60

1988. március 20. vasárnap

Iszonyú fejfájással ébredtem.
A körletben nyugalom honolt, valami ismeretlen okból egyikünk se ment délelőttös szolgálatba, mindenki elalélva hortyogott. Nekem muszáj megkeresnem Réfi Imit, a raktárost.

Ő is szundikált mikor rányitottam, vasárnap délelőtt van, aki teheti ilyenkor alszik. Nem örült nekem amikor elmondtam, hogy mi okból kell cserélni a zsávolyom.

Majdnem elhányta magát, de mivel általános iskolai osztálytársam, nem sokat teketóriázott, cserélte is, csak az az egy kérése volt, hogy valahogy úgy tegyem a többi tisztításra váró cucc közé, hogy véletlenül se kelljen hozzáérnie.

Már nem csorgott belőle semmi, éjjel kicsit kiöblítettem, ki is csavargattam, nedves még, meg nagyon büdös. De letakarva a többi cuccal talán nem fogja az egész raktárat bebüdösíteni.

Délután kiderült, hogy hazaengednek szabadnapra.
Eszembe jutott Koltay.
Pár nappal ezelőtt mekkora hanggal fenyegetett, hogy kicsinál. Röhögtem magamban.

Na mi van buzikám, mégse jelentetted a fülbevalóm?
Tegnap már elfelejtettem betenni, ma bele se találnék a lukba, haza is viszem, visszaadom Anyunak.

62

1988. március 18. péntek

Ahogy nézem, elég macerás lesz a fülbevalót ki-betenni. Éjszakára ugyan visszahelyeztem, de reggel ki kell vennem, ezért ma is inkább leragasztottam, és reggel át is jutottam vele az összes ügyeleten, de lehet, hogy sokáig nem tudom majd ezt így csinálni.
Már majdnem mindenki tudja a sorállományú társaim közt, hogy mit takargatok, simán a tisztek fülébe is eljuthat, ha mondjuk Koltay nem is jelenti, ahogy megígérte.

Azt gondoltam - mielőtt bejöttem volna vele -, hogy senki nem fogja tudni, csak arra kell figyelem, hogy mindig leragasszam, de így elég kockázatos.
Nem mintha bármit tudnának azon kívül csinálni, hogy kivetetik, de ez már megint valami ostoba feszülésnek látszik. Minden egyéb büntetés amúgy nevetségesnek látszana, laktanyafogság, vagy fogda is olyan suta, hogy nem próbálkoznának vele szerintem.
Fogda nincs a reptéren, el kéne vinni engem Adyligetre, de ott röhögésbe fulladna, hogyha mondanám, hogy fülbevaló viselésért kaptam. Szembeállítva ezt azzal, hogy akkor sem kaptam fogdát, amikor elhagytam a fegyverem, az egész tényleg csak egy siralmas bohózat lenne.
Valahogy ehhez nincs kedvem.
Ma még benn van, de majd meglátom, hogy erőlködöm-e tovább.

Szolgálat alatt véletlen felfedeztem egy lépcső oldalán azt a kis rigmust, amit a megfelelő időben én is sokat mondogattam.
Sok ilyen van, amiben valahogy a napjaink számát, vagy a korosztályunk, az öregségünk kürtöljük világgá. Kicsit sajnáltam most, hogy ezek majd egyszer elfelejtődnek, mert miért is maradna meg, hisz ez egy korszak és azon belül is egy kis szakasz motívuma.
Soha többet nem lesz szükség rá, semmit nem fog jelenteni.
De ahogy ma elolvastam, úgy éreztem, hogy fel kellene ezeket is jegyeznem, hogy hátha évek múlva majd mégis szívesen emlékezem rá, nosztalgiát ébreszt, hiszen már ma is nosztalgiát ébresztett, holott még katona vagyok.

"Ne szólj, csak ints, már százharminc sincs."

Milyen sokszor mondtuk egymásnak ezt amikor 129-re fordult a napjaink száma. Mekkora öröm volt ez és milyen messze van már ez is.
Utálom a katonaságot, alig várom, hogy vége legyen, de aztán soha többet nem lesz ilyen, ahogy akkor, amikor Alexszel a Depeche Mode koncerten is éreztem már, veterán leszek, katonaviselt, de katona az már sohasem.

Végigtapogattam a zsebeim, de nem volt nálam toll, papír, pedig régebben elhatároztam, hogy mindent amit lépcsőkön, Houchinokon találok feljegyzek.
Ezentúl nem felejtem el, kell a papír és toll.
Mindent felírok, amit csak találok.
Sőt.
Elkezdek relikviákat gyűjteni, mindenféle apró szart, ami majd a reptérre emlékeztet. Újságokat a gépekről, névtáblákat csomagokról, slusszkulcsokat a különböző vontatókból. És bassza meg, még egyszer megnézem, hogy a múltkor már egyszer kiszerelt kormányt el tudom-e végre lopni.
Az lenne az igazán nagy fogás.
De addig is mindent, ami a zsebembe befér, elhozok.

Délután benn a laktanyában meglepetés ért.
Levelet kaptam.

A köteléken mondta Zádori.
Mindig így ment ez amióta katona vagyok, a kiképzéstől kezdve, hogy az eligazításon kihirdetik ki kapott aznap levelet. Én már hónapok óta nem is írtam senkinek és nem is kaptam senkitől.
És nem is vártam.
Mindig unottan álltam, míg felolvasták azok neveit, akik kaptak. Nem is nagyon volt ez itt Ferihegyen szokás, szinte mindenki hetente hazajárt, csak az olyan szerelmeket kellett levélben életben tartani, amelyek vagy nagyon erősek vagy nagyon gyengék. De én akkor sem éltem ezzel az eszközzel már, amikor még Edittel együtt voltunk.

Így eléggé meglepődtem, hogy tőle kaptam levelet. A körletben ment a találgatás mi lehet benne, miután elmeséltem nekik a napokban, hogy micsoda fasza jelenetem volt náluk részegen.

A fogadások arra a körülményre születtek, hogy soha többet nem akar látni, bár ebben volt némi bizonytalanság is, mert ezt minek írná meg? De érkezett tét arra is, hogy újra akarná kezdeni, de ebben is volt némi bizonytalansági faktor, mert miért egy részeg marha megjelenése ébresztene benne ilyen gondolatot.

Korita szerint az új pasijának szánt levelet küldte el nekem véletlenül, és el se kéne olvasnom, mehet a kukába most rögtön.
De mindenki kíváncsi volt, és tulajdonképpen én is.

Azok nyertek, akik a "soha többet nem akar látni" fordulatra szavaztak. Az állt a levélben, hogy nagyon sokat gondolkodott miután elmentem tőlük. Nagyon rosszul esett neki így látni engem, mert ugyan már mást szeret, de nem haragudott rám. Viszont miután részegen beállítottam hozzájuk napokig haragot érzett.
Undorodik a részegektől, és a szülei előtt is marha kényelmetlenül érezte magát.

