503

Január 2. Péntek

Reggelinél a laktanya írnok mosolyogva mondta mellettem, miközben szürcsölte a teáját, hogy az alig tizennyolc évemmel én vagyok a legfiatalabb a laktanyában. Hurrá!

A mai lövészettel állítólag véget ér a lőkiképzés. Golyószórókkal gyakoroltunk. A tisztesek behajtottak bennünket egy rogyadozó pajtaszerű épületbe addig, amíg az őrnagy be nem lőtte a fegyvereket.

Az ablakok roncsain keresztül figyeltem a szakaszvezetőinket. Hosszú hevederekkel szaladtak az őrnagy előtt és töltötték őket be a golyószórókba. A hevederekbe három katona pattogtatta be a töltényeket. Genyó egy meló, a heveder nyeklik-nyaklik, az erős rugók közé meg iszonyú erővel kell bepattintani a hüvelyt.

Az őrnagy, amikor üzemkész lett valamelyik, lehasalt és szinte egyszerre lőtte ki a hevedernyi lőszert. Fülsiketítő zajban, a szája szélét nyalogatva sorozta a célt. Borzasztóan élvezte.

Egy hevederbe állítólag háromszáz töltény fért, tizenkét golyószóró feküdt egymás mellett, és az őrnagy legalább háromszor fordult, számolatlanul lőtte el a muníciót. Néztem, ahogy utasításokat osztott, hogy ezt még egyszer töltsék fel, azt szedjék szét, olajozzák meg és aztán töltsék meg újra.

Ekkor egy mogorva tizedes hangja zavart meg.

– Menjen onnan az ablaktól, ne bámészkodjon! Semmi keresni valója magának ott!

Elfordultam az ablaktól. Mi olyan titkos ebben?

Hamar megtudtam, amikor is az őrnagy tevékenysége után kimehettünk a pajtából és kiosztották a lövészetre szánt töltényt.

Három?! Három darab töltényt kapunk?

Csodálkozva bámultam a tenyeremben lapuló lőszerre.

Ezzel lőjek sorozatot és célzott lövést is?

Lehasaltam a fegyver mellé. Bepattintottam a töltényeket a hevederbe és behelyeztem a hevedertovábbító sín hornyába és rácsaptam a fedelet.

Feltartottam a kezem.

– Jelentem kész!

– Jól van! – hangzott a válasz – Egy célzott lövés a dolingerre (állóember alakú céltábla), újabb cél az anya gyermekével és rövid sorozat! Rajta!

Rövid sorozat?! – gondoltam – Hát, hogy lehetne hosszabb három tölténnyel?

De sikerült, egy lövés a dolingerre, két tölténnyel egy igen rövid sorozatban találatot kapott az anya gyermekével.

Ezek után talpra ugrottunk, szaladtunk oldalt és bevettünk egy lövészárkot. Mint a gyerekek, akiket kiengedtek szünetre az iskolaudvarra, szaladtunk és háborúsdit játszottunk. Ketten előre futottak, gyakorló kézigránátokat hajigáltak be, majd mi következtünk és az árok széléhez igyekeztünk. Ott a képzelt ellenséges katonákat közvetlen közelről főbe lődöztük és máris mienk volt az árok. Futás közben ordítottunk, ahogy a szánkon kifért, a katonaság, a tisztesek iránt és a sok megalázottságunk okán érzett minden gyűlöletünk ebben a kiáltásban tört elő, megértettem miért válik kegyetlenné a civilekkel, hadifoglyokkal szemben az egyszerű katona.

Még leöldöstük benn a sebesülteket, aztán uzsgyi a másik árok felé. Félúton a tisztes hangja hallatszott.

– Repülő jobbról!

Hanyatt vágódtunk, szánkkal utánoztuk a fegyver hangját és eszeveszetten tüzelni kezdtünk az életünkre törő zuhanóbombázóra. Mihelyst elintéztük, folytattuk az előrenyomulást.

Újabb figyelmeztetés.

– Atomvillanás balról!

Ilyen hülyeséget! Miért kell ehhez parancs? Nem venném észre? Nem tűnne fel? Háttal az atombombának, oldalra huppantunk. Gyakorlás közben kérdezte valaki, hogy segít-e ez valamit?

– Persze! – mondták – Lassabb és fájdalmasabb halálotok lesz!

Pihegtünk egy kicsit, aztán megjelent a tisztes mulatságosan aprócska alakja.

– A környezet semlegesítve! – kiáltotta – Sorakozó! Benyomulunk az atombomba által felszabadított területre! Rendet teszünk benn!

Mindenkit leöldöstünk, akit megkímélt az atomtámadás.

De ettől még egész jót aludtam éjjel.