sima kampósnak nem kötik az orrára ezeket. De egy útlevélkezelő vagy egy sorállományú kutató ügyeletes tiszt a közelükbe kerülhet.
A szolgálati helyiségük veszélyesen közel van mindkét reptéren az útlevélkezelők pihenőjéhez.
Mindegyik fiatal, csinos, jó kedélyű, igazi álom bemenni hozzájuk valami ürüggyel, és a legendárium még olyat is tartalmaz, hogy hosszabb, vagy akár a legrövidebb kapcsolat is elképzelhető egy rámenős, vagy csak simán jó dumás határőrnek.
Én ekkor kicsit szédülök, basszus van, aki a szolgálati ideje alatt csajozik? Ne már!
Akkor én miért csak álmodozhatok, meg csak messziről nézhetek csöcsöket, ha szerencsém van?

Azt mesélte, hogy ez azért leginkább az öregek privilégiuma lehetett, mert ők, koruknál fogva kicsit több idővel rendelkeztek szolgálat alatt és emiatt jobban ráértek kokettálni.
Aztán legyintett, hogy talán az lett volna jobb, ott megöregedni, de nem bánja, itt jobb társaságba került.
Mutogattam magamra vadul, de nevetett, hogy nem kell mindent rögtön magamra vennem.

Aztán felöltöztem és amint a sapkát a fejembe nyomtam, éreztem, hogy veri a halántékom a belső felét, éreztem, hogy kiver a víz, hogy vörös az arcom, lázam van, és pont ekkor futottam össze Knízner és Zádori kopasz hadnagyokkal.
Knízner kérdezte is, hogy hova-hova, de én meg sem nagyon álltam, mutattam a torkomra, hogy nem tudok társalogni, meg a lépcsőre, hogy itt ezen húzom ki a csíkot, és közöttük léptem az ügyeleteshez, aki már a kezében tartotta a könyvem.
Se nem tisztelegtem, se nem szóltam semmit, csak elindultam lefele.

Dehogy fogok itt nekik pukedlizni betegen.

A lépcsőfordulóból visszapillantottam és láttam, hogy tán ők is fogták milyen szarul voltam, és tán inkább fellélegeztek, hogy végre hazatakarodtam inkább.

91

1988. február 18. csütörtök

Ma hajnalban keltettek, lázat mértek, a doki újra megvizsgálta a torkom, belenézett az orromba, fülembe, azt mondta, hogy ha valahol gyulladást talál, akkor nem műt.

Enni már nem kaptam, csak azt az infót tudtam emésztgetni, hogy délig elkezdik.

De basszus fél hét van, minek keltettek akkor fel ilyen korán?
Nem engedték, hogy visszaaludjam, nem is értettem. Sokszor szaladtak be a kórtermünkbe műtősfiúk, meg orvosok, meg egyszer egy csinos nővér is, de inkább a mellettem lévőket vitték ide-oda.

Egész jól felszerelt hely amúgy a Honvéd Kórház, modern, majdnem minden új, vagy olyan hatású. Valószínűleg az épülő új részleg igazi sci-fi díszlet lesz, még helikopter leszállópályát is terveztek oda.

Én majdnem délig valóban várakoztam. Bejött egy műtősfiú és szólt, hogy én következem, menjek vele. Kicsit furcsálltam, mert többeket is gurulós ágyakon vittek el, nem kellett gyalogolniuk.
A műtőn is meglepődtem, mert a helyiség maga elég nagynak volt mondható, de függönyökkel legalább három kisebb részre választották, és valamiért az a szeparált tér, ahová engem vitt a srác, az volt a legjelentéktelenebb, néhány tükrös-ablakos szekrénnyel leválasztott, szükségmegoldásnak látszó kis kuckó.

A két nagyobb részben álló nagy műtőasztal már foglalt volt, az egyiken épp véget ért egy operáció, a másikon most készültek neki egy újabbnak.
Mindkét helyszínen dolgozott igazi, valóságos nővér, de persze nekem nem volt ilyen mákom. A doki már várt, egy fogorvosihoz hasonló székbe ültetett, nemhogy meztelenre nem kellett vetkőznöm, de még a melegítőfelsőm sem kellett levennem.
És altatás sem lesz, sőt a doki felvázolta, hogy annyira ébren leszek végig, tán még segítenem is kell. Nem lesz műtős segítség sem, mert ma betegség miatt kevesen vannak, és bár leszíjazta a kezeim a karfához, a csuklós tálcát az egyik kezemhez húzva mondta, hogy néhány dolgot majd nekem kell odaadnom neki, de mindig pontosan megmondja mit.
Egyedül operál meg.
Elmondta - míg kipeckelte a számat -, hogy a mandula nyirokszövetből álló tömb, pontosabban a nyálkahártyán elhelyezkedő nyiroktüsző halmaz, aminek az immunrendszerünk első lépcsős védelme a feladata. Az találkozik először a kórokozókkal és veszi fel velük harcot, amíg tudja, ha meg már nem tudja, akkor állandó gyulladásban van, mint nekem is, azért kell kivenni.
De szerinte nem fog hiányozni.

Bennem volt ezzel kapcsolatban bizonytalanság, mert eddig mindig jó szolgálatot tett, ugyanis úgy látszottam betegnek ettől mindig, hogy valójában nem voltam az. Mindig tudtam ezzel néhány nap eü. szabadságra szert tenni.
Szerintem hiányozni fog.

Közben mindenféle karmokkal rögzítette a fejem is, meg a kitátott szám is. Nem értettem, hogy a karmokra miért nem húznak valami vékony gumitömlőt bevonatnak, mert iszonyatos érzés, ahogy a fém közvetlenül a fogamhoz ér. A szemem sarkából láttam, hogy a mellettem lévő műtőasztalra azt a kis szerencsétlen srácot hozták, aki tegnap óta abban a kórteremben remeg, ahová engem is tettek.

Remegett állandóan, mert félt.
Mindentől.
Ha valaki bejött, ha valaki kiment, ha sokáig senki nem jött, ha vizsgálták, ha nem vizsgálták, ha hozzászóltak, és akkor is, ha barátságosan biztatták. Láthatóan tőlem is félt, pedig ha tudná, hogy az adyligeti gyengélkedőn is milyen jó fej voltam, nem félne, de így inkább hozzá se nagyon szóltam.
Az én dokim elhúzta a függönyt és már nem láttam, csak hallottam, hogy szegénnyel megküzdenek az ápolók.

Engedje azt el, ne szorítsa, lazítson már az Istenit magának! Forduljon vissza, ne húzza el, vigye innen a kezét! Valaki kösse már le neki! Ne csapkodjon! Adja vissza, nyissa már szét! Ez nem igaz! Mit kiabál, még magához se értem, ne rángassa a fejét, tartsa már egyenesen! Egy katona nem sír, nézzenek oda, maga már nem gyerek, ne sírjon, ó az Isten bassza meg, ne is harapjon. Tartsák meg a fejét! Ha kapkod, beletörik a tű, jó az magának? Maradjon már nyugton!

A dokim hosszan meredt az előbb általa elhúzott függönyre, ami mögött ez zajlott, mindketten szájtátva hallgattunk, ráadásul mindkettőnk száját a doki tátotta el, az enyémet peckekkel, a sajátját elképedéssel.

