73

1988. március 7. hétfő

Ma Ketya már délelőtt átjött. Bevonultunk a szobámba és az esélyeinket latolgattuk.

Ketya előadta az értesüléseit.
A fiatal testre vágyó idős nők beülnek a Gerbeaudba. Van aki egyedül, de van, hogy többen barátnők. Nem mindenki ezért jár oda, azért a Gerbeaud mégiscsak egy külföldiek által is látogatott, nívós cukrászda a város szívében.
De azért pontosan tudni lehet, hogy sokan csak emiatt jönnek. Beülnek a fiatal fiúk is és várnak a jelre. Az nem teljesen tisztázott, hogy tulajdonképpen mi is, de valami olyasmi, hogy az a srác, aki felkínálja a testét, vagy az  öregasszony, aki kefélni akar miután megitta a kávéját vagy a teáját, a csészealjjal lefedi a csészét. Vagy fejjel lefelé teszi le a csészét.
Ez a jel.

Ilyenkor a pincér nem viszi el az asztalról, az ott áll, jelezve, hogy a nő szexet akar, a férfi szexet kínál. A résztvevők habitusától függ a folytatás. Az öregasszonyok és a fiúk is keresik a szemkontaktust. A nők a fiúkat mustrálják, a fiúk a letakart csésze előtt ülő nők közül igyekeznek annak a pillantását elkapni, akivel feltételezhető, hogy teljesíteni tud.

De a nő választ.

Ha két szempár összeakad hosszan az az üzletre való felhívás. Ha a nő alig észrevehetően bólintott, akkor az üzlet megköttetett.
De lehet, hogy eleve úgy kezdődik, hogy a nő kávét küld a kiválasztott fiúnak, az megissza és az említett módon lehelyezi a csészét.

Ritkán, de előfordul, hogy ilyenkor a fiú átül az asztalához.

– Szabad? – kérdezi, a nő int, hogy igen, és ha a fiú rátermett, szellemességgel növelheti a saját értékét. De alapvetően a diszkréció az alapja az egész ügymenetnek, inkább úgy ütik nyélbe az üzletet, hogy majdnem egyszerre készülődni kezdenek, a nő általában kifizeti a fiú fogyasztását, tekintetével, vagy halkan, szóban jelezve a pincérnek, ki a kiválasztott portéka. Aztán kinn, esetleg a taxiban pár szóban megbeszélik az anyagiakat és elmennek a nő lakására, esetleg szállodába. Utána már csak az általa kívánt módon meg kell dugni, esetleges  extrém kívánságok esetén menet közben is lehet felfelé srófolni az árat. Ha mindkét fél előnyösen száll ki az üzletből lehet hosszabb távú kereskedés, és az igazán szerencsés fickó magas jövedelemmel rendelkező kitartottá válhat. Az ebben a műfajban az a csúcsvad. Mindenki azzá szeretne válni.

– Nagyjából ennyi. – fejezi be Ketya. Túl sok lelkesedés benne sincs, mint valami fizikatételt, úgy mondja mindezt.

– Hát nem tudom, nem gáz ez? – kérdem.

– Hát de, az. De jobb, mint a konyha.

– Jó, igaz, annál jobb.

– Fel kellene öltözni ám rendesen, a kellemes, finom stílusú srácok kelendőbbek. Én tegnap kiválogattam, ami kellhet, nadrágot, fehér inget, meg Apám hosszú ballonkabátját. Csak haza kellene mennem átöltözni. – válaszolt Ketya elgondolkodva.

– Azt hiszem én is össze tudok szedni elegáns cuccokat. – mondtam és közben némi undorral a szövetnadrágra pillantottam.

– Tudod mi kéne még?

– Nem, mi kéne?

– Fülbevaló.

– Fülbevaló? – hökkentem meg.

– Igen, szerintem az nagyon figyelem felkeltő.

– Hát az biztos.

– Nincs Anyádnak valami olyan, amit felvehetünk?

– Hát biztos van, de neki ki van fúrva a füle, nekünk meg nincs.

– Nem baj. Kérdezd meg, milyenek vannak neki.

– Jó, de előbb szedjük össze a ruhatárat.

– Oké.

– Mikor menjünk?

– Hát a legjobb lenne ma, amíg el nem gyávulunk.

– Hú ez kicsit hirtelen.

– Jobb így, essünk túl rajta. Hazamegyek átöltözni.

Így Ketya hazament, és amíg vissza nem érkezett én összeszedtem ami kell. Közben elkezdett fájni megint a torkom, mint valami baljós előjel, de nem foglalkoztam vele. Anyut kérdezgettem, nem látta-e ezt, nem látta-e azt, és mivel olyasmit kerestem, amit ő vásárolgatott nekem a lengyel piacról, mindig tudta mi, hol van. Nagyon lelkes lett, hogy végre úgy néz ki tisztességes ember kezdek lenni, aki ad az öltözködésre. Anyuval régen nagyon sokat küzdöttünk. Ő mindig  vásárolt nekem valami általa jónak tartott és amúgy divatos holmit, rólam viszont nem lehetett leimádkozni a szakadt, koszos farmert.
Amiket most előszedegettem, sose hordtam. Minden darabját régóta utáltam. Anyu előkotort valami szintén általa vett lapos talpú, kissé hegyes orrú finom bőrcipőt, a hideg kirázott mindig, ha megláttam, de be kellett látnom, hogy a szövetnadrághoz pont jó.
Apu ingei közül kiválasztottunk egy olyan fehér darabot, ami pont jó rám és ami anyagában is a minőséget sugározta és felvéve meg kellett állapítom nem rossz ez így, tényleg olyan elegáns szerű lettem, és bár sosem akartam ez lenni, most kedvtelve forogtam a tükör előtt.