De aztán végiggondolta a dolgokat, és rájött, hogy valószínűleg én nem tudtam túltenni rajta magam és nagyon szomorú lett attól, hogy hónapokkal a szakításunk után is ilyen állapotba tudok kerülni és csak remélni tudja, hogy nem teszem magam tönkre, nem ilyen állapotban töltöm a mindennapjaim, őt és a kapcsolatunkat siratva.
Itt már vaskos röhögés hullámzott a körletben.

– Dvorszky, most már összeszedhetnéd magad, hetek óta zokogsz nekünk, embereld már meg magad!

Tényleg groteszknek éreztem én is, mert ugyan valóban elmentem hozzá, de hogy hónapok óta siratnám, na azt nem.

Írta, hogy mikor arra gondol, hogy az érzelmektől meggyötört arccal álltam az ajtajukban, nagyon sajnált.

– Érzelmektől meggyötört arc? –  röhögött Korita – Nem inkább alkoholtól eltorzult?

– Kuss már! – hurrogták le a többiek nevetve.

Nagyon örül, hogy ennyire fontos vagyok neki, hogy ilyen erős és múlhatatlan bennem a szerelem, de ezt nem most kellene tudnia, hanem akkor kellett volna ilyen szenvedélyesen megmutatnom neki, amikor együtt voltunk.

Erre már Nagy Laci, a kis köpcös, hallgatag berben is megjegyezte.

– Na, Dvorszky és a szenvedély!


De már késő, írta Edit, már elmúlt, nagyon sajnálja, hogy én képtelen vagyok túltenni magam rajta, de ő már mást szeret, más figyel rá, más szereti. És igazából a levelet csak azért írja, hogy zárjuk le végleg, és szeretné, ha majd amikor kiengedtek a laktanyából, egyszer menjek el és vigyem el a cuccaim, amik nála maradtak.
Józan legyek és tisztelettudó, akkor megkaphatom őket.

– Mid van nála, Dvorszky? Trezorkulcs? Viselkedj rendesen, különben nem kapod vissza. –  kacagtak a srácok, és én tényleg nem emlékeztem mi is lehet nála, ami az enyém.
Amióta katona vagyok szerintem semmit nem hagytam nála, amit meg előtte, arra meg nem is emlékszem.
Így nem is hiányzik.

Józanul biztos nem jut eszembe elmenni hozzá soha többet.

De hogy nem teszem meg részegen, arra nem vennék mérget.

 63

1988. március 17. csütörtök

Nagyon sokkolt Sípos halála. Egész éjjel vergődtem, zihálva forgolódtam.
Az a sors, ami Síposnak osztályrészül jutott szinte hihetetlen.
Olyan értelmetlen, hogy nincs rá szó.

Tizenkilenc-húsz éves volt, az élete elején, ha nincs az a rohadék állam, amelyik nem engedi ki az állampolgárait a határain túlra, ha nincs ott benn olyan helyzet, hogy még úgy is megéri új életet kezdeni külföldön, hogy előtte elvesszük másét, ha nincs halláskárosodása egy lövészet miatt, ha nem helyezik Zalaegerszegre, ha az ottani állat tisztek nem teszik ki egyedül határszélre szolgálatba, ha nincs ez a rohadék katonaság, vagy nem hívják be, akkor élne.
Bármilyen más esetben élne.
Lenne előtte negyven-ötven év.

De nincs.

Megölték.

Borzalmas ez.

Az ebédhez sem volt kedvem lemenni, csak feküdtem az ágyamon és meredtem a felső ágy deszkáira. A délutános szolgálathoz is úgy készültem, mint egy zombi. Mindent csak magamra akasztottam, magamra húztam, magamra vettem, gondolattalan rutinnal.
Semmire nem figyeltem igazán.
Pedig kellett volna.

Amikor felsorakoztunk a csapat ügyeletes tiszt, történesen Koltay előtt, úgy álltam ott, hogy épphogy tartotta a testem valami apró, átlátszó idegszál. Koltay kérdése riasztott fel.

– Magának Dvorszky, mi van a fülével?

Nem olyan kérdés volt amiben érdeklődés, ne adj Isten, valami általam fel nem ismert seb miatti aggodalom megjelent volna, hanem fenyegető, támadó hangnem érződött.

És tudtam is, hogy miért.

Úgy jöttem vissza két napja, hogy benne hagytam a fülemben a fülbevalót.
Amit még Ketyával tettünk be

Amikor elindultam befelé az egy hónapos szabadság után, úgy éreztem nincs erőm kivenni. Annyira hozzátartozott a kinti civil egy hónapomhoz, hogy azt gondoltam kell ez, hogy erre emlékeztessen.
Hogy maradjon benn velem valami, ami hamisítatlanul civil, amit itt benn soha nem lehetne, amit katonaként soha nem lenne szabad.
És akkor ez a fülbevaló tűnt a legjobb megoldásnak, a leginkább a civil korszakot jelképező stigmának. És bevallom az is motivált, hogy átszúrtam a saját fülemet, hogy van benne egy luk, amibe, ha végleg civil leszek betehetek valami vagány fülbevalót, ha akarok.
Nem sok fickó, hord kint se ilyesmit, itt benn meg aztán végképp senki. Nem akarnám, hogy benőjön a lyuk.

Úgy gondoltam két hónapig csak el tudom valahogy rejteni. Ezért még otthon leukoplaszttal letapasztottam, mintha valóban seb lenne. Hátul a klips ugyan gyanúsan kiáll, de azt is leragasztottam, ha ezt mindig így eltüntetem, akkor nem kell újra kilukasztanom.
Két hónap nem sok, csak figyelnem kell rá.
Alvás közben sajnos viszont lejön, reggelre általában leesik a ragacs. Tegnap a reggeli szolgálat előtt, az ébredés után gyorsan újat tettem fel. Korita, a korosztályombeli körlettársam észrevette ugyan, de ahogy nézte, valamifajta elismerés is volt a hangjában.

– Dvorszky, az az, aminek látszik?

Bólintottam, ő megcsóválta a fejét, aztán többet nem szólt.

De ma elfelejtettem leragasztani. Amúgy egy kevésbé éles szemű határőr tisztnél át is csúsztam volna ma is, mert Isteni szerencsével mégis fennmaradt a tapasz, csak alaposan elcsúszott.
De ezt én nem tudtam.
Csak ahogy Koltay rákérdezett és én önkéntelenül odanyúltam, akkor tudatosult.

– Jelentem, lecsúszott a ragtapasz! – válaszoltam, miközben igyekeztem valahogy takarásba hozni az ezüstöt.

–  Azt látom, ne beszéljen nekem félre! – utasított rendre Koltay – De mi van alatta?

– Jelentem, le kellett ragasztanom.