Aztán megrázta a fejét, mint aki álomból ocsúdik, és velem kezdett foglalkozni. Egy hatalmas mozgatható lámpával bevilágított a számba, nappali világosság lett benn olyannyira, hogy az orvos mögötti szekrény részben tükrös, részben fekete belső függöny előtt csillogó üvegablakaiban pontosan és részleteiben láttam mi zajlik benn.
Valami spray-t fújt be először, amitől még a szemem is könnybe lábadt, és mire tisztult a kép, láttam, hogy a doki  egy eddig valahogy titokban tartott kurva nagy fecskendővel szerencsétlenkedik. Olyannal, amilyeneket csak a Tom és Jerry szerű rajzfilmekben látni. vastag üveg, jól látható skálával az oldalán, és a belső dugattyú nyele pedig egy karikában végződött, amibe az ujját dugja a kezelőszemélyzet. Azt hittem, hogy ilyet a múlt században használtak utoljára.
És ekkorát csakis elefántok elaltatásához.

Fiatal kora ellenére tapasztalt lehet a doki, mert ha nem köti le a kezem, amikor meglátom azt a tűt, amit ráerősített, tuti védekezni kezdek. De ebben az előredőlt ülő pózban, lekötött kezekkel, kitátott szájjal, teljesen tehetetlen voltam.
A tű legalább húsz centi hosszú volt, és minden eddig általam látott tűnél vastagabb. Nem is nagyon sikerült a fiolából rendesen kiszívnia a benne lévő folyadékot, ezért szólt, hogy fogjam meg. A leszorított karom kézfejébe adta az üvegcsét és így már rendesen meg tudta a tetején lévő gumin keresztül tölteni a fecskendőt.
Aztán  egyenesen elém állt, és elegánsan, jó messziről, mert a tű lehetővé tette, beinjekciózott.

Kurva mélyen a torkomba.

Láttam hová, valami kegyetlen mélyre, hátra betolta a tűt és még annál is mélyebbre beszúrta. Csodálkoztam, hogy nem jött ki a tarkómon, aztán meg azon, hogy ugyan több helyre betöltögetve, de rengeteg folyadékot beinjektált a torkomba.
Hogy ez mind hol fér el, rejtély.
Feszült iszonyatosan, de aztán lassan lezsibbadt.

Mindenesetre nem sokkal később valami csipesszel csipkedte benn a húst, kérdezve, hogy mit érzek, de egyrészt konkrétan semmit, de mégis olyan volt, mintha kiszakítaná azt a darabot, amit megfogott a csipesz, bár nem fájt, másrészt meg, hogy mondjam el ezt neki, ha meg sem tudom mozdítani a szám kicsit sem?
Csipkedett, közben a szemem figyelte, és mondogatta, hogy jó, nagyon jó. Ekkor felemelt egy szikét, mire a függöny mögött hatalmasat üvöltött a srác. Most egy irgalmatlan reccsenést is hallottam túlról, aztán megint ordítást.

Miközben a dokim elmélyülten forgatta maga előtt a kiválasztott szikét, kedélyesen megjegyezte.

– Orrsövényferdülés.

Aztán betolta a számba a szikét és belém vágott.

Hé, az Istenit, mi a fasz, mit csinál ez? Mit vagdos? Át fogja vágni a torkom, nyílást fog vágni a nyakam oldalán vagy hátulján!

Tényleg rohadtul megijedtem, mert láttam a szekrény tükreiben, hogy nem azt csinálja, amire számítottam. Észrevette, hogy megfeszülök, megállt és kérdezte nem fáj-e?
Nem fájt, de basszus, nem az a középről a nyelvem tövéig lelógó kis fütyi a mandulám? Mert kurvára nem azt nyiszatolja!

Mintha megérezte volna, gyorsan elmondta, hogy két helyen fog vágni, két oldalt van két kitüremkedés, azt vágja ki.
Hát jó, de akkor mi ott az a fütyi?

Láttam, hogy vág egy nyílást oldalt, aztán papírvattát tömködött be, ahogy a vér hirtelen elöntötte a torkom. Nem tudtam mitől fogok hányni, a nyelőcsövembe lecsorgó vértől, vagy attól, ahogy irritál a vattával.

Úgy éreztem, minden mozdulata nyelési ingert vagy öklendezést vált ki, de szorítottam a karfát, és igyekeztem teljesen mozdulatlan maradni. Néha, megijedtem, amikor épp teljesen eltömte a torkom nyílását, hogy eldugul az orrom is és megfulladok, de valahol mindig jött levegő.
A vért itatta fel benn, látszott, hogy jobban vérzik, mint amire számított, ezért megkérdezte, hogy lehet-e, és miután pislogtam, hogy igen, mindkét kezembe egy kis tálkát adott, tamponokkal tele és onnan tömködte csipesszel a sebbe. Aztán lassan normalizálódni látszott a helyzet és kézbe vett egy ollót, majd akkurátusan szabdalni kezdett.

Nem fájt.

De olyan elviselhetetlen recsegéssel járt, hogy kicsit beleremegett a testem.
A doki észre se vette, inkább csak olyan volt, mintha gőzerővel borsódzna a hátam.

Borzalmas ez a recsegés.
Sérti a dobhártyám, tépkedi az agyam.
Olyan hang, ahogy a szűk farmer megreped az ember seggén, térdén. De ez a húsom, a szövetem. Ráadásul benn, védtelen helyen. Ahol azt hittem lágy.
Mert a bőr, vagy az izom az szakadhat így, de az a finom tapintású valami, ami a számban van?

Látom, hogy a doki valami csomót körbevagdos, majd kihajítja egy tálra, aztán vagdos a másik oldalon.

Iszonyú ez a recsegés, de nem fáj, kibírom.

Aztán még egy darab hús kerül a tálra, a doki veszegeti a kezemből a tamponokat, törli a vért, majd tűt, cérnát szed elő és csipesz segítségével varrni kezd.

A recsegés ugyanolyan.
Amikor a tű behatol a húsba, olyat reccsen, mint valami nehezen nyíló ólajtó. De legalább jelzi, hogy szívós anyagból vagyok belül is.

Viszonylag gyorsan kész vagyunk, még valamit ráfecskendezett a doki a sebekre. Kivette a peckeket a számból, eloldozta a kezem. Elmondta még, hogy ma már nem eszem, holnaptól pépeset csak, de nagyon fog fájni, vigyázzak rá, hogy fel ne szakadjon.

Eddig nem tudatosult, de a srác a függöny mögött még mindig ordított, és az igazi vad recsegés hangja is onnan jött.

Bejött egy műtősfiú és mielőtt kikísért, a doki kezet fogott velem és azt mondta:

– Gratulálok fiam, ilyen nyugodt pácienssel alig találkoztam még, igazi öröm volt ezt az operációt elvégezni! Az ilyen műtétet szeretem, ahol csak a feladatra kell koncentrálni. Köszönöm, magára nézek még a napokban.

Aztán visszamentem a kórterembe, befeküdtem az ágyba és azzal a gondolattal ájultam az alvásba, hogy én ma már nem akarok felébredni.

92

1988. február 17. szerda

"Körletelhagyás 7:00 - 9:00, kórház."

Ez került a bejegyzésre ma.
Ennyit írtam fel a mai napról.
Ha majd huszonvalahány év múlva valaki megtalálja a naplóm, ennyit lát a mából.

De amúgy meg miért veszne el?
Huszonvalahány év múlva én olvasom majd.
Én ugyanezt fogom látni, ami ma volt.

