125

1988. január 15. péntek

Nagyon szarul vagyok ma. Tegnap végül hazajöttem, akármennyire akart befenyíteni Balrog.
Anyu aggódva ugrál körül, hozza a gyógyszereket, amit a doki felírt, az öcséim meg kiváltottak, teát, sós főtt krumplit szervíroz, mert minden egyebet kihányok.

Élőhalottként fekszem és a nyomasztó lázálmok közt egyszer csak egy nagyon kedves gondolat csillan meg és épül kemény kristálytömbbé.
Eszembe jut ugyanis ahogy hazudtam a napokban Szadónak.
Rájöttem, hogy nagyon élveztem.

Ezt fogom csinálni! Úgy hazudok majd a képükbe, hogy ne tudjanak rá mondani semmit, jöjjenek zavarba. Ha ott hirtelen nem oldja meg a helyzetet, nem mond semmit, akkor nyert ügyem van. Ha nem tud frappánsat mondani, vagy nem esik le neki pontosan, vagy leesik, de nincs bizonyítéka, hogy épp a bolondját járatom vele, akkor legfeljebb csak sejthet.
Ezért nyilván nem is teszi szóvá, és én akkor megúsztam.
Múltkor azt mondtam neki, hogy első a szolgálat, ezért a kivizsgálások előtt megpróbálom kigyógyítani magam. Mintha egy elkötelezett mintakatona lennék.
De hát ez ordas hazugság.
Én is tudom, ő is tudja.


És hazudtam arról is, hogy alapvetően a doki is úgy érzi rájátszom a dolgokra.
Mégis úgy éreztem nem gond, hazudhatok mert ha mondjuk úgy alakul, hogy Szadó őrnagy felhívja az orvost, aztán behívat, hogy egész más sztorit hallott, akkor csak annyit kell mondanom, hogy akkor valószínűleg félreértettem a dokit, vagy a helyzetet.
Ez már önmagában elég kerek, de ha Szadó kekec, és még jobban be akar égni, akkor még megkérdi, hogy de milyen helyzetet értett félre, maga szerencsétlen, azt mondom, hogy azt hittem én kértem magam szolgálatba, holott pusztán csak mennem kell így is, úgy is.

Na erre, mit mond?
Azt, hogy nem értettem félre?
Erre már az is bőségesen elegendő bizonyíték, ha azt mondom, de.

Semmit nem tud erre mondani, pedig mindketten tudjuk, hogy hazudok, mint a vízfolyás.
És ez jó.
Legyen tehetetlen.
Azt szeretem látni.

Ezentúl amikor csak lehet, ezzel szórakoztatom majd magam.

136

1988. január 4.   hétfő

Ma olyan forrón ittam a teát a vizit előtt, ahogy csak tudtam, krákogtam is, és a doki csóválta is a fejét, hogy nagyon csúnya a torkom, mondtam is, hogy félek elkaptam a többiektől, bár még lila tintafolt sehol nem jelent meg a testemen.

A többiek tekintetében azt láttam, hogy szívesen csinálnának nekem, mondjuk a szemem alá.

A doki sem volt vicces kedvében, jelezte, hogy ha holnapra nem javul, akkor kivizsgálásra rendel.
Ez klassz, bár nem tudom, ha tényleg bajom lenne, nem lenne-e késő mindez az ötödik napon, hogy itt vagyok.

412

Április 3. Péntek

Kicsit korábban ébresztettek a szokásosnál, 3.30-kor. Azt se tudtam, hol vagyok, csak nagy sokára esett le, hogy az ügyeletes duruzsol fojtott hangon a fülembe, hogy lenn a konyhán kell lennem 5 perc múlva. Kérdeztem, hogy mi van, mi történt, de csak annyit mondott, hogy neki is csak este szóltak, hogy majd küldjön le, semmit nem tud. Csöndben másszak le és jöjjek ki, ne itt pofázzak, ahol a többiek alszanak.

Kezdett az a gyanúm keletkezni, hogy Nitró akar szopatni.

Vagy Robi.

Esetleg mindketten.

Basa kimenőn van, meg ő egyébként sem tenné.

Felkaptam a cuccaim és amikor húztam be az ajtót magam mögött és a folyosói lámpa fényében megpillantottam egy másodpercre Nitró párnán szétkenődött arcát, éreztem, hogy elönt a pulykaméreg. Visszaoldalogtam a szobába, megtámasztottam lábbal az egyik stokit és egy határozott mozdulattal az egyik szekrény felé rúgtam. Döngött, mint egy bádogdob, még az ablakok is beleremegtek.

