327

Június 27. Szombat

Ma reggel kutyakonyhás szolgálatba tettek. Szilasi a csüti, mielőtt utamra engedett, elmondta, hogy valamikor napközben kijön megnézni, hogy működöm kutyásként, és hogy mennyire tudok rendet tartani. Csöppet sem örültem neki, jelentettem, hogy a társaim szerint belerázódtam a dologba, Német Gyuri a kutyás rajparancsnok ezt szerintem meg tudja erősíteni.

– Dvorszky, majd én eldöntöm, mit csinálok, nem kell nekem tanács! – torkolt le, nyilván megérezte, hogy nem örülnék, ha kijönne meglátogatni. Feltételezem, pont emiatt számíthatok rá biztosan. Egész kiszámíthatóak a tisztek amúgy, és bár nem úsztam meg, hogy ellenőrizzen, de azt elkerültem, hogy rettegve várom egész nap, hogy jöjjön, aztán nem jön. Mert a bizonytalanság az nagyon rossz, így viszont tuti, hogy számíthatok rá.

Egy hete voltam utoljára kutyakonyhán. Nem nagyon értem, hogy képzelik, hogy így ki tudom képezni Luxot. Alig ismer meg, a többiek foglalkoznak vele inkább. A kutyakonyha az igazi nyaralás a kampózás mellett, nyilván az idősebbeket teszik be szolgálatba, de nekem sokat kellene foglalkoznom a kutyával. Gyorsan nő, most fogékony, most kellene játékos formában valahogy tanítgatni.
Viszont alig van időm, jön a barom Szilasi, takarítanom kell. Lux úgy fogad, mint a többi kutya, nem vagyok a gazdája, csak az újabb humanoid, aki majd enni ad, meg tán kihozza a kennelből. Sőt, azokkal az állatokkal, akikkel voltam már szolgálatban bensőségesebb a viszonyom. Para és Pofás kivételével mindhez bementem, megdögönyöztem őket, némelyik rettentő hálás, hagyja magát, az idősebbek, viszont csak ellentartanak, neki feszítik az oldalukat kicsit a tenyeremnek, és pusztán a szemük hunyorgásából látom, hogy élvezik.

Aztán kitakarítottam a kenneleket, körletszemlét csináltam.
Az a mondás, hogy ragyogjon minden, mint a Salamon töke. Na ettől a gondolattól ideges leszek.
A kutyakonyha olyan, hogy bármilyen rend van, nem látszik. A méretes edényeket, a HAMM-os, tésztás papírzsákokat, a megkezdett doboz zsírt nem lehet úgy elrendezni, hogy igazán rendnek hasson. Tízezer éves a főzőzsámoly, a berendezés olyan avitt és öreg, hogy esély nincs, hogy ragyogjon. Mintha egy dohos, sötét, poros, földpadlós pincét kellene szemlére vágni.

Lehetetlen.

De megtettem, amit lehet. Egy óra körül tervszerűen megérkezett Szilasi. Kaját főztem éppen, pont kapóra jött, hogy lassan megfőtt a tészta. Lassú mozdulatokkal kevertem, le ne égjen. Az ablaküvegen keresztül láttam, hogy megállt az UAZ, a sofőr néhányszor rálépett a gázra, hogy a motorbúgásra felfigyeljek, Szilasi kiszállt és bizonytalanul tehetetlenkedett. Látszott bentről az opálos ablakon át, hogy nem tudja, mi legyen, állt az egyik lábáról a másikra. Forog maga körül, hajolgat, engem vár. Gondolom szaladnom kellene elé. A szája mellé teszi a tenyerét, hangos kiáltáshoz készülődik, de aztán meggondolja magát.
Nem tudom mitől ilyen illedelmes, lökni jött, ellenőrizni, beronthatna és rajtakaphatna, hogy alszom, napozom, rejszolok, kínozom a kutyákat vagy bármi máson, ha azt csinálnám, ami a fejében most felbukkanhat, hogy nem megyek elé. Amikor bárhova kimegy a löket, azzal a céllal megy, hogy rajta kapjanak valakit valamin. Azt hiszik, sose a feladatunkkal foglalkozunk. Nem járnak messze az igazságtól, de ez a mániákus kopószellem az nagyon vicces. Ezért nem értem most Szilasit, már hátulról a kutyáktól kellene jönnie az ujja hegyén egy darab kutyaszarral, hogy ez meg hogy kerül a kennelbe, nem kellett volna rendesen kitakarítanom? De még mindig ott áll, én meg úgy döntök, hagyom. Látom, hogy int a sofőrnek, hogy dudáljon, majd amikor semmi reakció, kiabálni kezd.

