101

1988. február 8. hétfő

Ma kiengedtek a kórházba, hogy vizsgálatokat csináljanak rajtam.
7:00-től 13:00-ig kaptam könyvet.
Elég rövid idő.
Persze én először hazafelé vettem az irányt.
Anyu van csak otthon, Apu dolgozik, a két öcsém meg iskolában van. Anyu azt mondja kaptak egy levelet a laktanya parancsnokságától, hogy szülői értekezletet tartanak.
A kölköket látni nem lehet, ez nem látogatás, itt most egyenrangú partnerként a két felnőtt generáció tárgyal. Szülői értekezlet lesz, a sorállományú határőrökről beszélünk, de nélkülük.
Minden szülő megtudhatja, hogy szuperál a gyereke. Hasznos-e a társadalomnak?
Néztem nagy szemekkel, tényleg szeretettel várnak mindenkit, akinek a fia náluk szolgál?
És igen.
Most tervezik ezt a lehetőséget bevezetni, a jövő évben folyamatosan lesz havi-kéthavi rendszerességgel, hogy a határőrség és a fiaikat kötelességtudó katonának nevelő állampolgárok közt szorosabbá váljon az egyébként is erős kötelék. Sajnos a katonákkal találkozni nem lesz mód, a laktanya élete a szokott mederben zajlik majd, vagyis mi szolgálatban leszünk, senki ne azért jöjjön, hogy találkozzon a gyerekével, ez most a felnőttek dolga, a tisztek szeretnének a szülők kérdéseire válaszolni, és kíváncsiak a benyomásaikra a határőrséggel kapcsolatban.

Türelmetlenül várja ezt az egész család.

És az én szüleim gyereke? – gondoltam – Az hogy szuperál? Hasznos-e a társadalomnak?

Szegény Apám, szegény Anyám!
Be ne gyertek!