– A picsába! Bocs srácok – mondtam emelt hangon –, ez a kurva sötét! Az orromig nem látok! Elnézést!

Az ajtóhoz léptem, felkapcsoltam a villanyt.

– Bocsi csak felállítom a stokit!

Hangos kurvaanyázások, nyöszörgés, húzzak már ki a picsába,  széttéplek kopasz állat és egyéb válaszreakciók kíséretében rendezgettem még a holmikat a szobában, úgy állítottam a lábára a stokit, hogy erősen a padlóhoz vágtam, tologattam még a többit is.

– OK, megyek már! Elnézést! – közben stíröltem Nitrót, de az aludt, mint a tej. Nem hiszem el, hogy erre nem ébred fel, az egész körlet lincshangulatban van, ez meg alszik.

Somlai, az öregedő sofőr kezdte megelégelni és már ülve keresgélte a fél pár papucsát.

– Takarodj kifelé kopasz, Nitrót meg fel ne ébreszd, mert megöl! – lóbálta felém a papucs meglévő párját.

– Bocs, de most vezényeltek le a konyhára, csak ez a kurva stoki felborult. Nitró meg alszik, mint a bunda! – rúgtam még egy utolsót az ágyába bosszúsan és dolgom végezetlenül surrantam ki az ajtón.

– Villaaaany! Te kopasz állat!

– Ja bocs srácok.

A konyhán a két ÉPK-s várt, meg a sorállományú csüti (csapatügyeletes tiszt).
A mosdó feletti csempehiányt kell rendbe tenniük, én vigyázok rájuk - mondja - ahogy a múltkor. Az „ahogy” szót furán megnyomta, kezembe adta a konyhakulcsot, aztán sarkon fordult és elment. Kinyitottam a konyhát, kitártam az ajtót, de percekig csak meredtünk egymásra a srácokkal. Egyikőnk se tudta mi az isten van. Ki szopat kit? Őket ki rendelte le? Nitró nem teheti meg. De az ÉPK-s szakaszvezető sem rendelhet le engem.
Ne már! Valamelyik tiszt találta ezt így jónak?

Betessékeltem a srácokat, ők se értettek semmit az egészből, őket is csak felébresztették és lezavarták ide. Főztem teát, megreggeliztünk, megkérdeztem mennyi idő alatt végeznek. Másfél óra.

OK, akkor most feküdjünk le az öltözőben, a délelőttös szolgálat fél hatkor jön, másfél órát alhatunk, és aztán míg én kiosztom a reggelit nekik, meg előkészülök a többieknek, addigra ők is kész lehetnek.

Nem volt ellenkezés, ők odatologatták a vödröket a csempés fal elé, szétszórták a szerszámokat, kibontották a cementes vagy milyen zsákot a veszett munka látszatát keltve, ha valaki betoppanna, de ezt elkerülendő, bezártam a bejárati ajtót és aztán lefeküdtünk a padokra.

Már-már elaludtam, hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a gyomromba. Ekkora fájdalmat még soha nem éreztem. Mintha hasba döftek volna, egy szempillantás alatt összegyűrt karikába, felüvöltöttem, és mint a zsák estem le a padról.

A két ÉPK-s álmos arccal ugrott oda, kérdezgettek, de nem tudtam válaszolni, valami görcs úgy összerántott, hogy a fejem hátrafeszült, a nyakamon az izmok bekeményedtek, fura vigyort rántottak az arcomra, a fogaim recsegtek, a fájdalom felszaladt a halántékomig, két irányból a koponyám belsejébe nyomult és tolta kifele a szemem.
Lenn meg olyan érzésem volt, mintha a heréim beszorultak volna a segglyukamba és a farkamnál fogva akarná valaki kirángatni.

Patakokban folyni kezdett rólam a víz, azt hittem bereped a dobhártyám úgy feszültek az arcizmaim.

Ekkor már a srácok se hitték komolyan, hogy színészkedem. Előszedtek valami iszonyú mocskos, rothadó felmosórongyot és bevizezve a homlokomra tették.

Tudom.
A szándék a fontos.

De annyira szerettem volna belesziszegni a képükbe, hogy kapják be, két lépéssel arrébb ott a tiszta konyharuha, hogy ettől egy kicsit jobban lettem.

