38

1988. április 11.hétfő

Végre megnyílt ma a kantin.
Volt régen is, akkor utoljára, amikor még szakács voltam, de elkezdték felújítani az egész alsó szintet, a klubhelyiséget, a folyosókat, így a kantint is. Amikor még nyitva volt engem egyáltalán nem érdekelt, mindenem megvolt a konyhán, miért mentem volna csokiért a kantinba, ha tudtam magamnak bármikor palacsintát sütni?
Tudtam, hogy van kantinunk, de sose jártam ott.
.
Ami miatt a kantinról leginkább tudtam, az az volt, hogy egy olyan srác üzemeltette, aki inkább majomnak látszott, mint embernek. Beszélt, és ha netán megborotválkozott, határozottan érződött, hogy ember mégis, de olyan erősen szőrösödött, hogy estére már nem látszott, hogy délelőtt lehúzta a képét.
Az ujjain fésülni kellett a szőrt, a nyakán pedig, ahol a borotválást befejezte, hatalmas suba kezdődött a melle felé, és a választóvonal olyan éles volt, mint a gyakran használt földút és a mellette burjánzó  dús búzamező közt.
Jóindulatú srácnak tűnt, velem nem volt szinte semmilyen kapcsolatban, de ha netán valamiért mégis szólnunk kellett egymáshoz, nem jelent meg benne a kopasz-öreg viszony, holott ő két időszakkal idősebb volt. Mivel a konyhán dolgoztam, ő kantinosként valamiféle kollégának tekintett.

De rég volt mindez! Én egy éve már nem a konyhán vagyok, ő meg már fél éve leszerelt.
Most, a hosszan elhúzódó felújítás után nyílt meg újra a kantin. Egy félidős katona lett a kantinos, írnokból avanzsált azzá.
Nem tudom, melyik a nagyobb lógás, az írnoki vagy a kantinosi lét – mondtam is a folyosó végén dohányzó alakoknak. Este, beszélgetés közben folyamatosan járkáltunk le, a többiek ki tudja hányadik Coca Cola-Balaton szelet kombót tartották a kezükben, amikor felvilágosítottak, hogy nagyon egy rugóra jár az agyam, semmi másra nem tudok gondolni, mint a lógásra, a kumózásra, de vannak ennél összetettebb dolgok is a földön.
Ha csak a lógás lenne a szempont, akkor írnoknak jobb lenni.
Kevés munka, sok szabadidő, rengeteg kimenő, amit ráadásul az írnok maga ír magának.

Na de a kantinos, ha jól csinálja, lophat is!
Az sokkal értékesebbé teszi a kantinos pozícióját, tevékenységét és végső soron magát az embert is. Aki lopni tud, az anyagilag gyarapszik, az más minőség, magasabb prioritás, mintha valaki csak egyszerűen elsumákolja a feladatokat.
Aki lopni tud, az fifikás, eszes ember, több a többinél.
Aki lopni tud, annak cserealap van a kezében, aki lopni tud, az befolyással bír. Aki lopni tud, aki ennek mestere, aki gátlástalan, aki ehhez még akár egy kicsit rámenős is, azt a társadalom nagyra tartja, elismert, megbecsült lesz, az elit részévé válik.

Ezért jobb a kantinoslét.
Ha ezeket a jellemzőket a jó kantinos mind bírja, az itteni katonatársadalom kiemelt tagja lesz, kisebb stiklikkel, vitatható üzletekkel meglehetős vagyont szedhet össze.
Ha netán hitelezni kezd, akkor sok lekötelezettje lesz, ezáltal mindent el tud majd magának vagy – újabb, nagyobb ívű szívességekért cserébe – másoknak intézni.
Az ilyen ember a jövőben él, nem csak arra van gondja, hogy elkerülje a kötelezettségeit, hanem miközben valóban el is kerüli, tisztes tartalékot is képez.
– Lopni kell öcsém! – mondja ki a végszót Leiner Pisti nevetve. Ő korosztályom, egészen megenyhült, már nem haragszik, hogy kopaszon a hányásomat takarította. A vállamra csapott.
– Hülye vagy, ha nem teszed! Szakácsként loptál régen?
– Dehogyis. – mondtam megrökönyödve, de tényleg megrökönyödtem. – Mit loptam volna?
– Tényleg hülye vagy! Hogy-hogy mit? Például konzerveket, lekvárt vagy ami csak volt a konyhán. Még mostanában is rejtett konzervek kiárusításából kéne élned! Még mindig kellene legyen tartalékod. Hogy fogsz te így megélni az életben? Sose gondoltál a lopásra?
– Hát nem nagyon. – válaszoltam és éreztem mekkora erkölcsi nulla vagyok.
– Micsoda élhetetlen ember vagy! Egy istenverése lesz neked a leszerelés. – röhögtek a többiek.