–  Ha az, amire gondolok, akkor valóban le kellett ragasztani - ismerte el -, de hogy a jó büdös lófaszba gondolta egyáltalán, hogy ezzel itt parádézik? Vegye le róla azt a szart, hadd nézzem meg!

Míg én lefejtettem magamról a leukoplasztot, ő közelebb lépett.

– Egy virág? Hát mi a tetves buzi kurvaanyja maga? Hímringyó? Ilyet én még az életemben nem láttam! Virág van egy határőr fülében? Mi maga? Egy kibaszott békeharcos? Maga katona, a kurva életbe, nem egy buzi balett táncos! Lépjen ki ide mellém! Forduljon a társai felé.


Kiléptem és odafordultam.

Igazából nem érdekelt. Még az is az eszembe jutott, hogy lecsesz, aztán megyünk Isten hírével, aztán majd este leragasztom újból. De Koltay konzekvensebb ennél.

– Nézzék meg ezt a majmot itt. Láttak már maguk katonát ékszert hordani? Nem hallom! Láttak?

– Jelentem nem! – válaszolták a társaim.

–  Nem láttak, mert ilyen nincs! Nem tűri a katonaság a piperkőc buzikat. Az ilyet kiveti magából.

Szerettem volna mondani, hogy hát nosza, szereljenek le, de Koltay rám dörrent, hogy vegyem ki azonnal!

– Nem fog maga perverz lokált, cirkuszt csinálni a határőrségből! Vegye ki, aztán tűnjenek a szemem elől! Ezt a pimasz kihágást meg jelentem, mehet kihallgatásra Balrog őrnagyhoz.

Ja, Balroghoz? – gondoltam. Hát az sorstárs, ő otthon, miután leveszi otthon az egyenruhát, tuti felölt egy vastag aranyláncot, hogy autóneppernek nézzen ki.
Egy cigány nem fog lebuzizni. De ha igen, kajánul vigyorgok hozzá, ha majd már lesz kedvem Sípos után vigyorogni.
Megöltetek egy gyereket, hagytátok megbolondulni és meghalni, aztán még képesek vagytok ilyen apróságból ügyet csinálni?

Amúgy meg buzi az anyátok picsája.

És ugyan nem volt szándékos, csak semmi kedvem nem volt ezt az egész jelenetet zokon venni, így az utolsó gondolatom látszott a képemen.

A pillám se rezzent, és mikor egykedvűen haladtam kifelé, még összetalálkozott a tekintetünk. Koltay kikelt magából, pontosan értette, hogy hatástalan volt az eddigi erőfeszítése. Nem szégyelltem el magam, nem ijedtem meg és nem rendültem meg.

– Takarodjon kifelé! Hülye idióta!

Takarodtam kifele, csütörtököt mondott a fegyvered, szarok rád, 63 napom van, leszerelő vagyok, mit tudsz csinálni, majom? Nem engedsz haza? 63 nap múlva kimegyek innen, te meg itt maradsz örökre a saját cirkuszodban, a legnagyobb világszámoddal, hogy suhancokkal gecizel, katona.

Kinn szolgálat alatt visszatettem a fülbevalót, és úgy határoztam, hogy szolgálat alatt és éjszaka mindig benn lesz.
Civil vagyok, már nincs hatalmatok felettem.

71

1988. március 9. szerda

Ma felhívtam Alexet, pontosabban, a mamáját.
Még amikor legutoljára benn voltam a laktanyában, akkor beszéltük meg Alexszel, hogy keresni fogom.

Először este fél hétkor hívtam.
A mamája vette fel, azt mondta, hogy nincs otthon, én előre is elnézést kértem, hogy negyedóránként hívni fogom, mert beszélnem kell Alexszel.
Nem tudtam, hogy kapott-e szabadnapot, de csak úgy tudtam kideríteni, ha hívogatom.
Nekünk nincs telefonunk, ő nem tud keresni, ezért én jártam a környékbeli telefonfülkékhez. Egy istenverése az egész, ha valakit sürgősen vagy meghatározott időben kell hívni. Fel kell szerelkezni egy csomó kétforintossal, mert ezek a készülékek hajlamosak elnyelni, amit az ember bedobott.
Mintha igazából ez lenne a feladatuk, és a hívás lehetősége, az csak valami véletlenszerű nyeremény.
Elnyelheti csak úgy simán, amikor az ember bedobja. Nem is szabad addig, amíg vonalat nem ad, úgy biztos elnyeli, ki kell várni a hangot.
Aztán elnyelheti, amikor a kicsöngést követően a hívott fél felveszi. Ilyenkor beesik a pénz és bontja a vonalat. Aztán van, amikor nem ennyire direkt, amikor már beszél az ember egy ideje, de persze még a szintidőn belül, hogy egyszerűen csak szétkapcsol.
Ekkor kezdődik minden elölről.
És elnyelheti úgy is, hogy a beszélgetés végére figyelmeztető hangot meghallva az ember bedob egy újabb érmét, hogy folytatni tudja a diskurzust, de nem tudja, mert hiába tömte meg az ember a szerkezetet, az attól még szétkapcsol.
Még bosszantóbb, ha egyszerre elnyeli az újonnan bedobott pénzérmét és rögtön szét is kapcsol.
Ilyenkor megint minden kezdődik elölről.
De csak akkor, ha nem eleve rossz a készülék.
Az lehet rossz csak úgy, magától.
Mert olyan a kedve.
Vagy az időjárástól, vagy csillagállástól, vagy a fene tudja, mert lehet rossz úgy is, hogy valaki, egy szerencsés, épp befejezte a beszélgetést, de közvetlen utána már nem működik.

Lehet olyan, amikor úgy nem működik, hogy aki úgy jár, hogy pont őt szopatja a telefonkészülék az előbbi módon, az addig veri, míg az nem látszik, hogy már van oka nem működni.
Ekkor megjavul.
De persze van olyan is, hogy egyszerűen csak vandalizmus áldozata lesz a készülék, erős állampolgárok szórakozásból szétverik.
Aztán lehet olyan eset is, hogy azért nem működik, mert amikor fontos hír fogadása közben szétkapcsol, elnyeli a pénzt, stb., a hoppon maradt delikvens szétveri a kagylót, vagy letépi az egészet.

Elképzelhető olyan eset is, hogy csak a másik fél hall, te őt nem, vagy te hallod, de téged ő nem. Ilyenkor a panaszok jelzése szintén a kagyló tönkretételével kap kellő hangsúlyt.

Tökéletesen, mindig másnál működik, leginkább annál, aki órákra beköltözik a fülkébe, és akkor sem siet, ha a többiek a fülke ablakán bekopogtatnak.

Ha a készülék rossz vagy foglalt, menni kell egy másikhoz.
Az ember pontosan ismeri a környezete telefonfülkéinek elhelyezkedését.
Mindig van az ember fejében egy hevenyészett térkép, a távolságokkal és a fülkék eléréséhez szükséges menetidők adataival és az elmúlt napok tapasztalatai alapján működésképtelennek ismert készülékek listájával.

