38

1988. április 11.hétfő

Végre megnyílt ma a kantin.
Volt régen is, akkor utoljára, amikor még szakács voltam, de elkezdték felújítani az egész alsó szintet, a klubhelyiséget, a folyosókat, így a kantint is. Amikor még nyitva volt engem egyáltalán nem érdekelt, mindenem megvolt a konyhán, miért mentem volna csokiért a kantinba, ha tudtam magamnak bármikor palacsintát sütni?
Tudtam, hogy van kantinunk, de sose jártam ott.
.
Ami miatt a kantinról leginkább tudtam, az az volt, hogy egy olyan srác üzemeltette, aki inkább majomnak látszott, mint embernek. Beszélt, és ha netán megborotválkozott, határozottan érződött, hogy ember mégis, de olyan erősen szőrösödött, hogy estére már nem látszott, hogy délelőtt lehúzta a képét.
Az ujjain fésülni kellett a szőrt, a nyakán pedig, ahol a borotválást befejezte, hatalmas suba kezdődött a melle felé, és a választóvonal olyan éles volt, mint a gyakran használt földút és a mellette burjánzó  dús búzamező közt.
Jóindulatú srácnak tűnt, velem nem volt szinte semmilyen kapcsolatban, de ha netán valamiért mégis szólnunk kellett egymáshoz, nem jelent meg benne a kopasz-öreg viszony, holott ő két időszakkal idősebb volt. Mivel a konyhán dolgoztam, ő kantinosként valamiféle kollégának tekintett.

De rég volt mindez! Én egy éve már nem a konyhán vagyok, ő meg már fél éve leszerelt.
Most, a hosszan elhúzódó felújítás után nyílt meg újra a kantin. Egy félidős katona lett a kantinos, írnokból avanzsált azzá.
Nem tudom, melyik a nagyobb lógás, az írnoki vagy a kantinosi lét – mondtam is a folyosó végén dohányzó alakoknak. Este, beszélgetés közben folyamatosan járkáltunk le, a többiek ki tudja hányadik Coca Cola-Balaton szelet kombót tartották a kezükben, amikor felvilágosítottak, hogy nagyon egy rugóra jár az agyam, semmi másra nem tudok gondolni, mint a lógásra, a kumózásra, de vannak ennél összetettebb dolgok is a földön.
Ha csak a lógás lenne a szempont, akkor írnoknak jobb lenni.
Kevés munka, sok szabadidő, rengeteg kimenő, amit ráadásul az írnok maga ír magának.

Na de a kantinos, ha jól csinálja, lophat is!
Az sokkal értékesebbé teszi a kantinos pozícióját, tevékenységét és végső soron magát az embert is. Aki lopni tud, az anyagilag gyarapszik, az más minőség, magasabb prioritás, mintha valaki csak egyszerűen elsumákolja a feladatokat.
Aki lopni tud, az fifikás, eszes ember, több a többinél.
Aki lopni tud, annak cserealap van a kezében, aki lopni tud, az befolyással bír. Aki lopni tud, aki ennek mestere, aki gátlástalan, aki ehhez még akár egy kicsit rámenős is, azt a társadalom nagyra tartja, elismert, megbecsült lesz, az elit részévé válik.

Ezért jobb a kantinoslét.
Ha ezeket a jellemzőket a jó kantinos mind bírja, az itteni katonatársadalom kiemelt tagja lesz, kisebb stiklikkel, vitatható üzletekkel meglehetős vagyont szedhet össze.
Ha netán hitelezni kezd, akkor sok lekötelezettje lesz, ezáltal mindent el tud majd magának vagy – újabb, nagyobb ívű szívességekért cserébe – másoknak intézni.
Az ilyen ember a jövőben él, nem csak arra van gondja, hogy elkerülje a kötelezettségeit, hanem miközben valóban el is kerüli, tisztes tartalékot is képez.
– Lopni kell öcsém! – mondja ki a végszót Leiner Pisti nevetve. Ő korosztályom, egészen megenyhült, már nem haragszik, hogy kopaszon a hányásomat takarította. A vállamra csapott.
– Hülye vagy, ha nem teszed! Szakácsként loptál régen?
– Dehogyis. – mondtam megrökönyödve, de tényleg megrökönyödtem. – Mit loptam volna?
– Tényleg hülye vagy! Hogy-hogy mit? Például konzerveket, lekvárt vagy ami csak volt a konyhán. Még mostanában is rejtett konzervek kiárusításából kéne élned! Még mindig kellene legyen tartalékod. Hogy fogsz te így megélni az életben? Sose gondoltál a lopásra?
– Hát nem nagyon. – válaszoltam és éreztem mekkora erkölcsi nulla vagyok.
– Micsoda élhetetlen ember vagy! Egy istenverése lesz neked a leszerelés. – röhögtek a többiek.