Alex nevetve mondta, hogy vannak itt nagyobb ászok is.
– Az útlevélkezelő, ha ügyes, döglöttre keresheti magát. Érvényes vízum nélkül érkezőket meg lehet kopasztani, komoly összegeket lehet kiszedni belőlük. Az érvényes vízumon valami kitöltési vagy egyéb hibát felfedezve, esetleg gyártva, szintén.
– Na, és te meggazdagodtál? – kérdezem Alexet.
Legyintett.
– Ááá, dehogy, olyan útlevélkezelő voltam, amilyen szakács voltál te. De láttam tényleg olyat, aki a civil életét innen alapozta meg. A Dollárpapa ilyen volt. Amikor ide kerültem, akkor szerelt, azt mondják, házat vett a sereg után.
– Róla hallottam! – szólt Leiner Pisti – Ő nem egy sima lógós, nem sima tolvaj volt.
Hát igen, de Korita szerint a kantinos srác sem az, ő igazi rabló, az alapján amennyit a Balaton szeletért kér.

Bokassa

Uralkodásának története

358

Május 27. Szerda

Nem derült ki miért volt a riccs (riadókészültség), mindenesetre reggel hatkor lefújták, de mindegy volt, már nem vetkőzhettünk le, maradtunk abban a gúnyában, amiben lefeküdtünk este. Hogy milyen veszély lehetett az, ami pontban reggel hatkor megszűnt, elképzelésünk sincs, olyasmit rebesgetnek a folyosón, hogy a románokkal feszülünk. Volt valami nyilatkozata Ceausescu-nak még februárban és azóta kicsit ingatag a viszony. De ez lehet, hogy csak szóbeszéd.

Nem mentem szolgálatba, az alegység ügyeletes azzal fogadott, hogy kerítettek nekem helyet, cuccoljak át a 3-as körletbe. Tehát átköltöztem a törzsszakasztól a 2. századhoz. Tulajdonképpen a körletben senki nem idegen, de mire beérek leosztják a régiek a helyeket, mindenki a mostani leszereléssel rászállt előjogoknak megfelelően választ új ágyat, szekrényt. Aki öreg lett az elfoglalja a leszerelt öreg helyét, azt az ágyat, ami a legmesszebb van az ajtótól, a legvédettebb zug, amit takarnak a szekrények. Szekrényből is az ágyához legközelebb esőt kapja. Aztán a most öregedővé vált katona elfoglalja az előbbi öregedő katona helyét. Mire beérek a körletbe, már csak az a hely marad, amit a kopaszok kapnak. Ami durva, hogy mivel engem sok papírmunkával a törzsszakaszból helyeztek át, lassan ment, ezért az igazi kopaszok már beköltöztek tegnap. Így tehát én a kopaszok által is szarnak talált helyet kaptam.
Remek.
Amúgy ennek nincs különösebb jelentősége, én például sokkal jobban szeretek emeleten aludni, mint lenn, de nem az számít mit szeretek, ezek státuszszimbólumok, aki lenn alszik öreg, aki fenn, kopasz. Az elhelyezkedés a katonai státuszt hivatott mutatni. Hát én megint kopasz vagyok.

Kicsit duzzogok magamban, de ezt nem mutathatom, főleg a kopaszok előtt nem. Vagy erőt mutatok és lebaszom a cuccom valamelyik más által már kiválasztott ágyra, jelezvén, hogy "Einstand!" vagy kussolok és jó pofát vágok hozzá. Mivel azért pontosan nem ismerem mindenkinek a korosztályát, nem tudom pontosan ki az igazi kopasz, kussolok. Ebédig elszöszmötöltem a pakolászással, mekkora mák, hogy a nadrágot hazavittem már, most a költözésnél nehezen tudnám leplezni.