Anyu elemében volt, hozta az újabbnál újabb ötleteit, vegyem fel Apám zakóját, próbáljam fel ezt a pulóvert, stb. Tényleg azt láttam rajta, hogy őszintén örül a változásnak.
Aztán hozta a saját ruhatára darabjait, persze mind női, de a színe, a hossza miatt vegyem fel ezt azt. Csak hogy lássam, hogy mik állnak jól, hogy később ilyeneket vegyek.
És kezdtem tetszeni magamnak.
Pontosan tudtam, hogy mind női cuccok, sose mennék ki bennük az utcára, de benyomásokat szerezni nagyon jó volt ez.
Az egyik blézerében, mintha frakkban lettem volna, másban meg torreádornak látszottam. Végül előrukkolt azzal, amit nemrég vett nekem, még sosem láttam, de ő úgy érezte ez fogja feltenni az i-re a pontot.
Egy tűzpiros, mélyen, két gombbal, összegombolható kardigánt hozott elém.
Mostanra elég befogadó lettem, de ettől azért még így is visszarettentem.
Láttam Anyun, hogy rosszul esik neki, hogy azt, amiben végre extravagáns sármőrnek képzelt el, attól én idegenkedem. Ezért magamra öltöttem és bár iszonyú furán éreztem magam benne, el kellett ismernem, hogy a fekete szövetnadrággal és fekete cipővel egész érdekes hatása lett, kicsit amolyan ideológiailag elkötelezett, árja ficsúrnak látszottam ezekben a harmadik birodalmi színekben.
Közben visszaérkezett Ketya, hamar megjárta, közel laknak, de a cókmókot a hóna alatt hozta.

– Nem merted mi? – böktem a csomag felé vigyorogva.

Kelletlenül mosolygott, meg aztán rámutatott a piros kardigánra, így bekussoltam.
Aztán bekísértem a szobámba öltözködni. Szinte teljesen olyan stílusú nadrágot hozott, mint az enyém, a cipője is hasonlított és a fehér ingben méltó párom lett.

– Kéne valami nekem is felülre, mert otthon nem nagyon találtam semmit – nézett kissé viszolyogva a kardigánomra.
– Kérek valamit Anyutól!

Neki volt is ötlete, Ketyának egy olyan pulóvert adott, ami rám nagy egy kicsit, és amiről Apu meg kerek perec kijelentette, hogy neki nem kell.
Szürkéskék színe jól kihangsúlyozta az eltúlzott nyakrészt, ami nem sima gallérként funkcionált, hanem hátul magasra felágaskodott, elől pedig szinte fodrosnak ható, hullámosan előre hajló szarvai voltak. Amúgy egy félhosszú hajú francia vagányon, egy szorosan a nyakra kötött keskeny kendővel, a harmincas években határozottan jól mutatott volna, de Ketya most szerelt, rövid hajjal elég disszonáns képet mutatott.

Miközben jól kiröhögtük magunkat, amihez Anyu is őszinte kacagással csatlakozott, megállapítottuk, hogy tényleg kísérteties változáson mentünk keresztül.
Aztán Ketya megbökött, a fülemre mutatva.
– Tényleg! Anyu, nincs valami fülbevalód?

Anyu hihetetlen boldog lett ettől, nem hord manapság senki férfi létére fülbevalót, de a külföldi videóklipekben már látni az igazán extravagáns énekeseken. Itthon hordani eszeveszett merészség és pimaszság.

És ez tetszett Anyunak.
Örült, hogy nem bakancsos punk szereléshez próbálgatok az orromtól a fülemig valami ajtóról leszedett biztonsági láncot, hanem a jól öltözöttségünk hangsúlyozandó, valódi ékszert. Klipszeket tett elénk, próbálgattuk, az ékszeres dobozkája fölé hárman hajolva turkáltunk önfeledten.

Közben megérkezett a két öcsém a suliból és mindketten úgy viselkedtek, mintha két iskolaigazgató lenne nálunk a szülőkkel beszélni a problémás magaviseletükről.
Csak Gabi, a kisebbik öcsém jegyezte meg gyermeki ártatlanságba burkolt csipkelődéssel, hogy minek öltözünk nőnek?
– Bemegyünk a városba. – felelte Ketya, bár ez nem magyarázat, de mindenki elfogadta, Anyu még büszkén végignézett rajtunk, és aztán átszaladt a szomszédba, a barátnőjéhez, a szokásos kávéra és gondolom elújságolni, hogy mégis rendes ember leszek.
Mi a klipszes fülbevalókat teszteltük, de nagyon bumfordinak éreztük mindketten, meg könnyen elhagyhatónak, így néztük tovább a többit, de mindegyikhez, amit jónak ítéltünk, ki kellett volna fúrni a fülünket.
Ketya elszaladt a kabátjához és a zsebébe nyúlt.

– Készültem – mondta, és elém tett két injekciós tűt. – A KK-ból szereztem még régebben.

A fürdőszobai tükör előtt tanakodtunk, nem fog rohadtul fájni? Nekem az elmúlt időszakban elé sokszor volt alkalmam a fájdalommal találkozni, de nem tudtam megkedvelni. Nézegettem a csomagolt tűt, vékony volt és hosszú.
Egy gyors mozdulat.
Úgy kéne.

– Hát nem tudom, én úgy nem biztos, hogy meg merem. – jeleztem bizonytalanul.

– Lassan jobb lenne. De az úgy jobban fáj.

– Biztos?

– Fogalmam sincs, csak gondolom.

– Csináljuk egyszerre, ha tudom gyorsan csinálom, ha nem megy, akkor lassan.

– Te melyiket lyukasztod?

– Nem tudom..., a balt.

– Akkor én is.

Neki veselkedtünk, és eltorzult arccal mindketten kicsit megszúrtuk a fülünket.