– Határőr! Ide hozzám!

Mint valami kutyának, ide hozzám. Anyád!

– Határőr! Azonnal jöjjön ide!

Megvárom, míg legalább háromszor egyre idegesebben megismétli, aztán ingerült hangon, hogy szokja, kikiáltok.

– Há’ itt vagyok benn!

Se jelentem, se főtörzs elvtárs. Előre kuncogok a reakción, ami olyan, amit vártam, tátott szájjal áll, mered előre, aztán a sofőrre. Nem hisz a fülének.

Sikítani tudnék, annyira tetszik a jelenet.

– Mi van faszom, hol a tekintély?? – susmorgom vihorászva a gőztől párás üveg mögötti zselés alaknak. Aztán hangosan az ajtó felé:

– Itt vagyok, na!

Ezt már megelégeli és nagyokat trappolva toppan be a konyhába.

– Dvorszky határőr! Milyen hangnem ez? Nem hallotta, hogy keresem? Mi az istent csinál?

Nyugodtan keverem a tésztát és halálos komolysággal, belül összeharapott szájjal mondom, nyomatékosan a szemébe nézve.

– Jelentem dolgozom!

Yessss! Yes, ez betalált, ott áll, mint egy fasz, erre mint mondjon? Vörösödik. Meg próbálkozik.

– De miért nem szólt, ha hallotta, hogy kiabálok?

– Nem hallottam, a tésztára figyelek. Nem éghet le a kutyák étele. Szakács voltam fél évig, pontosan tudom, hogy milyen fontos az állatok minőségi élelmezése.

A lábas felé tolom a fejem, a gőzbe burkolom a vihogásom, amit a takarásban lévő profilomnak engedek meg. Jobbról komolynak látszom.

– Amíg nincs kész, nem mehetek sehova.

– Mennyi idő az?

– Jelentem 10-15 perc. Ha onnan lepakol – bökök a fakanállal egy szék felé, amire a kutyák tányérját tettem –, le tud ülni.

Imádom, hogy nem tudja az egészet mire vélni!

Az jól látszik, hogy dolgozom. De szerintem az is, hogy szopatom, csak nem tudja, hol fogjon meg.

Egyedül nincs értelme körbejárnia, mert nyilván ott a helyszínen, ahol a rendetlenséget találja esetleg, ott kellene belevernie az orromat. Viszont én nem megyek vele, dolgom van, ez egyértelmű. Az egész játékát elrontottam.

Itt benn rend van, amennyire egy folyamatban lévő művelet közben lehet.

Készségesnek akarok látszani, egyik kezemben a fakanalat tartom, a másikkal lepakolok a székről és meghajlással mutatok rá.

Még nagyobb zavarba jön. Előzékeny vagyok, de most tényleg üljön le és várja meg míg végre fogadom?

– 15 perc? – kérdi.

– Ha nem több.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem!

Már kezdi elfutni a pulykaméreg, hirtelen mentő ötlete támad, odahúzza a széket az ablakhoz felágaskodik rá és végighúzza a kezét a karnis tetején. Diadalittasan mutatja nekem a tenyerét.

– Koszos! Mit szól ehhez?