Azt, hogy reggel keltett az alegységügyeletes, történetesen Herold, aki pár hónapja küzd, hogy valahogy fogást találjon rajtam, kapja a csillagokat, már szakaszvezető, és alig várja, hogy megszopasson, na szóval ő szólt, hogy héttől könyvem van, tűnés innen a picsába.
Büszke voltam magamra, kicsúsztam a kezéből.

Ez eleve piszkos háború, mert ő kopasz, én meg öreg vagyok, de ő tisztes, én meg sima határőr vagyok, ez egymás tekintélyének el nem fogadásáról szól, néha ronda műveletekkel. Én ezt úgy éltem meg, mint a fiatal, a falkavezéri pozícióra éhes falkatag sunyi próbálkozásait, és most úgy éreztem, hogy igen elegánsan csúszom ki a kezei közül.
Most nincs konkrét konfliktusunk, nincs előtte kurva anyázás, meg dulakodás, csak véletlenül épp ő kelt engem, hogy hetekre kimehessek a laktanyán túlra, úgy, hogy rengeteg dolog miatt amúgy büntetve lehetnék.

De hát miért nem születik mindenki jellel a torkában?
Miért nem lángol mindenkinek a nyelve, mint az erőltetett, teli tüdőből jövő "pártéljen"-től?
Ha meg nem mindenki születik így, azért adassék meg annak, aki igen, hogy használja!
Igen, kimegyek, eltűnök a laktanyából, mert így intéztem, addig talpaltam, míg elértem.

Ne gondolja a tiszt, tiszthelyettes és Herold se, hogy fegyelmezni tud azzal, hogy megvonja a szabadságom.
Az, hogy nem megyek haza, az nem a szabadságom.

Az csak annyit tesz, hogy nem változik nagyon a földrajzi elhelyezkedésem.
De, hogy ÉN hol vagyok, mit csinálok, arra nincs hatással. Mint ahogy megtapasztaltam már, amikor Edit elhagyott, a civil és katonai, laktanyán belüli és kívüli, a kint lét és a bent lét kérdésein, világán túl, önmagamból, mint magból való kilépés és a megkérdőjelezhetetlen hozzátartozás érzését is.
Ez a szabadság.
Elveheti ezt bárki?
Ugyan.
Soha a büdös életben, senki.

Akkor meg?
Mit akarnak ezek?
Hogy viselkedjek rendesen?
Na ne vicceljünk.
Ahhoz férfi kell.
Puhapöcsöknek nem fogok.
Akkor, ha engem akar ráncba szedni, ne szarjon, ne féltse a nyugalmát, ne az élenjáró zászlóaljért járó pénzt féltse, hanem legyen egyszer végre az életben katonaként harcos, próbáljon tényleg betörni.
Vállalja a kockázatát, annak, ha egységes, központi elképzelés szerinti rendet akar teremteni, hogy ellenáll valaki.
Nem azért katona, hogy az ilyeneket fegyveres testülettel elnyomja?
És mi van a belső ellenséggel? A határőrségen belülivel?
Az kényelmetlen?
Nekem bezzeg az országon belüli ellen, a lakosság ellen mennem kéne?
Ő a saját háza táján nem tud rendet tartani?
Csapjon oda, ha nagyon szúrok, ne alakoskodjon.

De míg nem áll ki férfi, addig nem leszek jó. Lehet, hogy a futkosón egy év múlva nem ezt mondanám, lehet, hogy alig tudnék beszélni, úgy össze lennék esve, de most ettől messze vagyok. Arról nem beszélve, hogy épp a magam intézte, megérdemelt nyaralásra megyek, mindegy mi lesz kinn, lényeg, hogy kinn legyek.
Jól tudtam én persze, hogy ez súlyos ár, nem a vidámparkba tudtam kilógni, hanem kórházba megyek és műteni fognak, szóval ez ront a dolgon, de kimegyek.

Ez a szabadság.


Elvehetik ezt a tisztek?
Ha tudták volna, elvették volna a lehetőséget, de nem tudták, és az élményt, hogy megcsináltam, kijutottam, megmutattam, hogy nem tarthattok benn, ezt az élményt sem tudják elvenni soha.
A tisztekhez képest Herold szurkálódása csak bohózat, ezért én jóságos vagyok vele, nem kell többször bejönnie kelteni.
Beraktam a táskámba a melegítőt, a tornacipőt és a papucsot, a naplóm és a centim.
Ő hűségesen követ mindenfelé, minden nappal fogy az élete, ő mindig velem van.

Bár nem műtöttek soha, valamiért az ugrott be, hogy meztelenül leszek közben és annak gondolatától kicsit ódzkodtam még, amely megoldás ilyen helyzetben kínálkozik eldugni.
De ettől még menetkésznek éreztem magam, a túléléshez szükséges felszerelés is nálam van.
Mindenem megvan, ami kell.

Ez a szabadság.

Boldog voltam ma reggel.

A laktanyából viszonylag hamar elindultam, de nem éreztem úgy, hogy sietnem kell. A Népligeti megállóban a közértben vettem túrós táskát, meg az iskolában megszokott kakaós tejet és ráérősen megreggeliztem és végül a kilencig megírt könyvvel tizenegyre állítottam be.

Az itteni doki, amúgy olyan, mint Knízner kopasz hadnagy, enyhén árja beütésű pali, de ennek jóindulatú a nézése. Azért mérges volt, hogy elkéstem, de csak fokozódott a dühe, mikor megtudta, hogy én az engedélyezési procedúrát elkezdtem korán, hogy hétkor el tudjak indulni, de amíg minden arra érdemes tiszt nem engedélyezte, nem jöhettem. Utána viszont szedtem a lábam, de hát csak mostanra értem ide.

– A fene az ilyen rosszindulatú tisztekbe! – fakadt ki – De ugye nem evett ma semmit, fiam?

– Ööö... Jelentem, de igen, mert leparancsoltak a többiekkel reggelizni.

– Ó, az Isten fasza azokba a marhákba! – horkant fel ingerülten. – Nem értem, hogy azok a laktanyai idióták, hogy nem tudják megjegyezni, hogy ilyenkor korán, és éhgyomorral kell útnak indítaniuk a katonákat. Pedig a szolgálati szabályzatban is benne van! Határőrség mi? Az ember pedig azt hinné, ott a normálisabbja van! Nem értem.

Sajnálkoztam én is, én se értem.

Azt nem mondhattam neki, hogy azért be vagyok szarva a műtéttől, én is tudtam, hogy éhgyomorral kell jönni, ha máshonnan nem, hogy Anyut egyszer operálták. Tudtam én, ezért is ettem inkább.
Majd holnap műtenek.

Különben is!
Most először.
Most életemben először hagyom magam.
Nem tűrtem, ha bántanak, ha igen, muszáj volt, nem tehettem mást, de amúgy küzdöttem vagy kitartottam.
Most viszont először mondtam önként, hogy bántsatok.
Ugye előtte soha nem vágott belém senki késsel.
Senkinek nem engedtem, hogy tegyen velem, amit akar, altasson el, szabdaljon ki belőlem, amit jónak lát.
De most megtettem.
Fosok mint az állat, de elengedtem.
Tegyétek.

Ez a szabadság.

De azért ugyanúgy fosok tőle.
Ezért nem rohantam ma be.

Meg egyébként se sürgős. Minél később műtenek, annál később megyek vissza a laktanyába. És valóban, ma nem műtöttek meg, csak beraktak egy kórterembe, néhány kisebb vizsgálatot végeztek rajtam, de amúgy hagytak aludni.