– Kurvára fáj, nem lehetne elérzésteleníteni?

– Semmi olyan nincs itthon. De így tényleg nagyon fáj. Meg recseg is, hallottad?

– Én nem nyomtam bele annyira.

– Recseg, hallgasd majd meg.

– Nem hallucinálsz?

– Nem tudom, én hallom.

Én tényleg hallottam de lehet, hogy a mandulaműtétkor hallott hangok rögzültek és csak az agyam recsegteti most a dolgokat, de recseg, ehhez nem fér kétség.

– Alig vérzik.

– Az enyém azért vérzik, de én jobban megszúrtam.

– Na még egyszer.

Erőt vettünk magunkon és háromra megpróbáltuk átdöfni a cimpánkat.
Borzalmasan fájt, pedig már komolyabb tűt is szúrtak a torkomba, de az nem volt ennyire rossz.
Tényleg recsegett, ahogy nyomtam át rajta, nem tudtam gyorsan, de ahogy néztem Ketya se szánta még rá magát. Néha a tükörben a grimaszok alól egymásra néztünk.

– Bírod?

– Hát nem jó érzés, de menni fog. Recseg a húsom, jól hallom.

Ketya  döntött hamarabb, és láttam, hogy megembereli magát, és hirtelen mozdulattal átszúrta, nem teketóriázott, de én nem mertem.
A nagyján ugyan átment, de vérzett és már nem nagyon éreztem, hogy merről nyomom, féltem, hogy ferde lesz. Fájt már alapból, mert részben benne volt a tű a cimpámban, de akkor fájt igazán, ha tovább akartam nyomni a tűt.
Végül elértem a túloldalra, de a bőr nehezen adta magát. Néha megbicsaklott a kezem és ilyenkor olyan volt, mintha megkaristoltam volna belül hosszan, ettől majdnem bevizeltem. Aztán egy erősebb mozdulattal átdöftem végül én is, meg is szaladt a kezem, majdnem beszúrtam a fülem mögötti területre.

– Ó! A kurva életbe, rohadtul fáj, de kész vagyok.

Álltunk a fülünkben a tűvel, lüktetett, még látszott is, ahogy a dobogott a szívem, úgy emelkedett ritmusosan a tű.
Lehet, hogy nem látszott.
De éreztem.
Mintha a szívem döftem volna át és még dobogna. Kicsit émelyegtem és mintha meg is szédültem volna. Ketyának valahogy könnyebben ment, bár ő is erősen szorította a mosdókagylót, én meg igyekeztem úrra lenni a fájdalmon és az egyéb tüneteken.

– Ne vegyük még ki, szokjuk. – szólt rekedten Ketya, bólintottam, ettől olyan érzésem lett, hogy a műanyag végének a súlya mindjárt kiszakítja a helyéről, ezért hátrébb toltam. Most sikerült hátul a húsba nyomnom, felkiáltottam és gyorsan megigazgattam.

– Na tegyünk be valamit, próbálgassunk.

Hogy ne sokat mozogjon a lépéseknél, végig fogtam a tűt, de óhatatlanul meg-megrángattam, ilyenkor a végbelemig leszaladt a fájdalom és összerántott.

– Oké, én ezt nézem meg!

Lassan kihúztam a tűt, sikítani tudtam volna, ahogy a fémtest a seb széléhez csiszatolódva haladt kifelé.
De a fülbevaló szára nem ment be.

– Hol az istenben van a luk?

– Nem tudom, nem érzem, mintha nem is lenne, és a vértől semmit se látok.

– Megvan baszki, de nem megy be, kicsi a luk!

– Ó, bassza meg, mi legyen?

– Tágítani kell! Van biztosítótűtök?

– Biztos van, keresek.

Miközben jobb ötlet híján a gázláng felett melegítettük a biztosítótűket, hogy valamennyire steril legyen, eszembe jutottak az adyligeti tetovált srácok, feldagadt nyelvvel, de gyorsan elhessegettem a gondolatot.

A biztosítótűkkel már megtaláltuk a lyukat, forgattam le-felhajlítgattam, de hogy egymás után sokszor ide-oda húzhassam, ahhoz le kellett ülnöm. Egy negyed óra után egész jól járt ki-be, és már alig fájt. Csak lüktetett, és akkor fájt, ha épp vérrel telítődött, de a seben már egyre kevésbé ütött át. Azért kiderült, hogy nagy próbálgatás nem lesz, én csak egyet teszek be és azt benn is hagyom.
Egy kis virágot választottam. Azt szerettem volna, ha messziről csak egy ezüst színű gombnak látszik és nagy jó indulattal az is volt, de egy méterről már virág. Ketya egy hosszan csüngő ékszert választott, mondván a kalózok hordanak ilyet.
Azért azzal még megküzdöttem, hogy bemenni bement a szára, de a kimeneti nyílást nem nagyon találtam és sokat döfködtem belül a bőröm belső felét mire meglett, de az eredménnyel elégedett voltam.
Vagányak lettünk.

Ketyának is egész jól állt, úgy éreztük nagyon kívánatosak lettünk.
A szatyrok örülhetnek.
Anyu lába kicsit megroggyant, amikor a barátnőjétől visszatért, és meglátta a kicsit felduzzadt, már csak enyhén vérző fülcimpánkat, benne a fülbevalóival.

– Átszúrtátok? Atyaég. Nem fájt?

– Nekünk?

– Ugyan!

– Be van dagadva, ne menjetek így sehova.

– Teszünk rá jeget, az leviszi a duzzanatot.