Kaja után felcihelődtem az ágyra, hogy szokjam az új helyet, amikor betoppant újra az alegység ügyeletes, hogy nem is ide kellett volna költöznöm mivel nemrég eldőlt, hogy kutyás leszek, szedjem össze a holmimat, hivatalosan is átkerülök hozzájuk. Tehát átköltözöm a 3-as körletből a 4-esbe.

A kutyások valahogy másképp működnek. Nem olyan erős a korosztályi megkülönböztetettség. Van nyoma, mert Misike, aki Berben, a legjobb helyen alszik, bár nem ő a legöregebb, mert a legöregebb, Szögi úr az ablak mellett szeret aludni, ezért meghagyta a legjobb helyet másnak. Dollár Tibi szintén öreg Berben, Balga Gyuri meg Sas, vagyis februárban, előttünk szerel majd, de fenn alszik az emeleten, míg Gyebnár Tibi, a korosztályom, pedig lenn. Németh Gyuri, szintén Sas, ő a kutyások parancsnoka, és Pufi, öreg Berben van még a körletben. A kopasz kutyást, akivel nemrég szolgálatban voltam, valamiért elhelyezték a laktanyából, most én vagyok az egyetlen "kopasz". A felső üres ágyat kaptam, nem volt kérdés. A kutyás szolgálat felelősebb beosztás a sima kampós szolgálatnál, ezért magasabb a státusza. A kutyások összetartanak, zárt egységet alkotnak, ezt Misike jelzi is.

– Jó helyre kerültél, gyerek! Köztünk királyi dolog kutyásnak lenni! Majd mi megvédünk, bármi bajod lesz! – olyan erősen megnyomja az utolsó mondatot, hogy muszáj számba vennem a lehetőségét annak, hogy mostanában valami komoly bajom lesz, de én semmit nem látok előre, nem tudom mire gondol, abba nem merek belegondolni, hogy ennyire gyámoltalannak látszom.
De alapvetően jó fejek, segítőkészek, és miközben elnevetgélünk, kiderül, hogy amiatt kerültem hozzájuk, mert megkérdezte rólam a véleményüket Szilasi főtörzs, és ők a mostani kutyás tanulószolgálat alatt tanúsított magatartásom és főleg a konyhai viselkedésem alapján úgy ítélték meg, jó gyerek vagyok. Meglep, hogy hárman is voltak lenn nálam közülük a konyhán kisegítőnek. Egyáltalán nem emlékszem, pedig az egyikük elmeséli, hogy akkor vettem le a lábamról őket, amikor sütöttem egy csomó palacsintát és felküldtem őket a körletbe. Nem is emlékeztem, hogy az egyikük Gyebi volt. Szóval csak volt valami értelme jó fejnek lenni.

Jó lesz itt, jó kis társaság.

452

Február 22. Vasárnap

Ma is nagyon szép idő volt, alig vártam, hogy a reggeli feladatokkal elkészüljünk. Reggelizni a laktanyában maradt, délutáni szolgálatba osztott katonák jönnek utoljára, 7:30-tól 8-ig. Utána takarítás, mosogatás.

Amíg a két konyhamunkással ezeket a feladatokat megcsináltattam, én palacsintát sütöttem magunknak.

A konyha nincs valami jól felszerelve, mivel főzni nem kell. Viszont lehet olyan helyzet, hogy mégis valami módon ételt kell hirtelen előállítani, mondjuk azért mert a leküldött étel nem elég vagy fogyaszthatatlan. Ilyenkor egy felduzzasztott tartalékból lehet gazdálkodni.

Mindig rendelkezésre állt valamennyi kenyér, konzervek, dzsem, májkrémek és minimális alapvető élelmiszerekből, só, cukor, liszt, némi száraztészta. És néha tojás is, azokon a napokon, amikor az ételhez jár, mondjuk a reggelihez rántottaként, vagy az ebédnél főzelékhez főtt tojásként. Ilyenkor kapunk egy két tálca nyers tojást, de azt gyanítom ez valami régesrégi szokásjog lehet, nem a szabályzat szerint jár. Elvileg egy konyhára szalmonella fertőzés veszélye miatt nem lehet behozni tojást. Fertőtlenítő kell, ahhoz meg külön helység. Mi meg csak betesszük a hűtőbe, abba amiben az ételmintákat tartjuk. Ezek az esetleges fertőzések okainak felderítéséhez kellenek, el kell tennünk minden ételből mintát, felcímkézve, dátummal.
Egyértelmű, hogy nem lehet benn tojás. De mi ebből csináljuk magunknak a konyhán a rántottát és bundás kenyeret, ha nem ízlik a kincstári élelem.