Alex nevetve mondta, hogy vannak itt nagyobb ászok is.
– Az útlevélkezelő, ha ügyes, döglöttre keresheti magát. Érvényes vízum nélkül érkezőket meg lehet kopasztani, komoly összegeket lehet kiszedni belőlük. Az érvényes vízumon valami kitöltési vagy egyéb hibát felfedezve, esetleg gyártva, szintén.
– Na, és te meggazdagodtál? – kérdezem Alexet.
Legyintett.
– Ááá, dehogy, olyan útlevélkezelő voltam, amilyen szakács voltál te. De láttam tényleg olyat, aki a civil életét innen alapozta meg. A Dollárpapa ilyen volt. Amikor ide kerültem, akkor szerelt, azt mondják, házat vett a sereg után.
– Róla hallottam! – szólt Leiner Pisti – Ő nem egy sima lógós, nem sima tolvaj volt.
Hát igen, de Korita szerint a kantinos srác sem az, ő igazi rabló, az alapján amennyit a Balaton szeletért kér.

Bokassa

Uralkodásának története

132

1988. január 8. péntek

Tegnap délután, miután a gyengélkedőről visszahoztak, már nem tettek szolgálatba, ma reggel meg rögtön mentem is a dokihoz. Mutattam neki az adyligeti orvos által írt papírt, hogy egy alaposabb kivizsgálást tartana indokoltnak. A doki hümmögött, ahogy olvasta, hát nem tudom, mondta, a torka fáj, ugye?

Az, az. A torkom.

– Na hadd nézzem! – fordult felém, és míg belenézett a számba, visszavettem az asztalról a papírom. Jó lesz az még, nem hagyom itt.

A doki előbukkant a számból.

– Ez tényleg csúnya. – szólt. – Ma már nem küldöm sehova, hétfőn megnézem újra. Lelépni.

Aztán bementem Szadó őrnagyhoz, elé is letettem a papírt. Felvázoltam, hogy ennek értelmében, a jövő héten lehet, hogy többször is ki kellene majd mennem. Egyelőre hétfőn még vissza kell menjek az itteni dokihoz, ő dönti el a továbbiakat.

Nem tetszett neki, de nem sokat beszélgettünk, mert visszakértem a papírt tőle is, nála sem fogom hagyni.

Aztán köteléken kihirdették, hogy csak holnap megyek szolgálatba, így megint egy napot sikerült ellógnom.
Megy ez. Lógnom kell amennyit csak lehet.
Hivatalosan úgyse nagyon fognak kiengedni.
Majd megoldom, hogy muszáj legyen kiengedniük.
Nem azért, mert nem bírom itt benn.
Azt hiszem, ha egyáltalán nem engednének haza most már a leszerelésig, akkor is kibírnám.
Most ez alatt a pár nap alatt sem voltam otthon. Nem mentem haza Adyligetről sem.  De az a pár óra, amit otthon szoktam tölteni, az semmire sem jó, csajom már nincs, Apuéknak meg nem tudom és nem akarom az itteni dolgokat elmesélni.
Jobb, ha nem is megyek haza.
De a laktanyából ki, azt igen.
Azt meg kéne oldani.
De csak azért, mert ha megtehetem, miért ne?

Csak, hogy éreztethessem, hogy szarok rátok, ha nem engedtek ki, megoldom magam, hogy kimenjek.
Meg ha nem is tudok esetleg kimenni, legalább néhány napot el tudok lógni. Minél többet lógok el, annál kevesebbet vagyok katona, mert ilyenkor olvasok, vagy gyúrok, mindenesetre magammal foglalkozom, azzal a belső maggal, ami nem tudott katona lenni, mert az vagyok ott:
én.