Abbahagyom a keverést, legyintek a fakanállal, majd körbemutatok, mint valami karmester.

– Jelentem nem vagyok kész, van itt még dolog, azon kívül is, majd megcsinálom, ha odajutok.

Beletúrok a lábasba, kiveszek egy tésztadarabot fújogatom és vizsgálgatom, hogy lássa, tényleg nem babra megy a játék, nekem erre kell figyelnem.

Ő mint egy beakadt gép, ismételgeti, hogy igyekezzen, igyekezzen.

– Mindjárt kész, utána neki tudok látni.

Nyegle vagyok, nem bír velem. Én se magammal. Csak húzna el, hogy röhöghessek.

De nem lesz rá lehetőségem.

– Dvorszky, hatra jön magáért a kocsi, éjszaka szolgálatba megy! – sarkon fordul, kiszalad az épületből, bevágja a kocsi ajtaját és elviharzik.

A rohadék csak kitalálta, hogyan tud mellbe rúgni. Kivett a kutyakonyhás szolgálatból és berakott éjszakára.

ÓÓ, a kurva anyját.

Nagyon dühös lettem, amint elkészültem a kajával, felálltam a székre és egy késsel lecsavaroztam azt a kurva karnist. Hátra vittem a kerítéshez és áthajítottam jó messzire a kutyakonyha melletti sínekhez. Ahonnan nem látni.

Nem fog nekem többet ott ágaskodni az a marha. Nem volt függöny szerintem itt soha.

És karnis se volt.

412

Április 3. Péntek

Kicsit korábban ébresztettek a szokásosnál, 3.30-kor. Azt se tudtam, hol vagyok, csak nagy sokára esett le, hogy az ügyeletes duruzsol fojtott hangon a fülembe, hogy lenn a konyhán kell lennem 5 perc múlva. Kérdeztem, hogy mi van, mi történt, de csak annyit mondott, hogy neki is csak este szóltak, hogy majd küldjön le, semmit nem tud. Csöndben másszak le és jöjjek ki, ne itt pofázzak, ahol a többiek alszanak.

Kezdett az a gyanúm keletkezni, hogy Nitró akar szopatni.

Vagy Robi.

Esetleg mindketten.

Basa kimenőn van, meg ő egyébként sem tenné.

Felkaptam a cuccaim és amikor húztam be az ajtót magam mögött és a folyosói lámpa fényében megpillantottam egy másodpercre Nitró párnán szétkenődött arcát, éreztem, hogy elönt a pulykaméreg. Visszaoldalogtam a szobába, megtámasztottam lábbal az egyik stokit és egy határozott mozdulattal az egyik szekrény felé rúgtam. Döngött, mint egy bádogdob, még az ablakok is beleremegtek.

– A picsába! Bocs srácok – mondtam emelt hangon –, ez a kurva sötét! Az orromig nem látok! Elnézést!

Az ajtóhoz léptem, felkapcsoltam a villanyt.

– Bocsi csak felállítom a stokit!

Hangos kurvaanyázások, nyöszörgés, húzzak már ki a picsába,  széttéplek kopasz állat és egyéb válaszreakciók kíséretében rendezgettem még a holmikat a szobában, úgy állítottam a lábára a stokit, hogy erősen a padlóhoz vágtam, tologattam még a többit is.

– OK, megyek már! Elnézést! – közben stíröltem Nitrót, de az aludt, mint a tej. Nem hiszem el, hogy erre nem ébred fel, az egész körlet lincshangulatban van, ez meg alszik.

Somlai, az öregedő sofőr kezdte megelégelni és már ülve keresgélte a fél pár papucsát.

– Takarodj kifelé kopasz, Nitrót meg fel ne ébreszd, mert megöl! – lóbálta felém a papucs meglévő párját.