Pokoli gyorsan tervez az ember egy körutat, az egymástól legfeljebb negyedóra sétányira található, működőnek vélt telefonfülkék érintésével a kiinduló pontba visszaérkező túraútvonallal.

A legnagyobb szopás az, amit Alex mamájának ígértem, hogy negyedóránként bejelentkezem. Ilyenkor általában az ember várakozik az üres fülke előtt és tehetetlenül figyeli, hogy nem sokkal a negyedóra lejárta előtt valaki beköltözik hosszabb időre. Nagy dilemma, hogy toporogjon-e ott az ember, hátha a másik csak gyors beszélgetést bonyolít le, vagy azonnal menjen egy másik üres fülkét keresni.

Ha mondjuk az általunk nemrég használt készülék egy újabb delikvens érkeztekor bedobja a törülközőt, meg kell figyelni, hogy milyen sebességre képes a másik, mivel nyilván ő is a legközelebbi készülékhez igyekszik majd, tehát meg kell becsülni, hogy van-e idő megbizonyosodni arról, hogy tényleg beszart-e az a kibaszott, rohadt készülék, vagy neki kell-e iramodni azonnal, hogy a másik előtt érjünk a következő helyszínre. Mert lehet, hogy nálunk újra működne. Ha kiderül, hogy tényleg nem jó, vagy nincs idő ezt kideríteni, akkor nem szabad kockáztatni, szaladni kell a másikat valahogy beelőzve egy másikhoz.

Ha esetleg erről is kiderül, miután mások előtt megérkezünk, hogy ez sem jó, érdemes eljátszani, mintha beszélne az ember, a másikat egészen közel kell csalogatni, és úgy viselkedni, hogy gyanútlanul lépjen, majd utánunk be a fülkébe, mert míg realizálja, hogy nem jó, mi előnyt szerezhetünk a következő ki-bebaszott kurva készülékig.

Így relatíve nyugodtan, de persze tempósan haladhat az ember, a másiknak kell kábé fél perc míg rájön, hogy az is szar, addig jelentős előnyre szert tenni.

Aztán van még az a taktika is, hogy egyből egy távolabbi, elhagyatottabb telekúrt szart keresünk fel, mivel ritkábban használt, nagyobb eséllyel működőképes, de pont amiatt, hogy elhagyatottabb, az állami telefontársaság szerelői is szarnak rá ha esetleg elromlott, mert sokkal hosszabb ideig tud működésképtelen maradni, mint más készülék. Itt nagyobb ráhagyásokkal kell dolgozni, egy átlagos helyen lévő készülék javítása megvan egy hét alatt, egy olyan készülékhez, ami messzebb van és az ember tudja,  hogy rossz volt, két hétig nem érdemes elmenni.
Lehet az embernek szerencséje, de itt nagy a kockázat is, hogyha huzamosabb ideig működőképes, az elterjed  és lehet, hogy más is azt a taktikát választja, hogy ezt keresi fel és összetorlódunk, vagy egyszerűn negyedórás gyaloglás után kiderül, hogy az a szétcseszett, getva rohadék mégse működik.

Én nem nagyon tudom eljátszani, hogy alibiből épp beszélek, emiatt a fülke előtt várakoztam, vártam, hogy a negyedóra leteljen, közben mindig gyanakodva figyeltem a járókelőket.
Próbáltam a telefonálásra készülődésre és sokáig pofázásra való hajlamra utaló jeleket, testtartást, viselkedésformákat a fülkét vészesen megközelítőkben felismerni.
Aki sunnyogva, lapos tekintettel engem stíröl ahogy állok a fülke mellett, az telefonálni akar, csak nem akarja mutatni, de pont attól bukik le, hogy vizslatja, mit csinálok olyan közel a fülkéhez.
Aki mereven a fülkét nézi, az rutintalan marha.
Az is, aki nem messze a fülkétől a kabátja belső zsebébe kezd kotorászni, mert az nyilván a papírra írt számot keresi, aki meg a nadrágzsebbe nyúl, az az aprót akarja előszedni.
Ezek simán méterekről lebuknak.
A férfiaktól kevésbé kell tartani, általában ügyeket intéznek, pattogósan, katonásan.
A fiatalok sem eresztik bő lére:
– Csá, akkor megyünk este? Oké, nyolckor a Moszkván? Bécinek szóljál. Oké, hozom, na este, csá.

Ezeket könnyen kibírom.
De ha öreg közelít és még a telefonszámot is nehezen találja, vagy szemüveget vesz fel, hogy megállapítsa, hogy a felesége által írt közérti bevásárlólistát tartja-e a kezében vagy a felírt telefonszámot, akkor őt nem szabad beengedni.
Az ilyet néha el lehet ijeszteni azzal, hogy az ember bemegy. Ennek el tudom, játszani, hogy beszélek, úgyse hallja, vagy ha hallja, nem érti.
De a fiatal lányt, aki a mellén összekulcsolt karjai alatt könyvet cipel, azt sem szabad beengedni, az általában romantikus, a szerelmével fog beszélni, ha napló, vagy emlékkönyv van nála, akkor különösen veszélyes.
A teletömött cekkert cipelő nők közül a fiatal az veszélytelen, az nem beszél sokat, rohan a gyerekekhez haza, de az idősebb, aki nyögve cipeli a terheit, az a fülkében piheni ki magát.
Nagyon résen kell lenni.

Nekem nagyon nagy mázlim volt ma, negyedóra múlva üres volt a fülke, működött is, és Alex vette fel. Kiengedték szabadnapra, pont akkor ért haza.
– Na megyünk?
– Hát hogy a fenébe ne! Háromnegyedkor a sportcsarnok előtt?
– Fél és háromnegyed közt?
–  A bejáratnál közvetlen?
– Oké rohanok.

Már telefonálni is úgy jöttem le, hogy ha Alexet kiengedték, akkor azonnal tudják indulni.
Öltözködés közben rápillantottam a piros kardigánra, megborzongtam, és megnéztem magam a tükörben most.
A kedvenc pulóverem van rajtam, a kurva jó Casucci farmerom és az imádott magas szárú Adidas cipőm. És ehhez kifejezetten vagány a fülbevaló.
Nem vettem ki, mióta átfúrtuk a fülünket, éjszaka fáj ha ráfekszem, de nemrég vették ki a mandulám, előtte egy fasz beverte az orrom, így az elmúlt időben annyi fájdalmon vagyok túl, hogy egészen megszoktam.

Szóval, ahogy Alexszel megbeszéltem fél nyolc után nemsokkal a Sportcsarnok előtt álltam. Alexet most láttam először civilben, jól eső érzés volt ahhoz hasonló göncökben látni, amiben én voltam.
Hogy így is hasonszőrűek vagyunk, nem csak egyenruhában.

– Egy vodka a Pipacsban előtte?
– Persze! – válaszolom.