Ma felfedeztem, hogy van három palacsintasütő a raktárban. Ettől megkívántam a palacsintát, kérdeztem a srácokat, hogy mit szólnának hozzá, de olyan szemeket meresztettek, mintha holt nyelven beszéltem volna hozzájuk. Nyeldestek nagyot, ahogy megkevertem előttük a tésztát. Nekiláttam és fél óra alatt három palacsintasütővel majdnem hatvanat lesütöttem. Nem is értem minek van itt ennyi palacsintasütő, illetve értem, de hogy ez még senkinek nem szúrt szemet? Nyilván soha nem kellett az állománynak itt sütni a palacsintát.

Ez a palacsinta sütés isteni dolog. Majdnem akrobatika, amikor az ember sok palacsintasütővel, nagy mennyiségben süti. Tanulókoromban az egyik étteremben a közétkeztetéshez, vagyis a csumihoz kellett néha több százat lesütni. Mindig a tanulók kapták a feladatot, mert az idősebb szakácsoknak ez derogál. Pedig jó móka. A hatalmas sütőlapon rengeteg palacsintasütő elfér egymás mellett.
Egyszer Torma Zolival kaptuk a feladatot, 800 palacsinta kell ebédre. A sütőlap két oldalán álltunk fel, mint valami versenyen egyszerre kezdtünk neki. Először hat-hat palacsintasütőt tettünk fel. Olaj bele és amint felforrósodott, rá a tészta. Néhány másodperc eltolódással lehet sütni egymás után a palacsintát. Olaj a serpenyőbe, ha meleg, még mielőtt füstölni kezd, bele a tészta, néha nekikocogtatni a serpenyő oldalát a sütőlap oldalának, fellazul a félig sült tészta, aztán egy addigra már jól begyakorolt mozdulattal a levegőben megfordítani, hagyni pár másodpercig, megrázogatni egyszer kétszer, hogy ne tapadjon le és kész is. Ezt a folyamatot lehet kis időeltolódással két kézzel végezni mint valami zsonglőr.
Mindkettőnknek fejenként végül 11 palacsintasütő kezelése ment pokoli sebességgel, kapkodva két kézzel a serpenyők nyeleit, hiba nélkül és sokáig. Olyan volt, mintha valami szuperkoncerten vadul dobolnánk, annyira pörgősen, lendületesen ment. Ha sok tészta elő van készítve, minden eszköz a megfelelő helyre téve, megfelelő szögbe állítva kézre áll, nagyon élvezetes ügyességi játék és agytorna. Folyamatosan átlátni, pontosan emlékezni melyik serpenyőben milyen folyamat játszódik éppen és amikor az egyik kézzel feldobja és megfordítja az ember a palacsintát, a másikkal meg épp a tésztát csurgatja be és a következő pillanatban már egy készet csúsztat a tányérba és egy félkészet ütöget meg, hogy ne ragadjon le és pontosan úgy beállítva a nyeleket tenni le, hogy oda se kelljen nézni, mint egy gép pakolászni serpenyőket, pokolian jó érzés.

Most a konyhamunkások figyelték szájtátva ahogy dobálom, forgatom a levegőben a palacsintát. A legjobb, amikor a visszaérkezés lendületével azonos sebességgel és ívben helyezem vissza a sütőlapra a serpenyőt. Ha jól sikerül, az kifejezetten lezser, de elegáns mozdulat. Persze három serpenyővel csak sima ujjgyakorlat.

Mikor kész vagyok, háromfelé osztom a lesült adagot, mindegyik kap vagy húszat, meglekvározzuk, dugig esszük magunkat. Felengedem őket a századhoz, a Robiéknak félreteszek párat, a maradékot zsírpapírba csomagolom a konyhamunkásoknak, ők elrejtik a mikádó alá és felsietnek.

Én meg újra kimehettem hátra napozni.