– Bocs, de most vezényeltek le a konyhára, csak ez a kurva stoki felborult. Nitró meg alszik, mint a bunda! – rúgtam még egy utolsót az ágyába bosszúsan és dolgom végezetlenül surrantam ki az ajtón.

– Villaaaany! Te kopasz állat!

– Ja bocs srácok.

A konyhán a két ÉPK-s várt, meg a sorállományú csüti (csapatügyeletes tiszt).
A mosdó feletti csempehiányt kell rendbe tenniük, én vigyázok rájuk - mondja - ahogy a múltkor. Az „ahogy” szót furán megnyomta, kezembe adta a konyhakulcsot, aztán sarkon fordult és elment. Kinyitottam a konyhát, kitártam az ajtót, de percekig csak meredtünk egymásra a srácokkal. Egyikőnk se tudta mi az isten van. Ki szopat kit? Őket ki rendelte le? Nitró nem teheti meg. De az ÉPK-s szakaszvezető sem rendelhet le engem.
Ne már! Valamelyik tiszt találta ezt így jónak?

Betessékeltem a srácokat, ők se értettek semmit az egészből, őket is csak felébresztették és lezavarták ide. Főztem teát, megreggeliztünk, megkérdeztem mennyi idő alatt végeznek. Másfél óra.

OK, akkor most feküdjünk le az öltözőben, a délelőttös szolgálat fél hatkor jön, másfél órát alhatunk, és aztán míg én kiosztom a reggelit nekik, meg előkészülök a többieknek, addigra ők is kész lehetnek.

Nem volt ellenkezés, ők odatologatták a vödröket a csempés fal elé, szétszórták a szerszámokat, kibontották a cementes vagy milyen zsákot a veszett munka látszatát keltve, ha valaki betoppanna, de ezt elkerülendő, bezártam a bejárati ajtót és aztán lefeküdtünk a padokra.

Már-már elaludtam, hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a gyomromba. Ekkora fájdalmat még soha nem éreztem. Mintha hasba döftek volna, egy szempillantás alatt összegyűrt karikába, felüvöltöttem, és mint a zsák estem le a padról.

A két ÉPK-s álmos arccal ugrott oda, kérdezgettek, de nem tudtam válaszolni, valami görcs úgy összerántott, hogy a fejem hátrafeszült, a nyakamon az izmok bekeményedtek, fura vigyort rántottak az arcomra, a fogaim recsegtek, a fájdalom felszaladt a halántékomig, két irányból a koponyám belsejébe nyomult és tolta kifele a szemem.
Lenn meg olyan érzésem volt, mintha a heréim beszorultak volna a segglyukamba és a farkamnál fogva akarná valaki kirángatni.

Patakokban folyni kezdett rólam a víz, azt hittem bereped a dobhártyám úgy feszültek az arcizmaim.

Ekkor már a srácok se hitték komolyan, hogy színészkedem. Előszedtek valami iszonyú mocskos, rothadó felmosórongyot és bevizezve a homlokomra tették.

Tudom.
A szándék a fontos.

De annyira szerettem volna belesziszegni a képükbe, hogy kapják be, két lépéssel arrébb ott a tiszta konyharuha, hogy ettől egy kicsit jobban lettem.

Lassan elernyedtem, kinyúltam a földön. Mozdulni nem tudtam, meg még percenként összerántott a hasgörcs, de már csak székrekedésre emlékeztetett, abból egy olyan fajtára, amikor gömbölyű sündisznó feszül a végbélben, de ez már olajos masszázs volt az előbbi rohamhoz képest.

Amikor megérkeztek a reggelizők, a srácok veszettül munkához láttak, én a tálalópultra borulva, fel sem nézve, robotként osztottam ki a kaját, de minden kiesett a kezemből, végül az ÉPK-sok segítettek, ők fejezték be a reggeliztetést. Rettentően élvezték, huzakodni kezdtek a kintiekkel, lefelezték az adagokat viccből, röhögtek, aztán visszaadták a megfelelő adagot, imitálták, mintha teába vizelnének, pohárba rejszolnának.