Lassan elernyedtem, kinyúltam a földön. Mozdulni nem tudtam, meg még percenként összerántott a hasgörcs, de már csak székrekedésre emlékeztetett, abból egy olyan fajtára, amikor gömbölyű sündisznó feszül a végbélben, de ez már olajos masszázs volt az előbbi rohamhoz képest.

Amikor megérkeztek a reggelizők, a srácok veszettül munkához láttak, én a tálalópultra borulva, fel sem nézve, robotként osztottam ki a kaját, de minden kiesett a kezemből, végül az ÉPK-sok segítettek, ők fejezték be a reggeliztetést. Rettentően élvezték, huzakodni kezdtek a kintiekkel, lefelezték az adagokat viccből, röhögtek, aztán visszaadták a megfelelő adagot, imitálták, mintha teába vizelnének, pohárba rejszolnának.

Én nem bírtam röhögni, pedig tehetségesek voltak a kölkök nagyon.

10-kor hívtuk a csütit, hogy szarul vagyok, Robi tajtékzott, mert Basa nem volt, neki kellett lejönnie. Azt emlegette, hogy szimulálok, mondtam, hogy az tényleg jobb lenne. Ha benne van a keze abban, hogy ma le kellett jönnöm korán, akkor visszafele sült el a dolog, ha nem, akkor meg a legjobb irányba.

Átmentem a dokihoz, így ahogy a görcs behajtott, derékszögben. Tyúklépésben tudtam menni, mert rögtön ficánkolni kezdtek a sünök. Azt hiszem, nem sokkal kevesebben röhögtek, mint ahányan láttak.

Azt mondják, amit az ember gondol, azt megteremti. De hasfájást? Nincs valami előzetes szűrő? Oké én találtam ki pár napja, hogy fáj, de nem azért, hogy fájjon, hanem hogy ne kelljen szolgálatba mennem! Ez ott belül nem tűnt fel? Vagy félinformációból dolgozom benn?

Egy tökkelütött hülye a tudatalattim!

Vagy ez lenne a hipochondria?
Mindenesetre, megint rákezdenek a sünök.

A doki is gyanakodva néz.

Fáj a gyomrom. Úgy! Megint? Most nagyon. Rendszeres? Most inkább folyamatos. Feküdjön ide fel. Ne oldalt! Hanyatt! Úgy nem megy. Mi az, hogy nem megy? ÁÁÁÁáá… Jól van, akkor jó lesz így.

Nyomogat. Amikor fáj, kiáltok. Ez tetszik neki. Nyomogat. Szedi a gyógyszert, amit adtam? Nem még… Hogy-hogy? Nem akar meggyógyulni? Vagy nem is beteg? Este vettem be az elsőt. Lehet, hogy attól? Attól? Na ne hülyéskedjen. Meg a torkom is fáj. Na elég! Jöjjön vissza, ha rendszeres. Lelépni. Szedje, amit adtam.

Elmentem aludni.

Estére rendbe jöttem, a Basa visszajött a szabadnapról, meghívott a májusi leszerelők bulijára. A sör szinte derékig ért, megint tejeskannákban csempészték be. Én osztottam, de ma nekem szigorúan megtiltották, hogy igyak.

Hajnal felé, ki-ki a neki megfelelő ponton, pózban és gyakorisággal hányta tele a konyhát, le kellett rendelni a századtól embert, takarítani. Két velem egykorú kisMágus jött az őrszázadtól. Látszott, hogy meg tudnának fojtani, miközben a takarítóeszközöket osztottam ki nekik, de amikor sörrel színültig mert bögrét nyomtam az orruk alá, szent lett a béke.

Dinó az öltözőnk sarkát tette tele. Nem tudom, milyen gyomorsava lehet, mert a vörös padlólapot fehérre marta.

456

Február 18. Szerda

Sosem gondoltam volna, hogy a szervezetem károsodás nélkül viseli a hajnal 4 órás kelést. A kiképzésen ez természetes volt, de reméltem, hogy csak addig tart. Kicsit meglepett a tény, hogy ezentúl itt is ötre járok szolgálatba. Borzalom.