És valóban, kb. egy óra múlva már csak enyhén piros volt, de nem látszott, hogy nemrég trancsíroztuk szét. Anyu még utolsó simításként rám adta egy régi türkizzöld bőrkabátját és bár ellenkeztem, hogy női gombolású, Anyu szerint észre se lehet venni, ha nem gombolom be nem látszott, amúgy meg a szerelésemen tényleg nem rontott.
Ketya halványsárga ballonkabátot öltött, és indulás előtt megálltunk a tükör előtt.
Nagyot röhögtünk, két bohóc, szökésben az állami nagycirkuszból.
Anyu még megkérdezte, hová is megyünk, hát be a városba valahova, mondtuk.

– Tetszeni fogtok a lányoknak, mosolygott ránk.

– Khmm... ööö... Csókolom! – válaszolta Ketya és hátba ütött, hogy menjünk már.

A lakás óvó, biztonságot adó takarásából kilépve, az első pillanattól kezdve szarul éreztük magunkat. A ház környékén mozgó emberek megálltak, szájtátva bámultak utánunk. Próbáltam fesztelen lenni, pillanatokra bevillant, hogy azért különlegesnek vagyunk, de ha nincs mellettem Ketya, simán egy buzi pojácának éreztem volna magam.
De azért oldódtunk, viccelődtünk magunkon és kb. száz méterre a háztól, már tudtam kényszeredetten mosolyogni.
Ekkor toppant élénk Hanszi.
Régóta ismerem, velem egykorú srác, egy német juhász gazdája, sokat sétáltattunk együtt kutyát.

– Hát ti? – torpant meg megrökönyödve – Hová mentek ilyen szerelésben? Az Almássy térre?

– Szeva Hanszi, ööö... hát igen. Oda.

– Ja, akkor értem, nagyon ki vagytok rittyentve! Baszki, ki van lukasztva a fületek? Azta, kemények vagytok. Jó a kabátod, mutatott Anyu kabátjára, na megyek csá.

– Almássy tér? – néztem Ketyára miután Hanszi lelécelt. – Mi az isten van ott? Hol van egyáltalán?

– Fingom sincs mi van ott, de tudom, hol van. – mondta Ketya.

A megállóban nem volt olyan szempár, ami ne minket bámult volna, ezért a buszon leültünk egy kettes ülésre és olyan kicsire húztuk össze magunkat, amennyire lehetett.

– Bazd meg, ezentúl ebbe a göncbe járunk majd dolgozni?

– Dolgozni?

– Hát a nyanyákhoz.

– Jájj! Ja, munkaruha.

– De finnyás vagy, a szakácsruha meg büdös zsírszagú.

– Na ja, az igaz, akkor inkább ez.

– Mi van az Almássy téren?

– Nem tudom, fogalmam sincs. De útba esik, megnézhetjük, csak le kell szállni a Blahánál.

Valahogy nem siettettük a találkozást a szatyrokkal.

– Szálljunk, persze.

Közben lassan besötétedett, fesztelenebbül mozogtunk, bár nem mentünk egyenesen a térre, hanem egy kicsit sétáltunk, szoktuk magunkat. Aztán megbeszéltük, hogy ma csak legyen sima terepfelderítés a Gerbeaudban, kilenckor zár, elég oda mennünk nyolcra, most csak nézzük meg, hogy megy ez.

– Te, és mi van ha valamelyikünket elviszik?

– Nemtom, nem akarnék egyedül maradni.

– Ja, félsz, hogy neked kell fizetni, mi?

– Faszt, csak valahogy, nemtom.

– És ha téged visznek el?

– Ú basszus, nem tudom. És ha kettőnket?

– Egyszerre, egy lakásba?

– Ááá, elhányom magam, nem akarom látni, ahogy öregasszonyt kefélsz!

– Azt én se!

– Fújj, baszd meg! Nézzünk előbb el az Almássyra, idő van.

Ahogy befordultunk a térre földbe gyökerezett a lábunk. Rengeteg fiatal állt az Almássy téri művelődési ház bejáratánál.
Ez még nem annyira meglepő.
De ahogy kinéztek, az igen. Illetve ez még csak nem is igaz, hanem ahogy mellettünk kinéztek.
Ahogy mellettük kinéztünk.
Nem láttam még ilyen nagy tömegben amúgy ehhez hasonló megjelenésű fiatalokat, sőt tán nem is nagyon láttam még ilyeneket. Nem voltak szakadt csövesek, nem voltak répa nadrágot hordó popperek, nem voltak Ricsések, nem voltak Duranosok, se Depesesek, se nem voltak olyanok, mint mi most.
Leginkább ilyenek nem voltak.
Egyszerű, leginkább sötét cuccokban voltak, de ezen belül nagyon eklektikus, mégis egységes képet mutattak.
Mindenkin volt valami egyedi, valami, ami máson nem. Egy barna, szűkített kordbársony zakó, egy sárga vagy piros bakancs, egy francia sildes sapka, kendő, láthatóan saját kézzel festett pólók, hosszú, szinte földig érő kabátok és a pasiknak is mind félhosszú vagy egyenesen hosszú hajuk volt.
Majd másfél éve csak rövid hajú srácokat látok a seregben, eszembe sem jutott már rég, hogy lehet más.

És a lányok!
Amennyi, annyiféle.
Mindenkiből sütött az öntudat, a magabiztos erő, a létezés, a saját maga értékének tudata.
Soha előtte az egyéni szabadság ilyen komolyan gyakorlatba ültetett jelenségével nem találkoztam. Nem sokat tudtam az alternatív, underground zenei jelenségről és szubkultúráról és most itt álltunk előtte. Mindig a szélsőséget ismertem, a heavy metal-t, a punkot, meg a nyálas diszkómajmokat, aminek most épp mi néztünk ki. De ezek a fiatalok pont az arany középutat jelentették.
Láttam Ketyán is, hogy beszippantotta.
Elsunnyogtunk a pénztárig, kiderítettük, hogy ma a soha nem hallott Kézi Shopen nevű együttes lép fel. Visszavonulót fújtunk tanácskozni.
Kurva kínosan éreztük magunkat a csiricsáré gönceinkben, messzebb álltunk, ne is nagyon látszódjunk.

