101

1988. február 8. hétfő

Ma kiengedtek a kórházba, hogy vizsgálatokat csináljanak rajtam.
7:00-től 13:00-ig kaptam könyvet.
Elég rövid idő.
Persze én először hazafelé vettem az irányt.
Anyu van csak otthon, Apu dolgozik, a két öcsém meg iskolában van. Anyu azt mondja kaptak egy levelet a laktanya parancsnokságától, hogy szülői értekezletet tartanak.
A kölköket látni nem lehet, ez nem látogatás, itt most egyenrangú partnerként a két felnőtt generáció tárgyal. Szülői értekezlet lesz, a sorállományú határőrökről beszélünk, de nélkülük.
Minden szülő megtudhatja, hogy szuperál a gyereke. Hasznos-e a társadalomnak?
Néztem nagy szemekkel, tényleg szeretettel várnak mindenkit, akinek a fia náluk szolgál?
És igen.
Most tervezik ezt a lehetőséget bevezetni, a jövő évben folyamatosan lesz havi-kéthavi rendszerességgel, hogy a határőrség és a fiaikat kötelességtudó katonának nevelő állampolgárok közt szorosabbá váljon az egyébként is erős kötelék. Sajnos a katonákkal találkozni nem lesz mód, a laktanya élete a szokott mederben zajlik majd, vagyis mi szolgálatban leszünk, senki ne azért jöjjön, hogy találkozzon a gyerekével, ez most a felnőttek dolga, a tisztek szeretnének a szülők kérdéseire válaszolni, és kíváncsiak a benyomásaikra a határőrséggel kapcsolatban.

Türelmetlenül várja ezt az egész család.

És az én szüleim gyereke? – gondoltam – Az hogy szuperál? Hasznos-e a társadalomnak?

Szegény Apám, szegény Anyám!
Be ne gyertek!

114

1988. január 26. kedd

Ma reggel azzal keltettek, hogy a doki parancsára körletelhagyási engedélyt kaptam 9:00 - 16:00 közt. Mielőtt kimegyek, szaladjak át hozzá, hogy a beutalót oda tudja adni. És valóban, meglepően kooperatív, elküld a Honvéd Kórházba kivizsgálásra. Ott nem sokat kell várnom, megkérdik, hogy ettem-e ma már, és hülye fejjel elkotyogom, hogy nem. Mert rögtön vért vesznek, pedig emiatt kijöhettem volna még egyszer. Kenetet vesznek a torkomból, benéznek a fülembe és mielőtt a még láthatóan szétvert orromba is, előtte mélyen a szemembe.

– Szabad? – Kérdezi a doki.

Szokott fájni, mondom, és a doki emberből van, mert óvatosan néz bele valami tölcsérrel.

– Hát ebben van minden! – mondja. – Addig amíg így néz ki nem nagyon csinálhatunk semmit, majd jelentkezzen, ha meggyógyult, addigra a labor eredmények is meglesznek.


Aztán még megkérdi, hogy a laktanyában történt-e? Ott vertek-e orrba? Megnyugtatom, hogy nem, otthon lázasan igyekeztem a vécére és orra estem. Csóválja a fejét, de aztán elenged.

Utána gyorsan hazamentem megnézni Buksi hogy van, de már teljesen rendben van, a sebei örökre nyomot hagynak majd rajta, de a lelkiállapotán már semmi nem látszik.
Mélyek és csúnyák a fognyomok, valószínűleg egész életében látható módon viselni fogja a hegek nyomait. Nagyon rossz érzésem van mindig, amikor az a kép az eszembe jut, hogy a német juhász átharapja az oldalát és mint egy rongyot rázza ezt a kis testet, miközben tehetetlenül fekszem a földön, mert a német juhász gazdája orrba vert. Emlékszem a félelmemre ott a földön, amíg én mozdulni sem tudok, hogy innen kell végignéznem, hogy az a dög megöli Buksit. És bár ma ugyanolyan fülsértő ugatással és ugrándozással üdvözölt, mint mindig és nagyon vidám volt egész idő alatt, minél tovább néztem azokat a sebeket rajta, annál erősebben forrt bennem a harag újra, majdnem szédültem ettől amikor végül visszaindultam a laktanyába. Nagyon hektikusan járok ki, így nehezen kivitelezhető, de amint leszerelek, megkeresem azt az embert, aki ezt okozta és...és...és...és..
De legalábbis alaposan elverem.

Azt hiszem ölni még így nem akartam. Volt már, hogy elvi síkon eszembe jutott, hogy a tiszteket azért ki kéne irtani, de az csak terméketlen elmélkedés volt, szimpla szájhősködés, de most úgy gondoltam bosszút kell állnom. Buksit a család akarta, de mivel az elején én foglalkoztam vele nagyon sokat, úgy éreztem az én felelősségem az ő biztonságos létezése. De hogy nem tudtam a biztonságát szavatolni, és hogy az élete is veszélybe került, azt valahogy a saját bukásomnak éreztem, és hogy bántani tudták, fájdalmat okoztak neki, ez így együtt görcsbe rántotta az öklöm és összefeszítette a fogsorom. Éreztem, hogy időzített bomba vagyok, és benn egy rossz szó elég lett volna, hogy ostobán és rossz irányba lökődjön ki a düh belőlem.
Szerencsémre senki nem piszkált és a körlettagokkal való beszélgetés, és hogy el tudtam mondani nekik, hogy mi feszít, az nagyon sokat enyhített ezen a feszülésen.
De éjszaka Buksit láttam megsebzetten, és azzal a tekintettel, ahogy a támadás után nézett rám, fájdalommal, esdekelve és egész éjjel ez a kép rázott, mint valami sebláz, mint valami halálos betegség.

BUKSI emlékére