Remélem ők se sietnek, azt se bánnám, ha holnap se csinálnának velem semmit.

Aztán, remélem azt is, hogy Szadó őrnagy tényleg megértette végre, hogy nyugtunk lehet.
Ha nem baszogatnak sokat, én se leszek annyira kezelhetetlen.
Hadd legyen nyugtom öregkoromra.

Na, ha az megvan, az a szabadság.

Szóval ez történt ma, ezt jelenti a naplóba beírt bejegyzés, hogy "körletelhagyás 7:00 - 9:00, kórház".

93

1988. február 16. kedd, körletelhagyás

Reggel mentem a dokihoz, jeleztem, hogy ma kéne visszamennem a Honvéd Kórházba a leleteimért.

Csóválta a fejét, belenézett a torkomba, de azért megírta a kimenőm.
Aztán a századnál kértem a könyvem és láttam Knízner kopasz hadnagyon, hogy úgy adja, mintha a fogát húznák. Nem látszom most betegnek, tulajdonképpen tényleg semmi bajom, csak olyan a torkom, hogy bármikor úgy tud kinézni, mintha torokgyulladásom lenne.
De ilyen, amióta az eszemet tudom.
És persze, ha rá lehet játszani, megteszem.
Most például.

– Mi baja magának? – kérdi gyanakodva.

Nagyot krákogok, prüszkölök neki, mielőtt szólnék.

– Krrhh...krrhh... a torkom... krrh... nagyon fáj... krrh... meg minden.

Kicsit túlspiláztam, semmi hitelesség nem volt ebben, de azt akartam, hogy ne is legyen, hadd érezze, hogy szórakozom.
De hogy mindez nem vicc, jelezte, hogy orvosi papírom is van róla, azt meg nem bírálhatja felül. Nem is viselte jól, ledobta az asztalra a katonakönyvem és csak intett, hogy tűnjek a szeme elől.

14:00-20:00 közt kaptam könyvet, első utam a Honvéd Kórház laborjába vitt, felvettem a leleteimet és mentem a fül-orr-gégész dokihoz. Ő nagyon akkurátusan végignyálazta az adatokat, majd azt mondta.

– Hát fiam, ez a mandula nagyon csúnyán mutat, ki kellene venni mielőtt nagyobb bajokat okoz. Holnap felveszem az osztályra és a napokban megműtjük. Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz, a legjobb most kivenni.

Ha tehetem, ugrálok örömömben, de csak egy halovány igent mondtam nagy betegen, egy sóhajtással jelezve, hogy hát ez nekem nagy áldozat, de ha így kell lennie, ám legyen.

Délután négyre kész is voltunk, kezemben a kórházi beutaló, és ugyan este 8-ig lett volna könyvem, mégis igyekeztem vissza, hogy még benn találjam a tiszteket. Látni akartam a képüket, amikor elolvassák a beutalót és leesik nekik, hogy hetekre kijövök a laktanyából, hiába fáradoznak azon, hogy büntetésből benn tartsanak.

Nem akartak szabadságra sem engedni, de most megmutattam, hogy nem kell nekem kegy, kimegyek, ha úgy akarom. A buszon visszafelé azon ábrándoztam, hogy még Balrog őrnagyhoz is felmegyek, eldicsekszem neki is. Végül beértem a századbeli tisztekkel, de előtte beszaladtam a dokihoz, mutattam neki a beutalót.

Elismerően bólintott, de ez önmagának szólt, hogy milyen tévedhetetlen diagnoszta.

– Mondtam én, hogy ki kell venni! Nem megmondtam? Hónapokkal ezelőtt! Jöhetnek a Honvéd Kórház orvosai a sok vizsgálattal, meg laboreredménnyel, csak ugyanazt tudták megállapítani, amit én szemrevételezéssel azonnal tudtam! Nem itt kellene pazarolnom a tehetségem, hanem a Honvéd Kórház vezető orvosa kellene legyek!

Ekkor olyan rosszallóan nézett rám, hogy azt hittem rám fogja, hogy szerencsétlenségére itt poshad. Bűnbánóan széttártam a karom, kicsit lehajtottam a fejem, hogy érezze, vele vagyok, rögtön a kése alá feküdtem volna, mikor a diagnózist felállította.

– Igen, az ottani személyzet csak megerősíteni tudta az Orvos elvtárs megállapítását!

Ez tetszett neki, írt gyorsan egy fontoskodó levelet a századparancsnokomnak, hogy mint ahogy ő ezt már két hónapja sejtette, mára a Honvéd Kórház orvosai is eljutottak végül arra a megállapításra, hogy a mandulám kuka, ki kell venni, és e célból, holnap okvetlen engedjenek ki.

Ujjongtam, úgy be vagyok biztosítva, hogy jobban se kell, nincs az az Isten, se magát annak képzelő tiszt a laktanyában, aki keresztbe tehet.

Kníznerhez szaladtam először.
Futottam is egy kicsit a rendelő és a laktanya épülete közt, teljesen kipirultam, soha egészségesebben nem mutattam még, mikor elé tettem a beutalót, meg a doki levelét.

Ő is színt váltott, mondanám, hogy kipirult, ha nem lett volna enyhe lilás árnyalata.

– Jelentem, holnap mandulaműtétre be kell vonulnom a Honvéd Kórház fül-orr-gégészetére.

Szabatosan, lassan és jól érthetően mondtam. Hogy érezze a jelentőségét. A hatás nem is maradt el, szólt, hogy várjak itt és kiszaladt az irodából. Szadó őrnaggyal és Zádori hadnaggyal tért vissza. Nézegették a papírokat, a két hadnagy dühösen vette ki egymás kezéből, de az őrnagy valamifajta cinkos mosollyal méregetett.

– Remélem ez volt a maga baja, és ha kiveszik a manduláját, észhez tér.

– Jelentem, remélem. – mondtam, közben az őrnagy mosolyogva bólogatott, kivette a papírokat a kopasz hadnagyok kezéből.

– Holnap reggel héttől könyve van, leléphet.

Mi az isten! Egész jó fej! Még megkedvelem a végén.

Kvázi azt jelezte az elnéző mosolya, tudja rólam, hogy meg kellett mutatom, hogy én vagyok az úr, de hogy ezzel ugye elég is lesz nekem. Egyben elismerte, hogy veszített, de jelezte, hogy elvárja, hogy utána ne legyen velem baj.
És amúgy én is unom már. Öreg vagyok, nyugalom kell.

De ma még nem vagyok nyugodt.
Úgy robbantam a körletbe, hogy a többiek azt hitték megvesztem. Elmondtam nekik, mi történt és ekkor éreztem meg, micsoda kurva jó dolgot műveltem.
– Hurrá! Hurrá!! – szaladtam körbe a körletben, mint egy eszelős – Bekaphatják Kníznerék! Az orruk előtt szököm meg hosszú időre!

113

1988. január 27. szerda

Tegnap ugyan a doki a Honvéd Kórházban nagyon kíméletes volt, de azért mégis megmozgatta a gyógyulófélben lévő részeket, ezért egész éjjel sajgott az arcom és az orrom. Nem örültem ennek, mert rohadt egy napot vetített előre.

Ma ugyanis lövészetre megyünk.
És igazam volt amikor ettől féltem, mert az IFA-n rázkódás és a fegyver rúgása is mind az arcom közepére összpontosult. Pedig már jó pár napja történt, hogy a fickó orrba vágott, elmúlhatna a fájdalom.