Én nem bírtam röhögni, pedig tehetségesek voltak a kölkök nagyon.

10-kor hívtuk a csütit, hogy szarul vagyok, Robi tajtékzott, mert Basa nem volt, neki kellett lejönnie. Azt emlegette, hogy szimulálok, mondtam, hogy az tényleg jobb lenne. Ha benne van a keze abban, hogy ma le kellett jönnöm korán, akkor visszafele sült el a dolog, ha nem, akkor meg a legjobb irányba.

Átmentem a dokihoz, így ahogy a görcs behajtott, derékszögben. Tyúklépésben tudtam menni, mert rögtön ficánkolni kezdtek a sünök. Azt hiszem, nem sokkal kevesebben röhögtek, mint ahányan láttak.

Azt mondják, amit az ember gondol, azt megteremti. De hasfájást? Nincs valami előzetes szűrő? Oké én találtam ki pár napja, hogy fáj, de nem azért, hogy fájjon, hanem hogy ne kelljen szolgálatba mennem! Ez ott belül nem tűnt fel? Vagy félinformációból dolgozom benn?

Egy tökkelütött hülye a tudatalattim!

Vagy ez lenne a hipochondria?
Mindenesetre, megint rákezdenek a sünök.

A doki is gyanakodva néz.

Fáj a gyomrom. Úgy! Megint? Most nagyon. Rendszeres? Most inkább folyamatos. Feküdjön ide fel. Ne oldalt! Hanyatt! Úgy nem megy. Mi az, hogy nem megy? ÁÁÁÁáá… Jól van, akkor jó lesz így.

Nyomogat. Amikor fáj, kiáltok. Ez tetszik neki. Nyomogat. Szedi a gyógyszert, amit adtam? Nem még… Hogy-hogy? Nem akar meggyógyulni? Vagy nem is beteg? Este vettem be az elsőt. Lehet, hogy attól? Attól? Na ne hülyéskedjen. Meg a torkom is fáj. Na elég! Jöjjön vissza, ha rendszeres. Lelépni. Szedje, amit adtam.

Elmentem aludni.

Estére rendbe jöttem, a Basa visszajött a szabadnapról, meghívott a májusi leszerelők bulijára. A sör szinte derékig ért, megint tejeskannákban csempészték be. Én osztottam, de ma nekem szigorúan megtiltották, hogy igyak.

Hajnal felé, ki-ki a neki megfelelő ponton, pózban és gyakorisággal hányta tele a konyhát, le kellett rendelni a századtól embert, takarítani. Két velem egykorú kisMágus jött az őrszázadtól. Látszott, hogy meg tudnának fojtani, miközben a takarítóeszközöket osztottam ki nekik, de amikor sörrel színültig mert bögrét nyomtam az orruk alá, szent lett a béke.

Dinó az öltözőnk sarkát tette tele. Nem tudom, milyen gyomorsava lehet, mert a vörös padlólapot fehérre marta.

416

Március 30. Hétfő

Basánál csaj volt tegnap!

Megbeszélte az őrökkel, hogy beengedik, ő meg bevitte a konyhára.

Látni, hogy nem tetszik neki, hogy kitudódott. Folyamatosan kapja a kérdéseket. A kopaszokat lehurrogja hamar, de a leszerelő társai kínozzák alaposan.

– Mi van Basa, miért nem hoztad be ide hozzánk, mit önzőzöl? Olyan ronda, hogy a konyhába merted csak bevinni? Fogadni merek, hogy szégyelli!

Folyamatosan és idegesen válaszolgatott nekik.

 – Kussolj baszd meg! Meg ne szólalj! – horkant felém is, amikor sokat sejtető mosollyal nyitottam be a körletbe.

Nem szólok, de még szélesebben mosolygok.