A Pipacs közönsége most eléggé felhígult, a tompa, opálos tekintetű lecsúszott alkoholisták közt meglepően sok a fiatal, és még több előttük az üres feles pohár. Csak sikerült beszállnunk nekünk is, gyorsan lenyomtunk fejenként két vodkát, nem sokat teketóriáztunk, le se nagyon tettünk a pultra a hevenyészve elmosott mosogatószeres pohárba lötybölt szeszt, legfeljebb csak levegőt venni hozzá.
Aztán, ahogy lement, egyszerre biccentettünk az üres poharak felé.

–  Még egy?
– Jó hogy!

Lecsúszott az is, kicsit álltunk borzongva, vártuk, míg a hátunk borsódzása alábbhagy és bemegy az agyunkba bizsergésnek.

–  Itt a jegyed! – mondta Alex, ahogy a vodka végleg megérkezett és nem sokkal később jeggyel a kezünkben mentünk be életünk első Depeche Mode koncertjére a Sportcsarnokba.
Alex találta ki még benn, nagyjából egy hete, hogy jöjjünk el. Ő nagyon szívesen menne, majd megpróbál úgy kérni szabadnapot, hogy erre a napra, és ha én kinn vagyok hívogassam fél héttől. A mamája megveszi a jegyeket előre.
Ha fél nyolcig nem ér haza, akkor nem engedték ki, de elmondta, hogy kért Szadó őrnagytól kihallgatást és kérek perec felvázolta, hogy ma koncerten kellene lennie.
Szadó jó fej volt, kiengedte.

Hagytuk, hogy sodorjon befelé az ajtón a tömeg, vettünk két sört és nemsokkal később elkezdődött a koncert és magával húzott, ki a katonaságból, bele a civil élet egyik nagy adományába, úgy mint pár napja az Almássy téren, bele a zenébe, bele a pörgésbe.

73

1988. március 7. hétfő

Ma Ketya már délelőtt átjött. Bevonultunk a szobámba és az esélyeinket latolgattuk.

Ketya előadta az értesüléseit.
A fiatal testre vágyó idős nők beülnek a Gerbeaudba. Van aki egyedül, de van, hogy többen barátnők. Nem mindenki ezért jár oda, azért a Gerbeaud mégiscsak egy külföldiek által is látogatott, nívós cukrászda a város szívében.
De azért pontosan tudni lehet, hogy sokan csak emiatt jönnek. Beülnek a fiatal fiúk is és várnak a jelre. Az nem teljesen tisztázott, hogy tulajdonképpen mi is, de valami olyasmi, hogy az a srác, aki felkínálja a testét, vagy az  öregasszony, aki kefélni akar miután megitta a kávéját vagy a teáját, a csészealjjal lefedi a csészét. Vagy fejjel lefelé teszi le a csészét.
Ez a jel.

Ilyenkor a pincér nem viszi el az asztalról, az ott áll, jelezve, hogy a nő szexet akar, a férfi szexet kínál. A résztvevők habitusától függ a folytatás. Az öregasszonyok és a fiúk is keresik a szemkontaktust. A nők a fiúkat mustrálják, a fiúk a letakart csésze előtt ülő nők közül igyekeznek annak a pillantását elkapni, akivel feltételezhető, hogy teljesíteni tud.

De a nő választ.

Ha két szempár összeakad hosszan az az üzletre való felhívás. Ha a nő alig észrevehetően bólintott, akkor az üzlet megköttetett.
De lehet, hogy eleve úgy kezdődik, hogy a nő kávét küld a kiválasztott fiúnak, az megissza és az említett módon lehelyezi a csészét.

Ritkán, de előfordul, hogy ilyenkor a fiú átül az asztalához.

– Szabad? – kérdezi, a nő int, hogy igen, és ha a fiú rátermett, szellemességgel növelheti a saját értékét. De alapvetően a diszkréció az alapja az egész ügymenetnek, inkább úgy ütik nyélbe az üzletet, hogy majdnem egyszerre készülődni kezdenek, a nő általában kifizeti a fiú fogyasztását, tekintetével, vagy halkan, szóban jelezve a pincérnek, ki a kiválasztott portéka. Aztán kinn, esetleg a taxiban pár szóban megbeszélik az anyagiakat és elmennek a nő lakására, esetleg szállodába. Utána már csak az általa kívánt módon meg kell dugni, esetleges  extrém kívánságok esetén menet közben is lehet felfelé srófolni az árat. Ha mindkét fél előnyösen száll ki az üzletből lehet hosszabb távú kereskedés, és az igazán szerencsés fickó magas jövedelemmel rendelkező kitartottá válhat. Az ebben a műfajban az a csúcsvad. Mindenki azzá szeretne válni.

– Nagyjából ennyi. – fejezi be Ketya. Túl sok lelkesedés benne sincs, mint valami fizikatételt, úgy mondja mindezt.

– Hát nem tudom, nem gáz ez? – kérdem.

– Hát de, az. De jobb, mint a konyha.

– Jó, igaz, annál jobb.

– Fel kellene öltözni ám rendesen, a kellemes, finom stílusú srácok kelendőbbek. Én tegnap kiválogattam, ami kellhet, nadrágot, fehér inget, meg Apám hosszú ballonkabátját. Csak haza kellene mennem átöltözni. – válaszolt Ketya elgondolkodva.

– Azt hiszem én is össze tudok szedni elegáns cuccokat. – mondtam és közben némi undorral a szövetnadrágra pillantottam.

– Tudod mi kéne még?

– Nem, mi kéne?

– Fülbevaló.

– Fülbevaló? – hökkentem meg.

– Igen, szerintem az nagyon figyelem felkeltő.

– Hát az biztos.

– Nincs Anyádnak valami olyan, amit felvehetünk?

– Hát biztos van, de neki ki van fúrva a füle, nekünk meg nincs.

– Nem baj. Kérdezd meg, milyenek vannak neki.

– Jó, de előbb szedjük össze a ruhatárat.

– Oké.

– Mikor menjünk?

– Hát a legjobb lenne ma, amíg el nem gyávulunk.

– Hú ez kicsit hirtelen.

– Jobb így, essünk túl rajta. Hazamegyek átöltözni.