A konyha csak relatíve az, nem főzünk, hanem csak tálalunk, mert a kaját a közeli reptér cathering-jéről hozzák. Azt esszük, amit a reptéri dolgozóknak főznek. Nekem csak az a dolgom, hogy reggel teát főzzek, előkészítsem az ételt a kiadáshoz és kiosszam. Rendben kell tartani a konyhát, de mivel nem nagy, nem okoz gondot. A mosogatáshoz konyhamunkásokat rendelnek le a századoktól, azt nem nekem kell csinálnom. A komplett laktanya irigyel, a legjobb szolgálatnak tartja mindenki és valóban már a mai napon érzem annak a hatását, hogy enyhül a kifejezett katonai fegyelem, ugyanis kértem kimenőt, hogy fogorvoshoz tudjak menni. Arra hivatkoztam, annyira fáj, hogy nem tudom kiosztani az ételt délben.
Ez egyáltalán nem igaz, semmi bajom, csak szerettem volna tudni, hol a határ.
Hivatalosan véget ért a kiképzés, most azon a helyen vagyok, ahova tervezve voltam az elejétől kezdve. Most azt a funkciót töltöm be, amire a határőrség a saját működése  érdekében kitanított. Mostanra kész van, kész vagyok, most már része vagyok, most már működtetője vagyok. Vagyis teljes jogú tagja. De egyáltalán nem a saját akaratomból vagyok itt. Nem is akarnék itt lenni, ha én döntenék. Mégis itt kell lennem elég sokáig. Viszont bárhol jobb lenne, mint itt. A laktanyán kívül jó volt. Minden olyan perc amit kinn lehet tölteni, ajándék. Mert ugyan kinn van az ember, az mégis ebbe az időbe számít bele. Kinn kell lenni sokat. És most mivel állandó tag lettem, talán most már lehetnek személyes gondjaim.
Például fáj a fogam. Ha már sikerült kimennem, persze nem baj, ha belenéznek a számba, rendbe tesszük, amit kell.
Tehát elmentem a parancsnokomhoz, hogy ki akarok menni.

Hortományi alhadnagy fontoskodva cuppog az asztala mögött. Folyamatosan cuppogtat a szájával, ezért a laktanyában a Cupi, Cuppogó a beceneve, de hívják őt nemes egyszerűséggel Öregnek is. Az a gyanúm, hogy nem a kora miatt, hanem a szenilitása ad rá okot. Most gondosan kanyarítva megírja a kimenőmet, cuppogások közt a szája szélét nyalja. Jelzi, hogy csak nekem írja most meg, mert egyébként ez az írnok dolga, de ő most a szabadnapját tölti. Mivel ma este lesz a leszerelő vacsora, ott már nekem kell a hivatásos tiszteknek felszolgálnom, tehát menjek ki gyorsan és igyekezzem vissza. Előtte még szaladjak el, vegyem fel a fegyverem, szakács vagyok, de mégiscsak katona.

Legyen igaza.

495

Január 10. Szombat

A hó mellé rettenetes hideg érkezett. Nem ritka a -22 fok éjjel, az őröknek tömegével fagyott el a fülük. Parancsot kaptunk, hogy mindegyiküknek két bögre teát adjunk. Ma reggel majdnem ezerötszázan nevezték magukat őrnek.

Az igazi őrök "botost" hordanak. A botos majdhogynem egy hordozható őrbódé. Vastag nemezből készült embermagasságú sátor, belül favázzal megerősítve, a katona belelép, szíjakkal a vállára veszi és az nyakától a földig befedi, védi a testét. Hatalmas nemezkucsmát hordanak mellé, a látványuk az orosz tajgát idézi.

Tegnap nekem külön megmutatták, hogyan kell a teát készíteni. Azért nekem, mert ugye szakács vagyok, azt feltételezik, ezt talán az itteni szakács kiképzés előtt is el tudom sajátítani. Ma hajnalban már úgy vezényeltek le a konyhára, hogy én felügyelem a teakészítés utolsó fázisát és én osztom ki.

A teakészítés egy igen érdekes feladat. Este néhány kiló cukrot kell belezúdítani az üstökbe, aztán jó alaposan, majdnem feketére pirítani. Így akár teafű nélkül is szép barna színe lesz a löttynek, ezen a fű nem is változtat, az a gyanúm, hogy lucernából, esetleg kukoricacsuhéból készül. Ha a cukor megpirult, felengedjük vízzel, beleszórunk egy kicsit a „teafűből”, forrón tartjuk és állni hagyjuk reggelig, hátha valami csoda folytán íze lesz. Hajnalban, amikor bemegyünk a konyhára, kiengedjük fazekakba, ezzel konyhakésszé válik. Egyetlen erénye, hogy meleg. Kezdetben.

