93

1988. február 16. kedd, körletelhagyás

Reggel mentem a dokihoz, jeleztem, hogy ma kéne visszamennem a Honvéd Kórházba a leleteimért.

Csóválta a fejét, belenézett a torkomba, de azért megírta a kimenőm.
Aztán a századnál kértem a könyvem és láttam Knízner kopasz hadnagyon, hogy úgy adja, mintha a fogát húznák. Nem látszom most betegnek, tulajdonképpen tényleg semmi bajom, csak olyan a torkom, hogy bármikor úgy tud kinézni, mintha torokgyulladásom lenne.
De ilyen, amióta az eszemet tudom.
És persze, ha rá lehet játszani, megteszem.
Most például.

– Mi baja magának? – kérdi gyanakodva.

Nagyot krákogok, prüszkölök neki, mielőtt szólnék.

– Krrhh...krrhh... a torkom... krrh... nagyon fáj... krrh... meg minden.

Kicsit túlspiláztam, semmi hitelesség nem volt ebben, de azt akartam, hogy ne is legyen, hadd érezze, hogy szórakozom.
De hogy mindez nem vicc, jelezte, hogy orvosi papírom is van róla, azt meg nem bírálhatja felül. Nem is viselte jól, ledobta az asztalra a katonakönyvem és csak intett, hogy tűnjek a szeme elől.

14:00-20:00 közt kaptam könyvet, első utam a Honvéd Kórház laborjába vitt, felvettem a leleteimet és mentem a fül-orr-gégész dokihoz. Ő nagyon akkurátusan végignyálazta az adatokat, majd azt mondta.

– Hát fiam, ez a mandula nagyon csúnyán mutat, ki kellene venni mielőtt nagyobb bajokat okoz. Holnap felveszem az osztályra és a napokban megműtjük. Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz, a legjobb most kivenni.

Ha tehetem, ugrálok örömömben, de csak egy halovány igent mondtam nagy betegen, egy sóhajtással jelezve, hogy hát ez nekem nagy áldozat, de ha így kell lennie, ám legyen.

Délután négyre kész is voltunk, kezemben a kórházi beutaló, és ugyan este 8-ig lett volna könyvem, mégis igyekeztem vissza, hogy még benn találjam a tiszteket. Látni akartam a képüket, amikor elolvassák a beutalót és leesik nekik, hogy hetekre kijövök a laktanyából, hiába fáradoznak azon, hogy büntetésből benn tartsanak.

Nem akartak szabadságra sem engedni, de most megmutattam, hogy nem kell nekem kegy, kimegyek, ha úgy akarom. A buszon visszafelé azon ábrándoztam, hogy még Balrog őrnagyhoz is felmegyek, eldicsekszem neki is. Végül beértem a századbeli tisztekkel, de előtte beszaladtam a dokihoz, mutattam neki a beutalót.

Elismerően bólintott, de ez önmagának szólt, hogy milyen tévedhetetlen diagnoszta.

– Mondtam én, hogy ki kell venni! Nem megmondtam? Hónapokkal ezelőtt! Jöhetnek a Honvéd Kórház orvosai a sok vizsgálattal, meg laboreredménnyel, csak ugyanazt tudták megállapítani, amit én szemrevételezéssel azonnal tudtam! Nem itt kellene pazarolnom a tehetségem, hanem a Honvéd Kórház vezető orvosa kellene legyek!

Ekkor olyan rosszallóan nézett rám, hogy azt hittem rám fogja, hogy szerencsétlenségére itt poshad. Bűnbánóan széttártam a karom, kicsit lehajtottam a fejem, hogy érezze, vele vagyok, rögtön a kése alá feküdtem volna, mikor a diagnózist felállította.

– Igen, az ottani személyzet csak megerősíteni tudta az Orvos elvtárs megállapítását!

Ez tetszett neki, írt gyorsan egy fontoskodó levelet a századparancsnokomnak, hogy mint ahogy ő ezt már két hónapja sejtette, mára a Honvéd Kórház orvosai is eljutottak végül arra a megállapításra, hogy a mandulám kuka, ki kell venni, és e célból, holnap okvetlen engedjenek ki.

Ujjongtam, úgy be vagyok biztosítva, hogy jobban se kell, nincs az az Isten, se magát annak képzelő tiszt a laktanyában, aki keresztbe tehet.

Kníznerhez szaladtam először.
Futottam is egy kicsit a rendelő és a laktanya épülete közt, teljesen kipirultam, soha egészségesebben nem mutattam még, mikor elé tettem a beutalót, meg a doki levelét.

Ő is színt váltott, mondanám, hogy kipirult, ha nem lett volna enyhe lilás árnyalata.

– Jelentem, holnap mandulaműtétre be kell vonulnom a Honvéd Kórház fül-orr-gégészetére.

Szabatosan, lassan és jól érthetően mondtam. Hogy érezze a jelentőségét. A hatás nem is maradt el, szólt, hogy várjak itt és kiszaladt az irodából. Szadó őrnaggyal és Zádori hadnaggyal tért vissza. Nézegették a papírokat, a két hadnagy dühösen vette ki egymás kezéből, de az őrnagy valamifajta cinkos mosollyal méregetett.

