452

Február 22. Vasárnap

Ma is nagyon szép idő volt, alig vártam, hogy a reggeli feladatokkal elkészüljünk. Reggelizni a laktanyában maradt, délutáni szolgálatba osztott katonák jönnek utoljára, 7:30-tól 8-ig. Utána takarítás, mosogatás.

Amíg a két konyhamunkással ezeket a feladatokat megcsináltattam, én palacsintát sütöttem magunknak.

A konyha nincs valami jól felszerelve, mivel főzni nem kell. Viszont lehet olyan helyzet, hogy mégis valami módon ételt kell hirtelen előállítani, mondjuk azért mert a leküldött étel nem elég vagy fogyaszthatatlan. Ilyenkor egy felduzzasztott tartalékból lehet gazdálkodni.

Mindig rendelkezésre állt valamennyi kenyér, konzervek, dzsem, májkrémek és minimális alapvető élelmiszerekből, só, cukor, liszt, némi száraztészta. És néha tojás is, azokon a napokon, amikor az ételhez jár, mondjuk a reggelihez rántottaként, vagy az ebédnél főzelékhez főtt tojásként. Ilyenkor kapunk egy két tálca nyers tojást, de azt gyanítom ez valami régesrégi szokásjog lehet, nem a szabályzat szerint jár. Elvileg egy konyhára szalmonella fertőzés veszélye miatt nem lehet behozni tojást. Fertőtlenítő kell, ahhoz meg külön helység. Mi meg csak betesszük a hűtőbe, abba amiben az ételmintákat tartjuk. Ezek az esetleges fertőzések okainak felderítéséhez kellenek, el kell tennünk minden ételből mintát, felcímkézve, dátummal.
Egyértelmű, hogy nem lehet benn tojás. De mi ebből csináljuk magunknak a konyhán a rántottát és bundás kenyeret, ha nem ízlik a kincstári élelem.

Ma felfedeztem, hogy van három palacsintasütő a raktárban. Ettől megkívántam a palacsintát, kérdeztem a srácokat, hogy mit szólnának hozzá, de olyan szemeket meresztettek, mintha holt nyelven beszéltem volna hozzájuk. Nyeldestek nagyot, ahogy megkevertem előttük a tésztát. Nekiláttam és fél óra alatt három palacsintasütővel majdnem hatvanat lesütöttem. Nem is értem minek van itt ennyi palacsintasütő, illetve értem, de hogy ez még senkinek nem szúrt szemet? Nyilván soha nem kellett az állománynak itt sütni a palacsintát.

Ez a palacsinta sütés isteni dolog. Majdnem akrobatika, amikor az ember sok palacsintasütővel, nagy mennyiségben süti. Tanulókoromban az egyik étteremben a közétkeztetéshez, vagyis a csumihoz kellett néha több százat lesütni. Mindig a tanulók kapták a feladatot, mert az idősebb szakácsoknak ez derogál. Pedig jó móka. A hatalmas sütőlapon rengeteg palacsintasütő elfér egymás mellett.
Egyszer Torma Zolival kaptuk a feladatot, 800 palacsinta kell ebédre. A sütőlap két oldalán álltunk fel, mint valami versenyen egyszerre kezdtünk neki. Először hat-hat palacsintasütőt tettünk fel. Olaj bele és amint felforrósodott, rá a tészta. Néhány másodperc eltolódással lehet sütni egymás után a palacsintát. Olaj a serpenyőbe, ha meleg, még mielőtt füstölni kezd, bele a tészta, néha nekikocogtatni a serpenyő oldalát a sütőlap oldalának, fellazul a félig sült tészta, aztán egy addigra már jól begyakorolt mozdulattal a levegőben megfordítani, hagyni pár másodpercig, megrázogatni egyszer kétszer, hogy ne tapadjon le és kész is. Ezt a folyamatot lehet kis időeltolódással két kézzel végezni mint valami zsonglőr.
Mindkettőnknek fejenként végül 11 palacsintasütő kezelése ment pokoli sebességgel, kapkodva két kézzel a serpenyők nyeleit, hiba nélkül és sokáig. Olyan volt, mintha valami szuperkoncerten vadul dobolnánk, annyira pörgősen, lendületesen ment. Ha sok tészta elő van készítve, minden eszköz a megfelelő helyre téve, megfelelő szögbe állítva kézre áll, nagyon élvezetes ügyességi játék és agytorna. Folyamatosan átlátni, pontosan emlékezni melyik serpenyőben milyen folyamat játszódik éppen és amikor az egyik kézzel feldobja és megfordítja az ember a palacsintát, a másikkal meg épp a tésztát csurgatja be és a következő pillanatban már egy készet csúsztat a tányérba és egy félkészet ütöget meg, hogy ne ragadjon le és pontosan úgy beállítva a nyeleket tenni le, hogy oda se kelljen nézni, mint egy gép pakolászni serpenyőket, pokolian jó érzés.

Most a konyhamunkások figyelték szájtátva ahogy dobálom, forgatom a levegőben a palacsintát. A legjobb, amikor a visszaérkezés lendületével azonos sebességgel és ívben helyezem vissza a sütőlapra a serpenyőt. Ha jól sikerül, az kifejezetten lezser, de elegáns mozdulat. Persze három serpenyővel csak sima ujjgyakorlat.

Mikor kész vagyok, háromfelé osztom a lesült adagot, mindegyik kap vagy húszat, meglekvározzuk, dugig esszük magunkat. Felengedem őket a századhoz, a Robiéknak félreteszek párat, a maradékot zsírpapírba csomagolom a konyhamunkásoknak, ők elrejtik a mikádó alá és felsietnek.

Én meg újra kimehettem hátra napozni.