– Na mit vigyorogsz? Igen, benn volt a csajom, nem bírja ki leszerelésig, szakítani akart, valahogy meg kellett akadályoznom. Házasodni akar. Megdugtam itt benn. Ezzel jeleztem, hogy szeretem.

Enyhe mosollyal a szája sarkában rám kacsintott.

– De amúgy meg elveszem tényleg. Jól főz és akármennyit kefélünk, sose elég neki. Kell ennél több?

Erről fogalmam sincs, nem is kérdezősködöm tovább. De Basa nem úszta meg ennyivel. Néhány leszerelő sofőr meg írnok betoppant a körletünkbe és megint faggatni, szekálni kezdték.

– Basa, azt tudod, hogy a laktanya területére került nők kincstári holminak minősülnek? Meg kellett volna osztanod!

– Vagy legalább szólhattál volna, hogy megnézzük! – kiabálta be valamelyik, de nyomban lehurrogták, hogy nincs olyan jó nő, akin a Basa elviselhető látványt nyújtana.

Ebben konszenzus alakult ki gyorsan, meg abban is, hogy hihetetlen, hogy egyáltalán van nő, aki tolerálja ezt a látványt saját magán.

Egy kicsit lehűltek a kedélyek, mikor Basa visszakérdezett, hányan tolták meg a barátnőjüket itt a laktanyában.

Nem volt nagy tolongás, illetve arra jutottak, hogy igazából ilyenről még senki nem hallott.

(Forrás: Magyar Néphadsereg facebook csoport)

– De legalább bevágtad neki keményen? – jött valakitől kis szünet után a mentő kérdés.

– Ja, annyira, hogy majdnem elmentem benne.

– Mér' baszd meg, hova mentél el? Az egy konyha! Hova geciztél?

– Hogy-hogy hova? Hát egy bögrébe!

Általános felhördülés, de inkább riadalom támadt.

– Bögrébe, Basa? Elmész te a picsába, legalább elmostad?

– Nem emlékszem, nem ezzel foglalkoztam! – somolygott – Gyereket nem akartam, meg takarítani se.

– De baszd meg! Itt a kopasz szakács – bökött felém valamelyik –, miért nem rendelted le?

Egy kicsit feszengeni kezdtem, de úgy látszott Basa nem veszi fontolóra ezt az eshetőséget.

– Nemtom, leszarom, nem érdekelt. Nyalni kezdtem a tálaló asztalon, de hideg volt neki, meg össze is kente, úgy felizgult, csak folyt, csöpögött össze-vissza…

– Basa! Az anyád picsája!  A tálalón?

– … aztán a segge alá tettem a nagy kenyérvágó deszkát, de az is hideg volt, nekem teljesen lehűtötte a heréim.

Már csak „Baszd meg”-ozás hallatszott.

– Majdnem odacsíptem az asztal és a deszka közé a zacskóm – folytatta Basa halálos lelki nyugalommal –, szerencsére csak szőrt tépett ki, mondjuk azt elég sokat, ezért lesöpörtem és a nagyalakú tányértörlő kendőt terítettem magunk alá. És amikor megvoltam, nyúltam a bögréért. Ahogy rejszoláskor szoktam.

– Basa a kurva nénikéd, belevered a faszod a bögrébe? Menj a picsába, ezt nem hallgatom tovább, hányinger! – szólt valamelyik, majd kisorjáztak mind.

– Ti kérdeztétek mi volt! – kiáltott utánuk

– Ők kérdezték – fordult felém vigyorogva, ahogy kiürült a szoba.

A vacsoráig futótűzként terjedt a hír. Basa belerejszolt valamelyik bögrébe. Hosszú sor kígyózott vacsora közben a kis kézmosó előtt és mindenki kivétel nélkül elmosta a sor elején felvett bögréjét. Evés közben többen öklendezni kezdtek, idegesen turkáltak a szájukban, mikor a zöldbabfőzelék rostjairól Basa fanszőrére asszociáltak.