Mint utóbb kiderült, a piliscsabai lőtérre mentünk, hosszú az út, a platón is kegyetlen hideg van, és úgy összességében ez az IFA-s utazás az egyik legrosszabb, ami a katonaságnál az emberrel történhet.
Ilyenkor mindig visszajön a kopaszkor.

Igaz, hogy szolgálatba is így megyünk, de az csak fél óra, kibírható. Most viszont megint dől be a kipufogógáz, rázkódunk benn leprásként lefüggönyözve, az IFA-t körbeölelő civil világban.
Megint a feláldozhatóság, a lényegtelenség ismeretében, személyiségünket vesztve ülünk, és visznek valahova minket úgy, hogy bennünket az úti célról nem tájékoztatnak, semmibe vesznek. Ezt az érzést utálom, a gyűlöletes kopaszság jut eszembe róla és az a valóságos, de bennem jó mélyre eltemetett tudat, hogy azért vagyok katona, hogy személyiség nélkül, eszköznek használjanak, darabáruként dobáljanak, ahová és amikor csak akarnak.
Nem szeretem én ezt.

Viszont lőni szeretek. Vacak egy lötyögős szar ez az AMD, az igazi AK-val összehasonlítva meg még inkább, de azért mégis jó ezt a pusztító erőt felszabadítani.

Hideg volt kinn a lőtéren, órákat toporogtunk, mire sorra került mindenki. A tisztek, tisztesek is fáztak, ezért sokat nem tököltek, mihelyst kiosztották a 12 darab lőszert, betáraztunk, fektettek is hasra, aztán hadd menjen.

A program a szokásos.
Nappali lövészet, hat töltény egyes, célzott lövés, hat töltény rövid sorozat. Ennyi lőszert a fegyver pillanatok alatt kidobál, hamar készen voltunk, de végül mire mindenki elvégezte a feladatot, szinte fájt a lábunk, annyira elfagyott.

Én úgy éreztem, hogy megint alkalmas a helyzet, hogy változtassak a szabályokon. Azt csináltam, hogy most igyekeztem pontosan célozni, és párosával lőni ki a lőszert. Valahogy azt éreztem, hogy ez lenne a hatékony, tádám, tádám, tádám.
Célzok, kettőt ellövök, újra célzok.
És jól tettem ezt, mert szartak most rám, hideg van, senkit nem érdekelt, hogy hogyan puffogtatok, és még élveztem is. Igaz, hogy minden rándulásnál megrázta a fejem, és olyan érzésem volt, mintha újból orrba vágtak volna, meg könnybe is lábadt a szemem, de tetszett mégis.

Jó érzés ekkora erőt uralni.
Nagyot üt a fegyver hátra, felszabadul némi füst, jellegzetes szagot borítva ránk, és mindenekelőtt fülsüketítő hanggal kelepel.

Hogy fülsüketítő, azt Sípos hiába mondta a gyakorlat után bárkinek, mindenki csak legyintett.
Cseng a füle?
Mindenkinek cseng! Ilyen a lövészet.

De Síposnak este is cseng a füle.
Amikor már senki másnak nem.

114

1988. január 26. kedd

Ma reggel azzal keltettek, hogy a doki parancsára körletelhagyási engedélyt kaptam 9:00 - 16:00 közt. Mielőtt kimegyek, szaladjak át hozzá, hogy a beutalót oda tudja adni. És valóban, meglepően kooperatív, elküld a Honvéd Kórházba kivizsgálásra. Ott nem sokat kell várnom, megkérdik, hogy ettem-e ma már, és hülye fejjel elkotyogom, hogy nem. Mert rögtön vért vesznek, pedig emiatt kijöhettem volna még egyszer. Kenetet vesznek a torkomból, benéznek a fülembe és mielőtt a még láthatóan szétvert orromba is, előtte mélyen a szemembe.

– Szabad? – Kérdezi a doki.

Szokott fájni, mondom, és a doki emberből van, mert óvatosan néz bele valami tölcsérrel.

– Hát ebben van minden! – mondja. – Addig amíg így néz ki nem nagyon csinálhatunk semmit, majd jelentkezzen, ha meggyógyult, addigra a labor eredmények is meglesznek.


Aztán még megkérdi, hogy a laktanyában történt-e? Ott vertek-e orrba? Megnyugtatom, hogy nem, otthon lázasan igyekeztem a vécére és orra estem. Csóválja a fejét, de aztán elenged.

Utána gyorsan hazamentem megnézni Buksi hogy van, de már teljesen rendben van, a sebei örökre nyomot hagynak majd rajta, de a lelkiállapotán már semmi nem látszik.
Mélyek és csúnyák a fognyomok, valószínűleg egész életében látható módon viselni fogja a hegek nyomait. Nagyon rossz érzésem van mindig, amikor az a kép az eszembe jut, hogy a német juhász átharapja az oldalát és mint egy rongyot rázza ezt a kis testet, miközben tehetetlenül fekszem a földön, mert a német juhász gazdája orrba vert. Emlékszem a félelmemre ott a földön, amíg én mozdulni sem tudok, hogy innen kell végignéznem, hogy az a dög megöli Buksit. És bár ma ugyanolyan fülsértő ugatással és ugrándozással üdvözölt, mint mindig és nagyon vidám volt egész idő alatt, minél tovább néztem azokat a sebeket rajta, annál erősebben forrt bennem a harag újra, majdnem szédültem ettől amikor végül visszaindultam a laktanyába. Nagyon hektikusan járok ki, így nehezen kivitelezhető, de amint leszerelek, megkeresem azt az embert, aki ezt okozta és...és...és...és..
De legalábbis alaposan elverem.

Azt hiszem ölni még így nem akartam. Volt már, hogy elvi síkon eszembe jutott, hogy a tiszteket azért ki kéne irtani, de az csak terméketlen elmélkedés volt, szimpla szájhősködés, de most úgy gondoltam bosszút kell állnom. Buksit a család akarta, de mivel az elején én foglalkoztam vele nagyon sokat, úgy éreztem az én felelősségem az ő biztonságos létezése. De hogy nem tudtam a biztonságát szavatolni, és hogy az élete is veszélybe került, azt valahogy a saját bukásomnak éreztem, és hogy bántani tudták, fájdalmat okoztak neki, ez így együtt görcsbe rántotta az öklöm és összefeszítette a fogsorom. Éreztem, hogy időzített bomba vagyok, és benn egy rossz szó elég lett volna, hogy ostobán és rossz irányba lökődjön ki a düh belőlem.
Szerencsémre senki nem piszkált és a körlettagokkal való beszélgetés, és hogy el tudtam mondani nekik, hogy mi feszít, az nagyon sokat enyhített ezen a feszülésen.
De éjszaka Buksit láttam megsebzetten, és azzal a tekintettel, ahogy a támadás után nézett rám, fájdalommal, esdekelve és egész éjjel ez a kép rázott, mint valami sebláz, mint valami halálos betegség.

BUKSI emlékére

120

1988. január 20. szerda

Buksi egészen jól van, két napja a doki kitisztította a sebeit.
Azt mondta csúnya mély fognyomok, de nem szakított el semmit, csak átfúrta a bőrt meg az izmokat, gyorsan be fog gyógyulni.
Valóban, ha az ember nem közvetlenül a sebet érintette meg véletlenül, akkor már egyáltalán nem látszott a viselkedésén, hogy nemrég megsebesült.
Rajtam bezzeg látszott, bedagadt a szemem, az orrom, fáj nagyon, orrhangon beszélek, nem sikerül rendesen kimondani az n, m, v betűket, mindegyik helyett egy erős b vagy d ami kijön, még akkor is, ha valamennyire az alvadt vért, fájdalomtól sziszegve, de kifújom.