– Be kéne menni nem?

– De, meg kéne nézni.

– Mi legyen az öregasszonyokkal?

– Baszódjanak meg! Hagyjuk most a faszba, menjünk ide be.

– Oké, de így?

– Hát basszus, hogy? Ebben jöttünk nem? Ha mindent leveszünk, csak a fehér ing marad, az is gáz, de már jobb egy fokkal, azzal el tudunk benn lenni.

Így aztán bementünk, a ruhatárba letettünk mindent, és picire összehúzva magunkat a színpad közvetlen közelében a fal mellé, az oltalmazó sötétbe bekucorogtunk. Soha nem voltam magyar együttes koncertjén, és úgy általában azt gondoltam, aki fellép a színpadra, az sztár, de most nálunk alig valamivel idősebb srácok zenéltek minden eddigitől elütő, furcsa, de egész jó zenét és amikor elhangzott a következő vers a színpadon, úgy éreztem megérkeztem, a helyeken vagyok.

"Tétova mozdulatot tettem feléd
a felét a falra, a felét beléd."

Ilyet lehet színpadon? A konvenciókat semmibe véve?
Tudtam persze, hogy Hendrix felgyújtotta a gitárját a színpadon, G.G Allain a punk kultúra illusztris előadója azzal kezdi a koncertjeit, hogy a színpadra szarik és az eredménnyel összekeni magát, és megdobálja a közönséget. Na de az nyugat! Ilyesmi Magyarországon?
Azt is hallottam, hogy Nagy Feró csirkét darált a színpadon, de csak hallottam, nekem puszta legenda, ez viszont itt zajlik előttem.
Tetszett, hogy szókimondó, szabad az előadás, szofisztikáltak a szövegek, és minden teljesen erőszaktól mentes. Tetszik, hogy alig van hangja az énekesnek, hogy kezdetleges a zene, hogy bármelyik tag lehetnék én.
Úgy éreztem ez az értelmes szórakozás.
Eddig mindig diszkókba jártam, sose szerettem, de ez, hogy ülök és értem, és nekem zenélnek, ez nekem való.

Láttam Ketyán is, hogy nagyon magával ragadta, de ezt csak hazafelé beszéltük meg, mert addig rejtőzködtünk amennyire lehetett.

Otthon biztosan tudtam, hogy soha többet nem veszem fel a mai gúnyát, nem válok sztereotípiává, ne nézzek ki soha nyálas ficsúrnak, nem dugok öregasszonyokat, normális ember leszek.

Talán több is.

332

Június 22. Hétfő

Az éjszaka nagyon nehezen telik. Kinéztem egy viszonylag akadálymentes távot, becsuktam a szemem és léptem tízet abban az irányban. Résnyire kilestem a szemhéjam alól, de csak addig, amíg konstatáltam, hogy nem megyek semminek, ha csukott szemmel még tízet lépek.

Míg lépdelek, nehezemre esik észnél maradni, mert amint behunyom a szemem, a szemgolyóim azonnal bezuhannak a fejembe alulra, és mint egy földre ejtett vízzel telt lufi, csattan melléjük a koponyám mélyére az agyam, rántva magával a tudatom. Az ájulás kezdődik így. Csak az a szám villan be időnként, a lépéseim száma. Minden tízediknél kinyitom a szemem és a bevillanó képből kianalizálom a veszélyes tárgyakat.
Amiknek nekimehetek.
Apró irányváltoztatással folytatom az utat.

Egyre gyorsuló ütemben futok. Hosszú bottal a kezemben. Rúdugró vagyok. Hallom, hogy számolnak mögöttem. Hatalmas erőfeszítéssel száguldok, egyenesen magam elé tartva a rudat. Kilencnél leteszem a végét, megtámasztom és lendülök felfelé. Tíznél megemelkedik a szemhéj és én a bot tetején pont akkor érek oda és néhány másodpercre kilesek. Aztán lecsúszom a rúdon, visszakerülök a kiindulási pontra és kezdem elölről. Iszonyú fárasztó. Nem bírom.

Meg is állok.

Így nem kell kinyitnom a szemem.

Beállok középre. Leengedem a rudat a földre.

Távol vagyok a széleimtől.

Szeretnék lefeküdni.

Tompán, messziről hallom a zajokat.

Nagy rám a testem, mélyen, belül kushadok.

Lassan leereszkedem. Végigsimítok a betonon. Leteszem a tenyerem, majd az arcom, végül lehasalok.

Ekkor megroggyan a lábam, hirtelen kinyitom a szemem meglátom a reptér egyik részletét.

Ó, bassza meg, nem fekszem, hanem állok! Nem aludhatok el!

Nagy mákom van, hogy Ferihegy 1-re rendeltek, itt kevesebb a gép, kevesebb az akadály. De gondolom Ferihegy 2-n is ilyen rohasztó hőség lehet, mint itt. A beton még éjjel is ontja a meleget.

Szerencsémre mikor majdnem elaludtam volna, leszállt egy PAN AM gép. Ahogy a SU gépeket, az amerikaiakat is különleges figyelem illeti. Látom, hogy Misike jön is kifelé Pofással beállni mögé. Azért egy öreg kutyás viszonylag sokat pihen. Általában csak akkor kell kijönnie, ha fokozottan védett légitársaság gépe érkezik. Megvárja, míg kiürítik, kitakarítják és megy is vissza a kutügyre aludni.