– Remélem ez volt a maga baja, és ha kiveszik a manduláját, észhez tér.

– Jelentem, remélem. – mondtam, közben az őrnagy mosolyogva bólogatott, kivette a papírokat a kopasz hadnagyok kezéből.

– Holnap reggel héttől könyve van, leléphet.

Mi az isten! Egész jó fej! Még megkedvelem a végén.

Kvázi azt jelezte az elnéző mosolya, tudja rólam, hogy meg kellett mutatom, hogy én vagyok az úr, de hogy ezzel ugye elég is lesz nekem. Egyben elismerte, hogy veszített, de jelezte, hogy elvárja, hogy utána ne legyen velem baj.
És amúgy én is unom már. Öreg vagyok, nyugalom kell.

De ma még nem vagyok nyugodt.
Úgy robbantam a körletbe, hogy a többiek azt hitték megvesztem. Elmondtam nekik, mi történt és ekkor éreztem meg, micsoda kurva jó dolgot műveltem.
– Hurrá! Hurrá!! – szaladtam körbe a körletben, mint egy eszelős – Bekaphatják Kníznerék! Az orruk előtt szököm meg hosszú időre!

108

1988. február 1. hétfő

Kaptam ma körletelhagyási engedélyt, kimehettem 8:00 - 17:00 óra között.
Vissza kell mennem a laboreredményekért.
A laktanyabeli orvos egy alkoholista majom, de amúgy pedáns alak, ha épp nem iszik, mert ő jobban észben tartja, mikorra rendeltek vissza a Honvéd Kórházba, mint én.
Ha rajtam múlik, hetekre elfelejtem, hogy ki akartam menni.

Ambivalens érzéseim vannak a hazamenetellel kapcsolatban.
Mert ha nem azt akarom bizonyítani a tiszteknek, hogy nem tarthatnak benn, mert úgyis megtalálom a módját, hogy kimenjek, akkor nem nagyon érdekel, hogy hazajutok-e. Akkor jól el vagyok itt benn.

Van egy mára már jól ismert keretrendszer, ami meghatározza az életem, de valamennyire idomultam hozzá, már-már szabadnak érzem magam attól, hogy valamennyit tágítottam a kereteken, és ismerem az egészet, mint a tenyeremet.
Valószínűleg a koncentrációs táborokban is ilyesmi segített a túlélésben.
Bármennyire is szűkült le az életterük, mindig volt minimális mozgástér, hiába voltak nagyon szűkre szabva a határok, mindig voltak benne kiskapuk, de legalábbis ösvények.
Mert az őröktől szolgáltatásért kapott cigarettavéget el lehetett cserélni apró kenyérdarabra. És az segíti a túlélést. De nem gondoltak egész kenyérre, vagy pékségre.
Az az ő világunkban nem létezett.
Nem gondoltak a határokon túlra.
Akkor kibírható.
Ha kis kenyérdarab a világ, akkor kiszámíthatóvá válik, megismerhető, és ha ismert, akkor meg lehet találni és meg lehet tanulni azokat az ismereteket, amik segítik a túlélést.

Én most ezt csinálom. Ha nem megyek haza, ha nem gondolok a kinti életre, a civil kenyérre, akkor valahogy jobban működöm, az agyam jobban fókuszál arra, ami itt van, benn történik. Jobban oda is figyel, többet elemez és jobb megoldásokat talál. Nőnek a túlélési esélyeim.

De mi is volt, ami benn mostanában a legjobban foglalkoztatott?
Hát, hogy szerzek egy kis vontatóból kormányt.
Vagyis, amint átvettem a laboreredményeket, szaladok is haza csavarhúzóért.

Nem szabadultam könnyen a kórházból, mert még elmentem a gégészetre. Itt a fül-orr-gégész még bele akart nézni a torkomba. Megtette, majd a fejét csóválva mondta, hogy a legjobb az lenne, ha kivennénk a mandulámat.
Majd kiugrottam a bőrömből, ilyen jó hírt rég hallottam, de szerényen jegyeztem meg, hogy ahogy ő jónak látja. Bólogatott egy kicsit, majd szólt, hogy belenézne az orromba, hogy lássa mennyire javul. Még mindig nem volt elégedett.
– Két két múlva jöjjön újra! – fejezte be végül a vizsgálatot.
Leléptetett, én meg robogtam haza.
Volt egy kis időm és a Zsigulimmal tettem egy kört Újpalotán.
Imádom ezt az autót, imádok vezetni.
Azt hiszem egész idő alatt szélesen mosolyogtam.
Csak leghátul, a csomagtartóm legmélyén éreztem, hogy disszonáns az előbbi gondolat, mert azért ez nem koncentrációs tábor. Vagy lehet, de nagyobb. Országos méretű. Azt meg most még be se látom, olyan messze vannak a határok.
És amikor a túra után a szerszámok közül kézbe vettem a csavarhúzót, felötlött, hogy vajon ez kell-e a túléléshez. Segíti-e azt?