Bókás és bicces adz egész.
Biddekki devet a családbad, ha begszólalog.

125

1988. január 15. péntek

Nagyon szarul vagyok ma. Tegnap végül hazajöttem, akármennyire akart befenyíteni Balrog.
Anyu aggódva ugrál körül, hozza a gyógyszereket, amit a doki felírt, az öcséim meg kiváltottak, teát, sós főtt krumplit szervíroz, mert minden egyebet kihányok.

Élőhalottként fekszem és a nyomasztó lázálmok közt egyszer csak egy nagyon kedves gondolat csillan meg és épül kemény kristálytömbbé.
Eszembe jut ugyanis ahogy hazudtam a napokban Szadónak.
Rájöttem, hogy nagyon élveztem.

Ezt fogom csinálni! Úgy hazudok majd a képükbe, hogy ne tudjanak rá mondani semmit, jöjjenek zavarba. Ha ott hirtelen nem oldja meg a helyzetet, nem mond semmit, akkor nyert ügyem van. Ha nem tud frappánsat mondani, vagy nem esik le neki pontosan, vagy leesik, de nincs bizonyítéka, hogy épp a bolondját járatom vele, akkor legfeljebb csak sejthet.
Ezért nyilván nem is teszi szóvá, és én akkor megúsztam.
Múltkor azt mondtam neki, hogy első a szolgálat, ezért a kivizsgálások előtt megpróbálom kigyógyítani magam. Mintha egy elkötelezett mintakatona lennék.
De hát ez ordas hazugság.
Én is tudom, ő is tudja.


És hazudtam arról is, hogy alapvetően a doki is úgy érzi rájátszom a dolgokra.
Mégis úgy éreztem nem gond, hazudhatok mert ha mondjuk úgy alakul, hogy Szadó őrnagy felhívja az orvost, aztán behívat, hogy egész más sztorit hallott, akkor csak annyit kell mondanom, hogy akkor valószínűleg félreértettem a dokit, vagy a helyzetet.
Ez már önmagában elég kerek, de ha Szadó kekec, és még jobban be akar égni, akkor még megkérdi, hogy de milyen helyzetet értett félre, maga szerencsétlen, azt mondom, hogy azt hittem én kértem magam szolgálatba, holott pusztán csak mennem kell így is, úgy is.

Na erre, mit mond?
Azt, hogy nem értettem félre?
Erre már az is bőségesen elegendő bizonyíték, ha azt mondom, de.

Semmit nem tud erre mondani, pedig mindketten tudjuk, hogy hazudok, mint a vízfolyás.
És ez jó.
Legyen tehetetlen.
Azt szeretem látni.

Ezentúl amikor csak lehet, ezzel szórakoztatom majd magam.

126

1988. január 14. csütörtök

Reggel hivatott Balrog őrnagy. Talán másfél órát, ha aludtam az éjszakás szolgálat után, nagyon nem kellett ez most, mert úgy éreztem a láz,  ami eddig csak pislákolt bennem, attól, hogy felültem, le tudott csorogni a testem minden részébe és erőre kapott. Lassan készültem el, de Balrog előtt igyekeztem nem mutatni ebből semmit, ne lásson gyengének.

Kicsapta elém a szabadságos könyvet megint és mutatta, hogy mától vagyok kiírva öt napra. Az éves rendes kötelező szabadságra. Aztán elmondta, hogy nem látja úgy, hogy ezt megérdemelném, ezért saját hatáskörben eltolja márciusra.
– Mit szól ehhez, Dvorszky határőr?
– Jelentem, értettem. – válaszoltam rezignáltan.

A lázat le tudtam győzni, de úgy tört át rajta a röhögés, hogy félő volt, kitör és nem tehetek ellene semmit. Összeszorítottam a fogam, és azt parancsoltam az arcomnak,  hogy meg se rezdüljön. Pedig nagyon feszített a röhögés, és azt gondoltam, hülye vagy barátom, kimegyek én a jóváhagyásod nélkül, nehogy azt hidd, hogy most fegyelmezel. Mivel semmi jelet nem adtam, hogy valóban megrendültem volna, így nem sok öröme volt bennem, leléptetett.

Vissza se mentem a laktanya épületébe, hanem rögtön a doki rendelője felé kanyarodtam.
De itt már előre engedtem a beteget, hagytam a testem átvenni és reagálni a tünetekre. Rázott a hideg, émelyegtem, szédültem, grimaszoltam, ha belehasított a fejembe valami beazonosíthatatlan fájdalom. A doki megvizsgált, csóválta a fejét,  néha hosszan a szemembe nézett, mintha nem nagyon hinné,  hogy beteg vagyok és hátha attól, hogy farkasszemet nézünk, egyszer csak megtörök és bevallom, hogy szimulálok.
De most nem.
Nem török meg, és nem is szimulálok.
Tényleg szarul vagyok, ezt lassanként a doki is belátja. Azzal válunk el, hogy menjek haza, gyógyuljak otthon, és közben menjek el kivizsgálásokra. Ad öt nap egészségügyi szabadságot.

Miután kijöttem a dokitól erősen elgondolkodtam,  hogy visszamegyek Balroghoz és ledobom elé az asztalra a doki papírját a megvont éves öt nap szabadságom napján induló pontosan öt nap egészségügyi szabadságomról.
De aztán letettem róla, bőven elég volt Szadó őrnagy arcát látni ugyanebben a helyzetben. Nézi a papírt hitetlenkedve, vakarja a fejét, aztán rám sem néz, csak elküld, hogy délután öttől mehetek, kiadja a katonakönyvem.

Hazamegyek pupákok,  hiába erőlködtök.

129

1988. január 11. hétfő

Herold ma úgy néz rám, mint a véres rongyra. Pedig nem hiheti komolyan, hogy én rá akartam beszélni a kopaszt az öngyilkosságra. Illetve, ha a gyerek nem érezte ki belőle a cinizmust, akkor tényleg rá kéne beszélnem.

Jó, lehet, hogy nem voltam vicces. De alapvetően a komoly dolgokat hülyéskedem el.

Itt van mindjárt a katonaság.
Komolyan vettem egy percig is?

Ugyan már.

Rossz vicc lehet ez legfeljebb, vagy inkább genyóság, de komoly semmiképp.

De nem sokat tűnődtem ezen, mentem inkább a dokihoz. Ő meg azt mondja, hogy nem nagyon látja most az okát annak, hogy elküldjön kivizsgálásra, egészségesnek látszom.

– Én? Nekem piros a torkom! Tessék megnézni. Azonnal.

– Piros, piros. – mondogatja. – De ettől majd elmúlik.

Ezzel az ölembe hajított egy doboz Algopirint, vagy Maripent vagy mittudoménmicsodát.

– Szedje. Leléphet.

Hát ez nem volt valami eredményes, mindegy, legalább ma még nem tettek semmilyen szolgálatba.

Aztán persze a folyosón pont összefutottam Szadó őrnaggyal, kérdezte is rögtön, hogy Dvorszky, maga volt már orvosnál?

De jól kiszagolta.

– Jelentem, igen.

– Mikor megy kivizsgálásra?