Odaálltam a lépcső elé és kíváncsian figyeltem a leszálló utasokat. A kinyíló ajtó mögül terjengő, kiáramló békesárga fény elmosott engem is. Egészséges, piroskás arcú nők, férfiak préselődtek ki a nagy fémtubusból. Mosolyogva, elégedetten, vidáman és felhőtlen könnyedséggel lépdeltek a lépcsőn felém. Burjánzott körülöttük a jókedv és hát igen, a boldogság.

Kifejezetten úgy éreztem, sivalkodnak. Magával rántott ez az euforikus hangulat, megemelkedett a pulzusom. De ekkor két férfi hosszú, felhőtlen kacagása feltépte az agyam és beleüvöltötte: rab vagy!

Láttam ezeket az embereket egy számomra felfoghatatlan távol lévő kontinensen élni, dolgozni ugyanilyen hangulatban, ahogy most érkeznek, láttam őket beszállni a gépbe. Láttam levegőbe emelkedni, hasítani a felhőket és most látom őket kiözönleni. Messze laknak, a levegőben utaznak, idejöhetnek.
Szabadon.

Végigtekintettem a mostani helyzetemen. Innen a laktanyáig, onnan pedig Ferihegy 2-ig négy kilométer a távolság. Egy négy kilométeres egyenes mentén, annak közepén és végpontjain 80-100 méteres ösvényen fel s alá sétálva élek. Ennyi a világegyetem. Nem az égbolt a magasság, hanem a második emelet. Nemhogy repülni nem tudok, de egy kerítést sem mászom át. Káröröm a vidámság, az alvás a boldogság. És ez majd csak 10 hónap múlva változik. Fiatal vagyok, miért vagyok bebörtönözve?

És mintha tényleg elkövettem volna valamit, elszégyelltem magam, és behátráltam az árnyékba. Összenyomott, fojtogatta a torkom az utasokból szétáradt életöröm. Olyan erős életigenlés volt ez, hogy majd beledöglöttem.

De térdre mégsem ez kényszerített.

Hanem egy lány. Illetve nő. A tökéletes.

A PAN AM légiutas kísérők elegáns egyenruháját hordta, szőke, hullámos hajú, kék szemű forgószél. Járt a keze, gurulós konténereket ürített, takarított benn a gép farában, a nyitott ajtó mögött. Tényleg le kellett guggolnom, olyan szép volt. Arányos, szabályos, szimmetrikus, formás. Minden mozdulata kecses és elegáns, mint engedékeny uralkodóé. Olyan tökéletesnek láttam, hogy nehezen hittem, hogy valódi. Mint egy precízen megtervezett kirakatbábu. Lassultak a mozdulatai, szét-szétnézett feladatot keresve, éreztem, hogy mindjárt végez. Felegyenesedtem és még hátrébb húzódtam a sötétbe. Onnan figyeltem megbabonázva.  Aztán még letörölt valami polcot, majd megállt, felém fordult és rám nézett.

Hirtelen szerettem volna elbújni, semmivé válni, hogy ne itt, ne így találkozzunk, ne egy szemben álló ország fegyvereseként lásson. Szerettem a gyakorló ruhát, de most rettentő szürkének éreztem magam benne.

Legalább valamelyik kutya lenne velem, hogy értékesebbnek látszódjak!
El kéne bújnom.

De semmi nem volt a közelemben, se gép, se lépcső, se oszlop.

Tehát elbújtam magam mögé.

Vagyis hirtelen egy szabályos hátraarcot csináltam.

Meglátott vajon?

A hátamat tuti látja.

- Psszt. . .

Nem reagáltam. A hang a hátam mögül jött.

- Psszt. . .

Nevetséges voltam így háttal. A vállamra húzott fegyver fémalkatrészei közt hátrasandítottam és láttam, hogy ő pisszeg és integet.

Visszarántottam a fejem, továbbra is a hátamat mutatva neki. Olyan fura érzésem volt, mintha lebuktam volna, mintha rám nyitott volna a vécén. Szégyelltem magam és hihetetlennek tűnt, hogy hozzám szólt. Hogy ő szólt hozzám. Remegtem, mint a kocsonya.

De a pisszegés nem maradt abba. Nyilván jól látja, milyen szerencsétlen kis gyáva fasz vagyok.

Mit fosok?

Mit fosol?

Indulás!

Odamentem lépcső aljához.

Rutinos stewardess volt, ahogy odaértem körbepillantott, majd egy gyors mozdulattal ledobott nekem dobozos kólát, szendvicset és néhány kisméretű csokit egy kis zacskóban. Aztán ledobott még egyet és hátra a füves részen ácsorgó Misikére mutatott.
Megköszöntem.
Rám mosolygott és megtört a varázs. Ember lett. Hús-vér.
Tekintete barátságos volt, de távolságtartó, meghatott, de érdeklődés nélküli. Enyhén összeráncolt homlokkal, félrebillent fejjel, a melle előtt összekulcsolt kézzel nézte, ahogy az ingem alá rejtem a zacskókat.

Úgy nézett, mintha egy csontsovány kivert kölyökmacskának adott volna tejet és miközben az habzsol, ő elérzékenyülten felsóhajtana, „Istenem, szegénykém, de aranyos”.

Ez nem akartam lenni soha. Szánni valóan aranyos. Innen neki már nem leszek férfi soha. És ha nem vigyázok, nekem se.

De nem volt időm tiltakozni, meg hát legitimáltam a szerepemet: az ajándékot elfogadtam. Csak ugyebár az nem nekem szólt, nem a személyemnek, hanem a helyzetemnek.

Ő még benn sorba vette a feladatokat, nehogy elfelejtsen valamit, állt a gép tálalókonyhájában, és az ujjával mutatott a különböző irányokba. Szemét kidobva, üres kólás dobozok bezsákolva, edények bepakolva, polc letörölve. Aztán kimutatott az ajtón, ez a feladat voltam én.

Katona megetetve, a padló nagyjából felseperve, kéztörlő bekészítve.