Kicsit visszaültem a volánhoz és elképzeltem a kocsiba azt a kormányt, a fasza sebességváltó gomb mellé, és úgy raktam a táskámba a csavarhúzót és egy dugókulcsot, hogy csak ez a két dolog segíthet túlélni.
Semmi más.

415

Március 31. Kedd

Ma ki akartam menni fogászatra, de a Cupi (Hortományi alhadnagy) nem engedett ki. A Cupi becenevet onnan kapta, hogy ha esetleg gondolkodik, vagy amikor erős szellemi megterheléssel járó feladatot kell végrehajtania, például aláírni a szabadságos könyveket, akkor hangosakat cuppant a szájával. Nem adott magyarázatot arra, miért nem enged ki, egyszerűen nemet mondott. Az az érzésem szervezetten szívatnak, de talán Cupit Nitró se tudja befolyásolni, túl kis pont ahhoz, simán lehet, hogy Cupi saját jogon utál engem.

Oké, nem engedett. De ne higgye, hogy szolgálatba be tud tenni.

Tőle rögtön az itteni laktanyaorvoshoz mentem át azzal, hogy nagyon fáj a torkom.

Vagy a gyomrom.

Legyen a gyomrom, abba nehezebben tud belenézni.

Rendszeresen fáj? Hát persze, újabban rendszeres. Mióta? Két hete. Áá... az alatt nem derül ki rendszeres-e. Viszont fáj. Ok, hol fáj? Az ott a vakbele, azt ki kell venni, ha az fáj. Nem, feljebb. Feljebb? És itt, ha megnyomom? Hát várjunk ezzel még, ha nagyon nem múlik…

Meg a torkom is fáj, lehet, hogy összefügg? Persze, a gyomrával! Olyat evett, ami már nyomja a gyomrát, de még irritálja a torkát, mi? Menjen már! Na, hadd nézzem, hú ez piros. Szokott fájni a mandulája? Szokott-szokott. Hát ez piros. Na, ezeket vegye majd be. Lelépni!

 Este a szolgálat utolsó perceiben megjelent két ÉPK-s. Ők a laktanya épület karbantartói, külön kasztot alkotnak, és a laktanyán kívüli területen, közel a reptér oltásához kialakított mesterséges tó mellett, egy fából épült barakkban volt a körletük. Teljesen különálló világ, mivel épület karbantartói feladatokat láttak el, festés, burkolás stb. nem vonatkozott rájuk a legtöbb szabály.
Gyanúm szerint mindig szándékosan festékes, szakadt cuccokban jártak, hogy ne katonának, hanem melósnak látszanak. Sosem viseltek fegyvert, igazából semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk, annyira marginális szerepük volt a laktanya életében, hogy a tisztek is rendre elfeledkeztek róluk.

Ha nem volt feladatuk, ki se dugták az orrukat, figyeltek arra, hogy ne legyenek szem előtt. Alig ismertük őket, ebédelni is külön időpontban jöttek, nem keveredtek sosem a többi egység katonáival. Csak hírből hallottuk, hogy náluk benn van a civil ruha és esténként kijárogatnak, mert még a kapuőr se látott rendesen rá a körletükre, jöhettek-mehettek.

Ketten állítottak be, kopaszok. Vagyis velem egykorúak. Nemrégiben feltört a mosogató padlójának kövezete egy helyen, én nem emlékszem rá, de érzésem szerint valamelyik részegeskedéskor sérülhetett meg, azt jöttek kijavítani. A hozzáértésük alapján én is megcsinálhattam volna, sokat tököltek, míg kivésték a régi lapok helyét, aztán kevertek valami ragasztót vagy mit és nagyon ügyetlen mozdulatokkal tették le az új köveket, majd szedték fel és tették le újra.

És még vagy háromszor. Ferde volt, egyenetlen, kis-, helyenként meg nagy térközökkel. Újra kellett rakni.

Háromnegyed háromig kellett velük maradnom. Kínomban az öltözőben aludtam félálomban, de tanulva a múltkori esetből, 10 percenként rájuk néztem. De még így is volt, hogy az egyiket a raktárból kellett kiparancsoljam. Kipakoltattam a zsebét, lekvárt vitt volna. Nagyon felbosszantott, elpakoltam minden ehetőt, bezártam mindent, holott még mielőtt nekikezdtek jeleztem, hogy van még az ebédből megmaradt húsból, adok, ha végeztek. Kicsit sajnáltam, hogy nem azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan végeznek, mert az igyekezet nem törte össze őket. De mivel a végére kiderült, hogy nem szívatnak, hanem csak egyszerűen nem tudnak burkolni, megkegyelmeztem nekik és sült hússal, meg az elcsenni kívánt lekvárral, kenyérrel engedtem el őket.

(Kép forrása: http://drawception.com/viewgame/eqq4fsP7fY/why-does-my-throat-hurt-so-much/)