Így Ketya hazament, és amíg vissza nem érkezett én összeszedtem ami kell. Közben elkezdett fájni megint a torkom, mint valami baljós előjel, de nem foglalkoztam vele. Anyut kérdezgettem, nem látta-e ezt, nem látta-e azt, és mivel olyasmit kerestem, amit ő vásárolgatott nekem a lengyel piacról, mindig tudta mi, hol van. Nagyon lelkes lett, hogy végre úgy néz ki tisztességes ember kezdek lenni, aki ad az öltözködésre. Anyuval régen nagyon sokat küzdöttünk. Ő mindig  vásárolt nekem valami általa jónak tartott és amúgy divatos holmit, rólam viszont nem lehetett leimádkozni a szakadt, koszos farmert.
Amiket most előszedegettem, sose hordtam. Minden darabját régóta utáltam. Anyu előkotort valami szintén általa vett lapos talpú, kissé hegyes orrú finom bőrcipőt, a hideg kirázott mindig, ha megláttam, de be kellett látnom, hogy a szövetnadrághoz pont jó.
Apu ingei közül kiválasztottunk egy olyan fehér darabot, ami pont jó rám és ami anyagában is a minőséget sugározta és felvéve meg kellett állapítom nem rossz ez így, tényleg olyan elegáns szerű lettem, és bár sosem akartam ez lenni, most kedvtelve forogtam a tükör előtt.

Anyu elemében volt, hozta az újabbnál újabb ötleteit, vegyem fel Apám zakóját, próbáljam fel ezt a pulóvert, stb. Tényleg azt láttam rajta, hogy őszintén örül a változásnak.
Aztán hozta a saját ruhatára darabjait, persze mind női, de a színe, a hossza miatt vegyem fel ezt azt. Csak hogy lássam, hogy mik állnak jól, hogy később ilyeneket vegyek.
És kezdtem tetszeni magamnak.
Pontosan tudtam, hogy mind női cuccok, sose mennék ki bennük az utcára, de benyomásokat szerezni nagyon jó volt ez.
Az egyik blézerében, mintha frakkban lettem volna, másban meg torreádornak látszottam. Végül előrukkolt azzal, amit nemrég vett nekem, még sosem láttam, de ő úgy érezte ez fogja feltenni az i-re a pontot.
Egy tűzpiros, mélyen, két gombbal, összegombolható kardigánt hozott elém.
Mostanra elég befogadó lettem, de ettől azért még így is visszarettentem.
Láttam Anyun, hogy rosszul esik neki, hogy azt, amiben végre extravagáns sármőrnek képzelt el, attól én idegenkedem. Ezért magamra öltöttem és bár iszonyú furán éreztem magam benne, el kellett ismernem, hogy a fekete szövetnadrággal és fekete cipővel egész érdekes hatása lett, kicsit amolyan ideológiailag elkötelezett, árja ficsúrnak látszottam ezekben a harmadik birodalmi színekben.
Közben visszaérkezett Ketya, hamar megjárta, közel laknak, de a cókmókot a hóna alatt hozta.

– Nem merted mi? – böktem a csomag felé vigyorogva.

Kelletlenül mosolygott, meg aztán rámutatott a piros kardigánra, így bekussoltam.
Aztán bekísértem a szobámba öltözködni. Szinte teljesen olyan stílusú nadrágot hozott, mint az enyém, a cipője is hasonlított és a fehér ingben méltó párom lett.

– Kéne valami nekem is felülre, mert otthon nem nagyon találtam semmit – nézett kissé viszolyogva a kardigánomra.
– Kérek valamit Anyutól!

Neki volt is ötlete, Ketyának egy olyan pulóvert adott, ami rám nagy egy kicsit, és amiről Apu meg kerek perec kijelentette, hogy neki nem kell.
Szürkéskék színe jól kihangsúlyozta az eltúlzott nyakrészt, ami nem sima gallérként funkcionált, hanem hátul magasra felágaskodott, elől pedig szinte fodrosnak ható, hullámosan előre hajló szarvai voltak. Amúgy egy félhosszú hajú francia vagányon, egy szorosan a nyakra kötött keskeny kendővel, a harmincas években határozottan jól mutatott volna, de Ketya most szerelt, rövid hajjal elég disszonáns képet mutatott.

Miközben jól kiröhögtük magunkat, amihez Anyu is őszinte kacagással csatlakozott, megállapítottuk, hogy tényleg kísérteties változáson mentünk keresztül.
Aztán Ketya megbökött, a fülemre mutatva.
– Tényleg! Anyu, nincs valami fülbevalód?

Anyu hihetetlen boldog lett ettől, nem hord manapság senki férfi létére fülbevalót, de a külföldi videóklipekben már látni az igazán extravagáns énekeseken. Itthon hordani eszeveszett merészség és pimaszság.

És ez tetszett Anyunak.
Örült, hogy nem bakancsos punk szereléshez próbálgatok az orromtól a fülemig valami ajtóról leszedett biztonsági láncot, hanem a jól öltözöttségünk hangsúlyozandó, valódi ékszert. Klipszeket tett elénk, próbálgattuk, az ékszeres dobozkája fölé hárman hajolva turkáltunk önfeledten.

Közben megérkezett a két öcsém a suliból és mindketten úgy viselkedtek, mintha két iskolaigazgató lenne nálunk a szülőkkel beszélni a problémás magaviseletükről.
Csak Gabi, a kisebbik öcsém jegyezte meg gyermeki ártatlanságba burkolt csipkelődéssel, hogy minek öltözünk nőnek?
– Bemegyünk a városba. – felelte Ketya, bár ez nem magyarázat, de mindenki elfogadta, Anyu még büszkén végignézett rajtunk, és aztán átszaladt a szomszédba, a barátnőjéhez, a szokásos kávéra és gondolom elújságolni, hogy mégis rendes ember leszek.
Mi a klipszes fülbevalókat teszteltük, de nagyon bumfordinak éreztük mindketten, meg könnyen elhagyhatónak, így néztük tovább a többit, de mindegyikhez, amit jónak ítéltünk, ki kellett volna fúrni a fülünket.
Ketya elszaladt a kabátjához és a zsebébe nyúlt.

– Készültem – mondta, és elém tett két injekciós tűt. – A KK-ból szereztem még régebben.

A fürdőszobai tükör előtt tanakodtunk, nem fog rohadtul fájni? Nekem az elmúlt időszakban elé sokszor volt alkalmam a fájdalommal találkozni, de nem tudtam megkedvelni. Nézegettem a csomagolt tűt, vékony volt és hosszú.
Egy gyors mozdulat.
Úgy kéne.

– Hát nem tudom, én úgy nem biztos, hogy meg merem. – jeleztem bizonytalanul.

– Lassan jobb lenne. De az úgy jobban fáj.

– Biztos?

– Fogalmam sincs, csak gondolom.

– Csináljuk egyszerre, ha tudom gyorsan csinálom, ha nem megy, akkor lassan.

– Te melyiket lyukasztod?

– Nem tudom..., a balt.

– Akkor én is.

Neki veselkedtünk, és eltorzult arccal mindketten kicsit megszúrtuk a fülünket.

– Kurvára fáj, nem lehetne elérzésteleníteni?

– Semmi olyan nincs itthon. De így tényleg nagyon fáj. Meg recseg is, hallottad?

– Én nem nyomtam bele annyira.

– Recseg, hallgasd majd meg.

– Nem hallucinálsz?

– Nem tudom, én hallom.