Így indult a család a telekre. Ablakok becsukva? Gáz elzárva? Tomikám a halakat megetetted? Mehetünk?

A lány még gyorsan megigazította a rúzsát, a kendőt a nyakában és már fékezett is az érte küldött kisbusz. Én ott álltam a lépcső mellett, mint akit letaglóztak. Ő lelépdelt, szerintem kicsurrant a számon a nyálam, annyira kecses volt a járása. Az utolsó lépcsőfokról felém fordult, megfogta a karom és a tenyerembe nyomott egy színtartós rágógumit. Behajtogatta az ujjaim, két puha, meleg kezével összefogta az öklöm és sajnálkozva nézett a szemembe. Annyira gyönyörű volt, én meg annyira kicsike, hogy majdnem könnybe lábadt a szemem.
Nem volt fiatal.
Én nem tudtam, hogy ilyen gyönyörű lehet egy idősebb, harminc feletti nő. Hogy ilyen fiatalos, ilyen ruganyos, ilyen makulátlan.

Egy pillanattal később már a kisbuszban tartott a tranzit váró felé. Leolvadt rólam minden, ahogy bámultam utána, a vállam lógott, lecsúszott róla a géppisztoly szíja, a cső hangosan csörrent a betonon.

Miután elült körülöttem és bennem a csatazaj, kivittem Misikének a csomagot. Figyelte messziről mi zajlott, röhögött, ahogy közeledtem, hogy látta milyen alaposan helyt álltam, gratulált, hogy milyen gyorsan felszedtem ezt a nőt, pedig ő ismeri régről, de még neki sem sikerült. Hetente kétszer jön, legközelebb szerinte ne legyek ilyen rámenős, mert elijesztem.

Hát majd valahogy visszafogom magam.

Még másfél órát álltam kinn, aztán jött a váltás. Kiss Jani kis Sas, vagyis előttem egy időszakkal vonult keszeg srác jött váltani. Kérdezte, milyen volt az éjszaka, de nem tudtam válaszolni, olyan fáradt voltam, csak előre toltam a számban a rágót és amolyan vicsorgás szerűen megmutattam neki.

– Baszki! Lila rágó? Honnan van? Nincs még egy? – kiáltott fel.

Csak megráztam a fejem, meg a betonon veszteglő PAN AM gépre böktem és már indultam is tovább.

Annyira fáradt voltam, hogy reggeli közben hangosan zúgott a fejem. Aztán meg még jobban, mikor az alegységügyletes szólt fél 8 körül, hogy délben ébresztő, mert Rövidet Ugrom megint. Délutános szolgálatra megyek. Viszont végre Ferihegy 2-re, de sajnos kutya nélkül.

Rég nem jártam F2-n. De most nem tudott érdekelni. Dög meleg volt, tűzött a nap, de bármennyire zsibongott a reptér délutáni forgalma körülöttem, tompa voltam, és akár nyitva volt a szemem, akár csukva, azt a nőt láttam magam előtt.

Azt a tökéleteset.

416

Március 30. Hétfő

Basánál csaj volt tegnap!

Megbeszélte az őrökkel, hogy beengedik, ő meg bevitte a konyhára.

Látni, hogy nem tetszik neki, hogy kitudódott. Folyamatosan kapja a kérdéseket. A kopaszokat lehurrogja hamar, de a leszerelő társai kínozzák alaposan.

– Mi van Basa, miért nem hoztad be ide hozzánk, mit önzőzöl? Olyan ronda, hogy a konyhába merted csak bevinni? Fogadni merek, hogy szégyelli!

Folyamatosan és idegesen válaszolgatott nekik.

 – Kussolj baszd meg! Meg ne szólalj! – horkant felém is, amikor sokat sejtető mosollyal nyitottam be a körletbe.

Nem szólok, de még szélesebben mosolygok.

– Na mit vigyorogsz? Igen, benn volt a csajom, nem bírja ki leszerelésig, szakítani akart, valahogy meg kellett akadályoznom. Házasodni akar. Megdugtam itt benn. Ezzel jeleztem, hogy szeretem.

Enyhe mosollyal a szája sarkában rám kacsintott.

– De amúgy meg elveszem tényleg. Jól főz és akármennyit kefélünk, sose elég neki. Kell ennél több?

Erről fogalmam sincs, nem is kérdezősködöm tovább. De Basa nem úszta meg ennyivel. Néhány leszerelő sofőr meg írnok betoppant a körletünkbe és megint faggatni, szekálni kezdték.

– Basa, azt tudod, hogy a laktanya területére került nők kincstári holminak minősülnek? Meg kellett volna osztanod!

– Vagy legalább szólhattál volna, hogy megnézzük! – kiabálta be valamelyik, de nyomban lehurrogták, hogy nincs olyan jó nő, akin a Basa elviselhető látványt nyújtana.

Ebben konszenzus alakult ki gyorsan, meg abban is, hogy hihetetlen, hogy egyáltalán van nő, aki tolerálja ezt a látványt saját magán.

Egy kicsit lehűltek a kedélyek, mikor Basa visszakérdezett, hányan tolták meg a barátnőjüket itt a laktanyában.

Nem volt nagy tolongás, illetve arra jutottak, hogy igazából ilyenről még senki nem hallott.

(Forrás: Magyar Néphadsereg facebook csoport)

– De legalább bevágtad neki keményen? – jött valakitől kis szünet után a mentő kérdés.

– Ja, annyira, hogy majdnem elmentem benne.

– Mér' baszd meg, hova mentél el? Az egy konyha! Hova geciztél?

– Hogy-hogy hova? Hát egy bögrébe!

Általános felhördülés, de inkább riadalom támadt.

– Bögrébe, Basa? Elmész te a picsába, legalább elmostad?