– Jelentem, saját kérésemre, előtte még egy gyógyszeres kezeléssel megpróbáljuk leküzdeni, mert nem hiányozhatok a szolgálatból. Első a szolgálat!

Nézett rám nagy szemekkel, de nem röhögtem el, pedig Petró Dezső épp most suhant el mellettünk és nagyon tekergette ő is a nyakát.

Az őrnagy sokáig nem is pislogott, látszott, hogy most fogalmaz. Valami velőset, frappánsat.

–   Úgy?

– Jelentem, jövő héten kell csak kontrollra visszamennem, addig szerencsére szolgálatképes vagyok.

Kicsit megrázta a fejét, mint akinek toklász ment a fülébe. Nem vagyok én ilyen élkatona, ezt érzi ő is.
De valahogy nem állt össze a megfelelő reakció. Csak ennyi:

– Rendben, menjen.

Elváltunk és én reméltem, hogy ezek után nem jut eszébe, hogy nem is vagyok ma beosztva egyáltalán szolgálatba.

És ez úgy látszik bevált.
A mai napot megint megúsztam szolgálat nélkül.

132

1988. január 8. péntek

Tegnap délután, miután a gyengélkedőről visszahoztak, már nem tettek szolgálatba, ma reggel meg rögtön mentem is a dokihoz. Mutattam neki az adyligeti orvos által írt papírt, hogy egy alaposabb kivizsgálást tartana indokoltnak. A doki hümmögött, ahogy olvasta, hát nem tudom, mondta, a torka fáj, ugye?

Az, az. A torkom.

– Na hadd nézzem! – fordult felém, és míg belenézett a számba, visszavettem az asztalról a papírom. Jó lesz az még, nem hagyom itt.

A doki előbukkant a számból.

– Ez tényleg csúnya. – szólt. – Ma már nem küldöm sehova, hétfőn megnézem újra. Lelépni.

Aztán bementem Szadó őrnagyhoz, elé is letettem a papírt. Felvázoltam, hogy ennek értelmében, a jövő héten lehet, hogy többször is ki kellene majd mennem. Egyelőre hétfőn még vissza kell menjek az itteni dokihoz, ő dönti el a továbbiakat.

Nem tetszett neki, de nem sokat beszélgettünk, mert visszakértem a papírt tőle is, nála sem fogom hagyni.

Aztán köteléken kihirdették, hogy csak holnap megyek szolgálatba, így megint egy napot sikerült ellógnom.
Megy ez. Lógnom kell amennyit csak lehet.
Hivatalosan úgyse nagyon fognak kiengedni.
Majd megoldom, hogy muszáj legyen kiengedniük.
Nem azért, mert nem bírom itt benn.
Azt hiszem, ha egyáltalán nem engednének haza most már a leszerelésig, akkor is kibírnám.
Most ez alatt a pár nap alatt sem voltam otthon. Nem mentem haza Adyligetről sem.  De az a pár óra, amit otthon szoktam tölteni, az semmire sem jó, csajom már nincs, Apuéknak meg nem tudom és nem akarom az itteni dolgokat elmesélni.
Jobb, ha nem is megyek haza.
De a laktanyából ki, azt igen.
Azt meg kéne oldani.
De csak azért, mert ha megtehetem, miért ne?

Csak, hogy éreztethessem, hogy szarok rátok, ha nem engedtek ki, megoldom magam, hogy kimenjek.
Meg ha nem is tudok esetleg kimenni, legalább néhány napot el tudok lógni. Minél többet lógok el, annál kevesebbet vagyok katona, mert ilyenkor olvasok, vagy gyúrok, mindenesetre magammal foglalkozom, azzal a belső maggal, ami nem tudott katona lenni, mert az vagyok ott:
én.

136

1988. január 4.   hétfő

Ma olyan forrón ittam a teát a vizit előtt, ahogy csak tudtam, krákogtam is, és a doki csóválta is a fejét, hogy nagyon csúnya a torkom, mondtam is, hogy félek elkaptam a többiektől, bár még lila tintafolt sehol nem jelent meg a testemen.

A többiek tekintetében azt láttam, hogy szívesen csinálnának nekem, mondjuk a szemem alá.

A doki sem volt vicces kedvében, jelezte, hogy ha holnapra nem javul, akkor kivizsgálásra rendel.
Ez klassz, bár nem tudom, ha tényleg bajom lenne, nem lenne-e késő mindez az ötödik napon, hogy itt vagyok.

139

1988. január 1. péntek

Reggel azt hittem, szétmegy a fejem.
Csak beteg lettem.
Ezek szerint van némi látnoki képességem.
Remegő térdekkel támolyogtam ki a mosdóba.
Ekkor láttam, hogy sokan megbetegedtek.

Az ébresztőt sem erőltette senki, sőt azt hallottam, hogy az első századtól, az útlevélkezelőktől tegnap levezényelt, sorállományú csapat ügyeletes tisztet is valamelyik körletben ápolják. Gondolom nem nagyon nézte meg ezért ő sem, hogy vajon milyen okból törtünk össze jó néhány széket.
B. Kozma reggel szolgálatba ment, elképzelésem sincs, hogyan csinálta és milyen állapotban lehetett, amikor elment. Áldottam magam, amiért olyan pontos megérzésem volt tegnap, hogy meglátogattam a dokit. Fájt a fejem, hányingerem volt, kivert a víz, de egyúttal éreztem, hogy ki vagyok száradva. A mosdóban tört rám olyan szédülés, hogy a körlet felé, a folyosó egyik falától a másikig csapódtam, az alegység ügyeletes valamit mondani akart, de aztán ijedten állt félre, ahogy leolvasta a fejemről, hogy mindjárt hányok. Csak a kezével tudott a mosdó felé bökni, ebben benne volt, hogy miért nem oda megyek vissza, de erre nem tudtam volna választ adni.
Hacsak azt nem, hogy fekve szeretném.

Berobbantam a körletbe, lezuhantam az ágyamra és hangosan öklendezni kezdtem. Az alegység ügyeletes helyettese szaladt be egy vödörrel, amit azonnal igénybe vettem.

Nincs nagy gyakorlatom, de így nagyon kényelmes.

Ezt is jól csináltam, sokkal szarabb guggolni a WC kagyló előtt. Az AEGÜ helyettese kicsit türelmetlenkedett, mintha vezényeltem volna, mutattam neki fel sem emelve a fejem, hogy nyugi, még csinálom.

Aztán amikor ment volna ki a produktummal utána szóltam, hogy hozza majd vissza a vödröt, és hívjon orvost.
Ha az nem tud sietni, akkor papot.
Úgy éreztem, egyre szarabbul vagyok. Nyafogtam egész délelőtt, aztán tényleg valaki felhívta a dokit. Az azt mondta, hogy nincs az az Isten, hogy ma bejöjjön, de ha nagy a gáz, akkor vitessenek el Adyligetre, az ottani gyengélkedőre. Én üdvözöltem ezt az ötletet, és délután kettő körül kimenőbe öltözve terültem el a tiszti Latvia hátsó ülésén és reménykedtem, hogy ez a betegség kitart, mire oda érünk.


Emiatt nem kellett aggódnom, a kocsi úgy összerázott, hogy simán bizonyítani tudtam a köztudatban, hogy tényleg beteg vagyok, ugyanis az adyligeti kapuszolgálat előtt, a bódé mellé görnyedtem okádni, majd ugyanezt a bizonyítási eljárást folytattam a gyengusz előtt és fenn az orvos szobájában is, egy szemetesbe.