Én tényleg hallottam de lehet, hogy a mandulaműtétkor hallott hangok rögzültek és csak az agyam recsegteti most a dolgokat, de recseg, ehhez nem fér kétség.

– Alig vérzik.

– Az enyém azért vérzik, de én jobban megszúrtam.

– Na még egyszer.

Erőt vettünk magunkon és háromra megpróbáltuk átdöfni a cimpánkat.
Borzalmasan fájt, pedig már komolyabb tűt is szúrtak a torkomba, de az nem volt ennyire rossz.
Tényleg recsegett, ahogy nyomtam át rajta, nem tudtam gyorsan, de ahogy néztem Ketya se szánta még rá magát. Néha a tükörben a grimaszok alól egymásra néztünk.

– Bírod?

– Hát nem jó érzés, de menni fog. Recseg a húsom, jól hallom.

Ketya  döntött hamarabb, és láttam, hogy megembereli magát, és hirtelen mozdulattal átszúrta, nem teketóriázott, de én nem mertem.
A nagyján ugyan átment, de vérzett és már nem nagyon éreztem, hogy merről nyomom, féltem, hogy ferde lesz. Fájt már alapból, mert részben benne volt a tű a cimpámban, de akkor fájt igazán, ha tovább akartam nyomni a tűt.
Végül elértem a túloldalra, de a bőr nehezen adta magát. Néha megbicsaklott a kezem és ilyenkor olyan volt, mintha megkaristoltam volna belül hosszan, ettől majdnem bevizeltem. Aztán egy erősebb mozdulattal átdöftem végül én is, meg is szaladt a kezem, majdnem beszúrtam a fülem mögötti területre.

– Ó! A kurva életbe, rohadtul fáj, de kész vagyok.

Álltunk a fülünkben a tűvel, lüktetett, még látszott is, ahogy a dobogott a szívem, úgy emelkedett ritmusosan a tű.
Lehet, hogy nem látszott.
De éreztem.
Mintha a szívem döftem volna át és még dobogna. Kicsit émelyegtem és mintha meg is szédültem volna. Ketyának valahogy könnyebben ment, bár ő is erősen szorította a mosdókagylót, én meg igyekeztem úrra lenni a fájdalmon és az egyéb tüneteken.

– Ne vegyük még ki, szokjuk. – szólt rekedten Ketya, bólintottam, ettől olyan érzésem lett, hogy a műanyag végének a súlya mindjárt kiszakítja a helyéről, ezért hátrébb toltam. Most sikerült hátul a húsba nyomnom, felkiáltottam és gyorsan megigazgattam.

– Na tegyünk be valamit, próbálgassunk.

Hogy ne sokat mozogjon a lépéseknél, végig fogtam a tűt, de óhatatlanul meg-megrángattam, ilyenkor a végbelemig leszaladt a fájdalom és összerántott.

– Oké, én ezt nézem meg!

Lassan kihúztam a tűt, sikítani tudtam volna, ahogy a fémtest a seb széléhez csiszatolódva haladt kifelé.
De a fülbevaló szára nem ment be.

– Hol az istenben van a luk?

– Nem tudom, nem érzem, mintha nem is lenne, és a vértől semmit se látok.

– Megvan baszki, de nem megy be, kicsi a luk!

– Ó, bassza meg, mi legyen?

– Tágítani kell! Van biztosítótűtök?

– Biztos van, keresek.

Miközben jobb ötlet híján a gázláng felett melegítettük a biztosítótűket, hogy valamennyire steril legyen, eszembe jutottak az adyligeti tetovált srácok, feldagadt nyelvvel, de gyorsan elhessegettem a gondolatot.

A biztosítótűkkel már megtaláltuk a lyukat, forgattam le-felhajlítgattam, de hogy egymás után sokszor ide-oda húzhassam, ahhoz le kellett ülnöm. Egy negyed óra után egész jól járt ki-be, és már alig fájt. Csak lüktetett, és akkor fájt, ha épp vérrel telítődött, de a seben már egyre kevésbé ütött át. Azért kiderült, hogy nagy próbálgatás nem lesz, én csak egyet teszek be és azt benn is hagyom.
Egy kis virágot választottam. Azt szerettem volna, ha messziről csak egy ezüst színű gombnak látszik és nagy jó indulattal az is volt, de egy méterről már virág. Ketya egy hosszan csüngő ékszert választott, mondván a kalózok hordanak ilyet.
Azért azzal még megküzdöttem, hogy bemenni bement a szára, de a kimeneti nyílást nem nagyon találtam és sokat döfködtem belül a bőröm belső felét mire meglett, de az eredménnyel elégedett voltam.
Vagányak lettünk.

Ketyának is egész jól állt, úgy éreztük nagyon kívánatosak lettünk.
A szatyrok örülhetnek.
Anyu lába kicsit megroggyant, amikor a barátnőjétől visszatért, és meglátta a kicsit felduzzadt, már csak enyhén vérző fülcimpánkat, benne a fülbevalóival.

– Átszúrtátok? Atyaég. Nem fájt?

– Nekünk?

– Ugyan!

– Be van dagadva, ne menjetek így sehova.

– Teszünk rá jeget, az leviszi a duzzanatot.

És valóban, kb. egy óra múlva már csak enyhén piros volt, de nem látszott, hogy nemrég trancsíroztuk szét. Anyu még utolsó simításként rám adta egy régi türkizzöld bőrkabátját és bár ellenkeztem, hogy női gombolású, Anyu szerint észre se lehet venni, ha nem gombolom be nem látszott, amúgy meg a szerelésemen tényleg nem rontott.
Ketya halványsárga ballonkabátot öltött, és indulás előtt megálltunk a tükör előtt.
Nagyot röhögtünk, két bohóc, szökésben az állami nagycirkuszból.
Anyu még megkérdezte, hová is megyünk, hát be a városba valahova, mondtuk.

– Tetszeni fogtok a lányoknak, mosolygott ránk.

– Khmm... ööö... Csókolom! – válaszolta Ketya és hátba ütött, hogy menjünk már.

A lakás óvó, biztonságot adó takarásából kilépve, az első pillanattól kezdve szarul éreztük magunkat. A ház környékén mozgó emberek megálltak, szájtátva bámultak utánunk. Próbáltam fesztelen lenni, pillanatokra bevillant, hogy azért különlegesnek vagyunk, de ha nincs mellettem Ketya, simán egy buzi pojácának éreztem volna magam.
De azért oldódtunk, viccelődtünk magunkon és kb. száz méterre a háztól, már tudtam kényszeredetten mosolyogni.
Ekkor toppant élénk Hanszi.
Régóta ismerem, velem egykorú srác, egy német juhász gazdája, sokat sétáltattunk együtt kutyát.

– Hát ti? – torpant meg megrökönyödve – Hová mentek ilyen szerelésben? Az Almássy térre?

– Szeva Hanszi, ööö... hát igen. Oda.