Ma a lötty leszűrése is az én feladatom volt. Nyeles rozoga szűrőt tettem az üst csapja alá.  Egy darabig szépen csurgott is, aztán akadozni látszott, végül a csap teljesen eldugult valamitől. Belenéztem az üstbe, de nem láttam le az aljára. Hoztam gyorsan egy fakanalat, s feltömködtem a csapba - az őrök érkezése előtt meg kell szüntetni a dugulást. Kicsit megakadt, nyomogattam, feszegettem, forgattam, aztán hirtelen beleszaladt valami puhába. Féltem, hogy a kezemre zúdul a forró lé, de tovább tekergettem, tömködtem a kanalat, s csak akkor rántottam ki, amikor megindult a folyadék.

Nagyot kiáltva ugrottam hátra.

– ÁÁÁÁÁÁááá…., mi az isten?

Egy jókora, puhára főtt patkány hátsó fele zuhant bele a fazékba. Sikerült alaposan széttrancsíroznom.

– A rohadt élet! De gusztustalan!

Belenéztem az üstbe a patkány másik fele már darabokban lebegett a tea tetején.

– Elhányom magam!

Szaladtam a szolgálatvezető szakácshoz. Bajuszos, nálamnál legalább tíz évvel idősebb pali. Hitetlenkedett, csóválta a fejét, csak nagyon nehezen sikerült az üsthöz rángatnom. Belenézett és kicsit ingerülten vázolta a teendőimet.

– A fazékból öntse ki a szutykot. Fogja a szűrőt és szedegesse le a darabokat, a szőrt, a bőrt a tea tetejéről, kanállal a zsír nagyját, aztán itassa fel vécépapírral a maradékot. Ennyi teát nem önthetünk ki! Igyekezzen!

(Apróság! Mit zaklatom én ilyenekkel?)

Még egyszer lehajolt, belekukkantott a fazékba, jó alaposan megvizsgálta a patkány darabjait, aztán arcát széles mosolyba burkolva lépdelt ki a konyháról.

Lesz mit mesélnie a haveroknak. Kelletlenül végeztem el a dolgom.

Mennyi részből áll egy ilyen kis állat!

Ezek után meglógtam havat lapátolni, én nem osztom ki azt az ocsmányságot!

(Forrás: Zala Hírek Online)

A hólapátolást nagyon élvezzük. Akkora a hó, hogy percek alatt építünk hóembert vagy mellvédeket a hógolyózáshoz. A laktanya mindenható urai elnézőek velünk, némelyik tiszt arcán atyai mosolyt látni, ahogy elvonul a hancúrozó katonák előtt. Tisztelgünk egy nagyot, de van elöljáró, aki már akkor legyint, amikor eldobálva az épp meggyúrt hógolyót, vigyázzba vágjuk magunkat. A havat eltakarítjuk, így hagyják, hadd eresszük ki a gőzt.
A rohamsisak istenien csúszik. Úgy tettem fel pár napja a szekrényem tetejére, hogy biztos voltam benne, sose fogom használni, és lám, ma azt látom néhányan azzal siklanak le az emelet magas hódombokról. Ezzel stílust teremtettek, mindenki szalad be a körletekbe és az esti halovány lámpafényben több százan a biliben csúszkálunk le. Nekem belefér a seggem, mintha ráragadt volna a katonai tojáshéj, mások csak ráülnek. Nehéz rajta egyensúlyozni, de ha ügyes az ember, szélsebesen siklik. Nekünk kopaszoknak a Jacksonnal különösen szerencsénk van, az első emeletről rögtön a domb tetejére tudunk kilépni és már csúszhatunk is lefelé. Tömött sorokban szaladunk fel az emeletre, olyan mintha egy század kamikaze indulna öngyilkos akcióra, ahogy gondolkodás nélkül ugrálunk ki az ablakon.

Amint a belső gépjárműforgalom is elül, mély, tompa, békés csend szállja meg a laktanyát, a lámpákat körbeölelő hópermet ködös leple alatt csak az önfeledt kacagás hallatszik.
Évek óta nem voltam ennyire gyerek!

503

Január 2. Péntek

Reggelinél a laktanya írnok mosolyogva mondta mellettem, miközben szürcsölte a teáját, hogy az alig tizennyolc évemmel én vagyok a legfiatalabb a laktanyában. Hurrá!