– Nem emlékszem, nem ezzel foglalkoztam! – somolygott – Gyereket nem akartam, meg takarítani se.

– De baszd meg! Itt a kopasz szakács – bökött felém valamelyik –, miért nem rendelted le?

Egy kicsit feszengeni kezdtem, de úgy látszott Basa nem veszi fontolóra ezt az eshetőséget.

– Nemtom, leszarom, nem érdekelt. Nyalni kezdtem a tálaló asztalon, de hideg volt neki, meg össze is kente, úgy felizgult, csak folyt, csöpögött össze-vissza…

– Basa! Az anyád picsája!  A tálalón?

– … aztán a segge alá tettem a nagy kenyérvágó deszkát, de az is hideg volt, nekem teljesen lehűtötte a heréim.

Már csak „Baszd meg”-ozás hallatszott.

– Majdnem odacsíptem az asztal és a deszka közé a zacskóm – folytatta Basa halálos lelki nyugalommal –, szerencsére csak szőrt tépett ki, mondjuk azt elég sokat, ezért lesöpörtem és a nagyalakú tányértörlő kendőt terítettem magunk alá. És amikor megvoltam, nyúltam a bögréért. Ahogy rejszoláskor szoktam.

– Basa a kurva nénikéd, belevered a faszod a bögrébe? Menj a picsába, ezt nem hallgatom tovább, hányinger! – szólt valamelyik, majd kisorjáztak mind.

– Ti kérdeztétek mi volt! – kiáltott utánuk

– Ők kérdezték – fordult felém vigyorogva, ahogy kiürült a szoba.

A vacsoráig futótűzként terjedt a hír. Basa belerejszolt valamelyik bögrébe. Hosszú sor kígyózott vacsora közben a kis kézmosó előtt és mindenki kivétel nélkül elmosta a sor elején felvett bögréjét. Evés közben többen öklendezni kezdtek, idegesen turkáltak a szájukban, mikor a zöldbabfőzelék rostjairól Basa fanszőrére asszociáltak.

438

Március 8. Vasárnap

Nőnap van. Ez a legkisebb mértékben sem látszott a laktanyában. Még levelet sem írtunk többen. A NŐ, a Nő, a nő a kimenő legnagyobb nyereménye a szerencséseknek, de itt benn, azon kívül, hogy néha este lopva megnéztük a barátnő fényképét, nem nagyon került szóba. Ez volt a magánszféra.
Persze néha lehetett hallani a körletben, hogy valaki nagy hangon ecseteli a kalandjait, de semmivel nem hihetőbb, mint a Csillagok háborúja, mindenki legyintett csak.

Megint benn töltöm a szabadnapom! Ma kellene matekot tanulnom. Koltay beváltotta az ígéretét.

Basával este virtuskodni kezdtünk, melyikünk bír több fekvőtámaszt lenyomni.

Kiderült ugyanis, hogy cselgáncsoztam régen, Basa nem hitte el, piszkált, hogy nyámnyila birka vagyok.

Ez igaz.

Mikor már egy ideje nyomogatta a bicepszemet, hogy ezzel a karral még önkielégítést se lehet szerinte végezni, megkérdeztem, hogy megmutassam-e, akkor gyorsan rávágta, hogy inkább fekvőtámasz.

Széttologattuk a stokikat, az ágyakra zavartuk a körlettársakat és nekifeküdtünk.

Én kezdtem 54-el. Basa 59-el rám tromfolt.

Nem hagyhattam annyiban, 62-re emeltem a tétet.

A körlet közepén végeztük el a gyakorlatot. Nyilvánvalóan nem tudtuk az egekbe emelni a számot. Mindkettőnknek ingadozott a teljesítménye, de amikor én kinyomtam a maximumot, néha úgy, hogy az utolsóban hosszan, egész testemben remegve feszültem bele, az összecsuklás és a hirtelen megtáltosodás közt billegve, akkor amennyiben sikerült, Basa szó nélkül, összeszorított foggal tolt félre, ha nem sikerült, akkor hangosan nevetett, hogy még ennyi sem megy? Na, nézzem meg őt. De ő is úgy tudta csak, ahogy én.
Nem volt erősebb.
És nem volt gyengébb sem.

Láttam a szemén, hogy akkor sem fogja feladni, ha már egyet sem tud megcsinálni.
Ő is láthatta rajtam. Ha nem megy egy sem, akkor szájkaratézunk, de nem ismerjük el a vereséget. Ennek ellenére még néha nehezítettünk is. Feltettem a lábam a stokira és úgy nyomtam. Kaján arccal álltam fel, de látom, Basa is felteszi a lábát, viszont ő három ujján támaszkodik csak. Akkor én, ugyanúgy - stokin a lábam, de szélesen teszem le a tenyerem. Oké, ő már csak két ujját használja. Én két stokira szélesen teszem a lábam, széles kézzel, de nem tudok csak egyet így. Basa se többet, maradunk a hagyományos változatnál, abból én is nyomok legalább 20-at, de persze ő is. Egy ideje már nagyon remélem, hogy feladja, mert alig bírom, de nem adja fel. Akkor én sem.

Már nem csak az volt a tét, hogy mennyit nyom, hanem, hogy egyáltalán ráveszi-e magát az ellenfél, hogy megpróbáljon még egyet. És ha nem egyet, hanem kettőt, netalán 5-öt vagy csillagászati 25-öt nyomott, hogy végleg elvegye a kedvem, én neki kezdtem, hogy megpróbáljam megdönteni és nekiveselkedtem újra. Ahogy Basa is.

Feladni egyikünknek sem akaródzott.

A verseny hírére egyre többen jelentek meg a körletben, de lekoptak lassanként, mert úgy tűnt vég nélkül vagyunk képesek folytatni. Hajnal háromkor fejeztük be, közös megegyezéssel.