– Ja, akkor értem, nagyon ki vagytok rittyentve! Baszki, ki van lukasztva a fületek? Azta, kemények vagytok. Jó a kabátod, mutatott Anyu kabátjára, na megyek csá.

– Almássy tér? – néztem Ketyára miután Hanszi lelécelt. – Mi az isten van ott? Hol van egyáltalán?

– Fingom sincs mi van ott, de tudom, hol van. – mondta Ketya.

A megállóban nem volt olyan szempár, ami ne minket bámult volna, ezért a buszon leültünk egy kettes ülésre és olyan kicsire húztuk össze magunkat, amennyire lehetett.

– Bazd meg, ezentúl ebbe a göncbe járunk majd dolgozni?

– Dolgozni?

– Hát a nyanyákhoz.

– Jájj! Ja, munkaruha.

– De finnyás vagy, a szakácsruha meg büdös zsírszagú.

– Na ja, az igaz, akkor inkább ez.

– Mi van az Almássy téren?

– Nem tudom, fogalmam sincs. De útba esik, megnézhetjük, csak le kell szállni a Blahánál.

Valahogy nem siettettük a találkozást a szatyrokkal.

– Szálljunk, persze.

Közben lassan besötétedett, fesztelenebbül mozogtunk, bár nem mentünk egyenesen a térre, hanem egy kicsit sétáltunk, szoktuk magunkat. Aztán megbeszéltük, hogy ma csak legyen sima terepfelderítés a Gerbeaudban, kilenckor zár, elég oda mennünk nyolcra, most csak nézzük meg, hogy megy ez.

– Te, és mi van ha valamelyikünket elviszik?

– Nemtom, nem akarnék egyedül maradni.

– Ja, félsz, hogy neked kell fizetni, mi?

– Faszt, csak valahogy, nemtom.

– És ha téged visznek el?

– Ú basszus, nem tudom. És ha kettőnket?

– Egyszerre, egy lakásba?

– Ááá, elhányom magam, nem akarom látni, ahogy öregasszonyt kefélsz!

– Azt én se!

– Fújj, baszd meg! Nézzünk előbb el az Almássyra, idő van.

Ahogy befordultunk a térre földbe gyökerezett a lábunk. Rengeteg fiatal állt az Almássy téri művelődési ház bejáratánál.
Ez még nem annyira meglepő.
De ahogy kinéztek, az igen. Illetve ez még csak nem is igaz, hanem ahogy mellettünk kinéztek.
Ahogy mellettük kinéztünk.
Nem láttam még ilyen nagy tömegben amúgy ehhez hasonló megjelenésű fiatalokat, sőt tán nem is nagyon láttam még ilyeneket. Nem voltak szakadt csövesek, nem voltak répa nadrágot hordó popperek, nem voltak Ricsések, nem voltak Duranosok, se Depesesek, se nem voltak olyanok, mint mi most.
Leginkább ilyenek nem voltak.
Egyszerű, leginkább sötét cuccokban voltak, de ezen belül nagyon eklektikus, mégis egységes képet mutattak.
Mindenkin volt valami egyedi, valami, ami máson nem. Egy barna, szűkített kordbársony zakó, egy sárga vagy piros bakancs, egy francia sildes sapka, kendő, láthatóan saját kézzel festett pólók, hosszú, szinte földig érő kabátok és a pasiknak is mind félhosszú vagy egyenesen hosszú hajuk volt.
Majd másfél éve csak rövid hajú srácokat látok a seregben, eszembe sem jutott már rég, hogy lehet más.

És a lányok!
Amennyi, annyiféle.
Mindenkiből sütött az öntudat, a magabiztos erő, a létezés, a saját maga értékének tudata.
Soha előtte az egyéni szabadság ilyen komolyan gyakorlatba ültetett jelenségével nem találkoztam. Nem sokat tudtam az alternatív, underground zenei jelenségről és szubkultúráról és most itt álltunk előtte. Mindig a szélsőséget ismertem, a heavy metal-t, a punkot, meg a nyálas diszkómajmokat, aminek most épp mi néztünk ki. De ezek a fiatalok pont az arany középutat jelentették.
Láttam Ketyán is, hogy beszippantotta.
Elsunnyogtunk a pénztárig, kiderítettük, hogy ma a soha nem hallott Kézi Shopen nevű együttes lép fel. Visszavonulót fújtunk tanácskozni.
Kurva kínosan éreztük magunkat a csiricsáré gönceinkben, messzebb álltunk, ne is nagyon látszódjunk.

– Be kéne menni nem?

– De, meg kéne nézni.

– Mi legyen az öregasszonyokkal?

– Baszódjanak meg! Hagyjuk most a faszba, menjünk ide be.

– Oké, de így?

– Hát basszus, hogy? Ebben jöttünk nem? Ha mindent leveszünk, csak a fehér ing marad, az is gáz, de már jobb egy fokkal, azzal el tudunk benn lenni.

Így aztán bementünk, a ruhatárba letettünk mindent, és picire összehúzva magunkat a színpad közvetlen közelében a fal mellé, az oltalmazó sötétbe bekucorogtunk. Soha nem voltam magyar együttes koncertjén, és úgy általában azt gondoltam, aki fellép a színpadra, az sztár, de most nálunk alig valamivel idősebb srácok zenéltek minden eddigitől elütő, furcsa, de egész jó zenét és amikor elhangzott a következő vers a színpadon, úgy éreztem megérkeztem, a helyeken vagyok.

"Tétova mozdulatot tettem feléd
a felét a falra, a felét beléd."

Ilyet lehet színpadon? A konvenciókat semmibe véve?
Tudtam persze, hogy Hendrix felgyújtotta a gitárját a színpadon, G.G Allain a punk kultúra illusztris előadója azzal kezdi a koncertjeit, hogy a színpadra szarik és az eredménnyel összekeni magát, és megdobálja a közönséget. Na de az nyugat! Ilyesmi Magyarországon?
Azt is hallottam, hogy Nagy Feró csirkét darált a színpadon, de csak hallottam, nekem puszta legenda, ez viszont itt zajlik előttem.
Tetszett, hogy szókimondó, szabad az előadás, szofisztikáltak a szövegek, és minden teljesen erőszaktól mentes. Tetszik, hogy alig van hangja az énekesnek, hogy kezdetleges a zene, hogy bármelyik tag lehetnék én.
Úgy éreztem ez az értelmes szórakozás.
Eddig mindig diszkókba jártam, sose szerettem, de ez, hogy ülök és értem, és nekem zenélnek, ez nekem való.

Láttam Ketyán is, hogy nagyon magával ragadta, de ezt csak hazafelé beszéltük meg, mert addig rejtőzködtünk amennyire lehetett.

Otthon biztosan tudtam, hogy soha többet nem veszem fel a mai gúnyát, nem válok sztereotípiává, ne nézzek ki soha nyálas ficsúrnak, nem dugok öregasszonyokat, normális ember leszek.

Talán több is.