A mai lövészettel állítólag véget ér a lőkiképzés. Golyószórókkal gyakoroltunk. A tisztesek behajtottak bennünket egy rogyadozó pajtaszerű épületbe addig, amíg az őrnagy be nem lőtte a fegyvereket.

Az ablakok roncsain keresztül figyeltem a szakaszvezetőinket. Hosszú hevederekkel szaladtak az őrnagy előtt és töltötték őket be a golyószórókba. A hevederekbe három katona pattogtatta be a töltényeket. Genyó egy meló, a heveder nyeklik-nyaklik, az erős rugók közé meg iszonyú erővel kell bepattintani a hüvelyt.

Az őrnagy, amikor üzemkész lett valamelyik, lehasalt és szinte egyszerre lőtte ki a hevedernyi lőszert. Fülsiketítő zajban, a szája szélét nyalogatva sorozta a célt. Borzasztóan élvezte.

Egy hevederbe állítólag háromszáz töltény fért, tizenkét golyószóró feküdt egymás mellett, és az őrnagy legalább háromszor fordult, számolatlanul lőtte el a muníciót. Néztem, ahogy utasításokat osztott, hogy ezt még egyszer töltsék fel, azt szedjék szét, olajozzák meg és aztán töltsék meg újra.

Ekkor egy mogorva tizedes hangja zavart meg.

– Menjen onnan az ablaktól, ne bámészkodjon! Semmi keresni valója magának ott!

Elfordultam az ablaktól. Mi olyan titkos ebben?

Hamar megtudtam, amikor is az őrnagy tevékenysége után kimehettünk a pajtából és kiosztották a lövészetre szánt töltényt.

Három?! Három darab töltényt kapunk?

Csodálkozva bámultam a tenyeremben lapuló lőszerre.

Ezzel lőjek sorozatot és célzott lövést is?

Lehasaltam a fegyver mellé. Bepattintottam a töltényeket a hevederbe és behelyeztem a hevedertovábbító sín hornyába és rácsaptam a fedelet.

Feltartottam a kezem.

– Jelentem kész!

– Jól van! – hangzott a válasz – Egy célzott lövés a dolingerre (állóember alakú céltábla), újabb cél az anya gyermekével és rövid sorozat! Rajta!

Rövid sorozat?! – gondoltam – Hát, hogy lehetne hosszabb három tölténnyel?

De sikerült, egy lövés a dolingerre, két tölténnyel egy igen rövid sorozatban találatot kapott az anya gyermekével.

Ezek után talpra ugrottunk, szaladtunk oldalt és bevettünk egy lövészárkot. Mint a gyerekek, akiket kiengedtek szünetre az iskolaudvarra, szaladtunk és háborúsdit játszottunk. Ketten előre futottak, gyakorló kézigránátokat hajigáltak be, majd mi következtünk és az árok széléhez igyekeztünk. Ott a képzelt ellenséges katonákat közvetlen közelről főbe lődöztük és máris mienk volt az árok. Futás közben ordítottunk, ahogy a szánkon kifért, a katonaság, a tisztesek iránt és a sok megalázottságunk okán érzett minden gyűlöletünk ebben a kiáltásban tört elő, megértettem miért válik kegyetlenné a civilekkel, hadifoglyokkal szemben az egyszerű katona.

Még leöldöstük benn a sebesülteket, aztán uzsgyi a másik árok felé. Félúton a tisztes hangja hallatszott.

– Repülő jobbról!

Hanyatt vágódtunk, szánkkal utánoztuk a fegyver hangját és eszeveszetten tüzelni kezdtünk az életünkre törő zuhanóbombázóra. Mihelyst elintéztük, folytattuk az előrenyomulást.

Újabb figyelmeztetés.

– Atomvillanás balról!

Ilyen hülyeséget! Miért kell ehhez parancs? Nem venném észre? Nem tűnne fel? Háttal az atombombának, oldalra huppantunk. Gyakorlás közben kérdezte valaki, hogy segít-e ez valamit?

– Persze! – mondták – Lassabb és fájdalmasabb halálotok lesz!

Pihegtünk egy kicsit, aztán megjelent a tisztes mulatságosan aprócska alakja.

– A környezet semlegesítve! – kiáltotta – Sorakozó! Benyomulunk az atombomba által felszabadított területre! Rendet teszünk benn!

Mindenkit leöldöstünk, akit megkímélt az atomtámadás.

De ettől még egész jót aludtam éjjel.