Az orvoson láttam, hogy messziről kiszagolja, mi a bajom, de, hogy azt érzi-e jobban, ami a saját szájából jön, vagy az én kipárolgásom, nem tudtam felmérni.
Illetve, ahogy nekem ugrott, hogy mennyire elege van, az arra engedett következtetni, hogy inkább a saját állapotát kérte rajtam számon. Kiabált, hogy mennyire unja a sok szimuláns másnapost meg az összes idiótát, de szerintem bennem látta, hogy emellett biztos, hogy beteg is vagyok.
Egy kopasz ápoló srácnak átadott, hogy vigyen valamelyik szobába, ne is lásson. Ez az én akaratommal is egyező végkifejlet, kérdeztem is az ápolót, hogy lehet-e, hogy holnap délig békén hagynak?
Ne aggódjak, vetette oda, itt aztán nem fognak meggyógyítani.

Majd szó nélkül faképnél hagyott a kopasz állatja, alig tudtam utána kiáltani, hogy kajánál azért ébresszen fel.

Na, egy ideig nyugtom van.
A gyomromban nincs semmi, a szédülés is elmúlni látszott, jöhet az alvás.
Amúgy ez az adyligeti gyengélkedő iszonyú hely, egy igazi hullaház!
Lelakott, kopott, régies, hideg, büdös és tényleg nem lehet erről elhinni, hogy itt bárki erőre kap.

181

November 20. Péntek

Matyinak köszönhetően nem voltam sokat kinn éjszaka, de reggel éreztem, hogy ehhez nekem inkább fáj a torkom és ezért reggeli után elmentem a dokihoz.
A torkom mindig piros.
Csak meg kell köszörülnöm és iszonyú betegnek látszom.
De a doki nincs meggyőzve, ingatja a fejét, majd szó nélkül elküld. Délután szemlét tartanak a tisztek a körletekben, rendet kell csinálni.
A természet rendje, hogy nekem nem kell.
Meg Lufinak sem.

Most lettem öreg, Lufi pedig leszerelő, alig három hónapja van hátra.

Így mi az ágyon fekve várjuk, hogy Petró Dezső megcsinálja. Minden alkalommal sikerült eddig valahogy ellógnia, most viszont nem volt szerencséje, hárman voltunk csak a körletben. Néha Lufi hanyatt fekve, mint valami karmester, széles mozdulatokkal instruálta, ezt ide, azt ott még egyszer, de aztán elfáradt és hagyta, hogy Dezső sunyi pillantásokkal fellesve, hogy figyeljük-e még, egyre lanyhuló intenzitással maszatoljon.

Aztán jöttek a tisztek és Lufitól, mint rangidőstől kérdezték, hogy ez mi?
– Ez miért nem ott van? Az meg? Mintha le se lenne törölve, le kellene még egyszer! Igen az lesz a legjobb. Az egész körletet takarítsák ki újból! De ragyogjon!

Lufit ilyennek még nem láttam, úgy indult meg Petró felé, hogy azt hittem egyben lenyeli.
Még bele is férne.

Ettől megijedtem én is, ugrottam oda, senkinek se lenne jó ez, de addigra Lufi már sziszegett, hogy ezt többet soha, érted, kisgyerek? Most megnézed, milyen a tiszta körlet, és bármikor mondom, hogy ilyen legyen, te megcsinálod, nem kell szólni, nem kell kérni, hogy mit kell még letörölni, letörlöd. Most megcsinálom én, te ülsz és nézed. És megjegyzed öcsém, értve vagyok?

Olyan tömeg tornyosult Petró fölé, hogy nem volt kérdés, hogy ezt nem akarja még egyszer átélni.
Lufi egyébként nem ilyen, nagyon is nyugodt és szarik a korosztályos különbségekre, ő se szeret senkit ugráltatni, de ugrálni sem akar már. Most lett leszerelő, jogos is az elvárása.
De én szarban voltam.

Úgy gondoltam, takarítson a faszom.
De ha Lufi takarít, én nem fekhetem.

Így mikor Lufi elismételte Dezsőnek, hogy most ő megcsinálja, jól figyeljen, én is bekapcsolódtam, hogy igen, most megcsináljuk, de jól figyelje meg, mert mindig ilyennek kell lennie a körletszemlén.

Lufi nem kímélte magát, nekem se lett volna illendő, és végül egész jól is esett ez a vad, elszánt, pörgős munkavégzés és mikor készen lettünk, egymás tenyerébe csaptunk Lufival, hogy ez jó volt.
Kemény volt, de jó volt.

Petróra se haragudtunk, Lufi barátságosan mondta neki, hogy ecsém, szaladj a tisztekért.

379

Május 6. Szerda

54 hét.

Úgy éreztem, most kell cselekednem. Valahogy nem hiszek Cupinak, hogy elhelyeztet.
Leszaladtam a dokihoz köhögtem neki egy kicsit, de nem írt ki. Aztán kihallgatást kértem Fattyas őrnagytól.
Ő a laktanyaparancsnok helyettes, állítólag a személyi ügyeket is ő intézi. Elég morózusan fogadott, mondta, hogy reméli valami nagy volumenű ügyről van szó, mert az egész hivatali utat megkerülve csöppentem be ide, nem is kéne fogadnia. Szépen megfigyelhetően terjedt szét az arcán először az elképedés, majd a felháborodás.

Kifejtettem, hogy érzésem szerint sokkal jobban tudnám szolgálni a hont sima határőrként, és kértem helyeztessen a 2. századhoz, ha máshova nem lehet. Ingerülten mondta el, amennyiben nem jön két új szakács, nehezen tudja teljesíteni a kérésem, mert akkor vidéki kerülettől kell szerezni egyet, de ebben az esetben engem kell lehelyezniük.
Itt hosszú hatásszünetet tartott, hogy érezzem, ez azt jelenti, hogy vidékre kerülök, bár az volt az érzésem, csak a reakciómat tesztelte, hátha ettől megijedek és visszalépek. Ez járna nekik a legkevesebb papírmunkával.
Esze ágában nincs szerintem elhelyeztetni.

De persze azzal bocsátott el, hogy megteszi, amit lehet, mert elég szokatlan a kérésem, inkább a konyha irányába szoktak igyekezni a katonák, de összességében becsülendő, csak az a baja, hogy hallott már rólam és az alapján nem teljesítené semmilyen kérésem, mert úgy érzi, nem jeleskedem amúgy olyan nagyon.

Na ja, ez igaz.

411

Április 4. Szombat

Nagyon szarul ébredtem, hajnalban feküdtem le, még meg kellett várnom, míg a két őrszolgálatos az összes hányást feltakarítja, sokáig tartott, mert 14 ember gyomortartalma nem kevés. De Dinóé dolgoztatta meg őket a legjobban. Egyszerűen kimarta az anyagában vörös kőpadlót és hatalmas fehér foltot hagyott maga után.

Reggeli után elmentem újra a dokihoz.

A gyomrom most nem olyan rossz, nincsenek görcsök, de a torkom fáj.

Tényleg.

Piros, piros, mondogatja.

– Mi a beosztása, határőr?

– Szak…- most iszonyatosan köhögni kezdek neki – Szak... szakács.

Felvonja a szemöldökét.

– Vagy úgy! – ír egy papírt, vigyem át a csütinek.

Hurrá! Kivett szolgálatból! Az áll a papíron: szolgálatképtelen.
Ez a legszebb szó, amit olvastam, mióta behívtak.