411

Április 4. Szombat

Nagyon szarul ébredtem, hajnalban feküdtem le, még meg kellett várnom, míg a két őrszolgálatos az összes hányást feltakarítja, sokáig tartott, mert 14 ember gyomortartalma nem kevés. De Dinóé dolgoztatta meg őket a legjobban. Egyszerűen kimarta az anyagában vörös kőpadlót és hatalmas fehér foltot hagyott maga után.

Reggeli után elmentem újra a dokihoz.

A gyomrom most nem olyan rossz, nincsenek görcsök, de a torkom fáj.

Tényleg.

Piros, piros, mondogatja.

– Mi a beosztása, határőr?

– Szak…- most iszonyatosan köhögni kezdek neki – Szak... szakács.

Felvonja a szemöldökét.

– Vagy úgy! – ír egy papírt, vigyem át a csütinek.

Hurrá! Kivett szolgálatból! Az áll a papíron: szolgálatképtelen.
Ez a legszebb szó, amit olvastam, mióta behívtak.

484

Január 21. Szerda

Reggel ébresztőnél figyelmeztettek a többiek, hogy a Kónyával vigyázzak, igazi pesti vagány, nem tűri, ha ellentmondanak neki, nagyon meg fog szívatni.

És tényleg, ahogy a konyhába léptem, elkapott és újra a tegnap reggeli ostoba vigyorával árulta el, hogy most igazán testhez álló feladatot talált.

Nem kommentáltam, hanem csak barátságosan megjegyeztem, hogy este kiderült számomra, miért fújják a belet.

– Ha megmondtad volna, mire kell, nem lett volna belőle ekkora balhé. – mondtam bizalmaskodó mosollyal.

Békülékeny hangulatban volt, átkarolta a vállam és cinkosan össze is kacsintottunk:

– Nem gondoltam Dvorszky határőr, hogy ezt egy szakácsnak mondani kell!

Mosolyogtunk egy kicsit még egymásra békésen, aztán megjegyeztem:

– Egy szakácsnak tán nem kell mondani, de egy igazi pestinek igen…

Gyanakodva figyelt.

–…én nem vagyok akkora paraszt, hogy mindenféle szart a számba vegyek! – mondtam és a nyomaték kedvért az ő szájára mutattam.

– Dvorszky! A kurva anyád! Széttéplek!

Ekkor már a sütőlap túloldalán voltunk, vigyorogtam rá kegyetlenül és ha elindult felém, a másik irányba mozdultam. Lassan ideértek a többiek, kérdezősködtek, majd magyarázták a Kónyának, hogy ne csináljon hülyeséget, egyszerűen csak szívasson meg, hogy beledögöljek.

Ez végül is mindenkinek tetszett, így a nyüzüge valamivel higgadtabban mondta el, mit csináljak.

A konyha egésze téglavörös burkolólappal volt fedve. Hatalmas előnye a vízállósága, annyi vizet locsolhattak ki nekünk az öregek, amennyit csak akartak. Volt egy másfél négyzetméternyi terület a húselőkészítő előtt, a sarokban, ahol nemrég csatorna-javítás miatt a munkások felszedték ezt a vörös burkolólapot, később aztán vajszínűvel pótolták. Idevezetett a Kónya miután lehiggadt.

– Itt ez a terület. Vajszínű. A feladatod, hogy ezt fehérre sikáld, kopasz! Azt gondoltam reggel, hogy egy-két óra elég lesz ebből, de ma egész nap ezt fogod csinálni, hülye gyerek!

Vállat vontam, messzebbről néha még mutogattam a hasamra, a beleimre, a számra, meg rá, miután egy vastagnyelű sikakefét szereztem. Őrjöngött, de közelebb nem merészkedett, mert ilyenkor látványosan megemeltem a kefét.

Fellocsoltam a vajszínű részt, nyomtam rá hypo-t, ultrát szórtam rá, hadd habozzon és nekiláttam. Ha elfogyott a hab, lenyomkodtam a vizet lehúzófával a lefolyóba és kezdtem mindent elölről. Egykedvűnek, de inkább jókedvűnek igyekeztem látszani, ne gondolja, hogy ez nekem olyan nagy büntetés.

Reggel hattól délután 4-ig sikáltam.