415

Március 31. Kedd

Ma ki akartam menni fogászatra, de a Cupi (Hortományi alhadnagy) nem engedett ki. A Cupi becenevet onnan kapta, hogy ha esetleg gondolkodik, vagy amikor erős szellemi megterheléssel járó feladatot kell végrehajtania, például aláírni a szabadságos könyveket, akkor hangosakat cuppant a szájával. Nem adott magyarázatot arra, miért nem enged ki, egyszerűen nemet mondott. Az az érzésem szervezetten szívatnak, de talán Cupit Nitró se tudja befolyásolni, túl kis pont ahhoz, simán lehet, hogy Cupi saját jogon utál engem.

Oké, nem engedett. De ne higgye, hogy szolgálatba be tud tenni.

Tőle rögtön az itteni laktanyaorvoshoz mentem át azzal, hogy nagyon fáj a torkom.

Vagy a gyomrom.

Legyen a gyomrom, abba nehezebben tud belenézni.

Rendszeresen fáj? Hát persze, újabban rendszeres. Mióta? Két hete. Áá... az alatt nem derül ki rendszeres-e. Viszont fáj. Ok, hol fáj? Az ott a vakbele, azt ki kell venni, ha az fáj. Nem, feljebb. Feljebb? És itt, ha megnyomom? Hát várjunk ezzel még, ha nagyon nem múlik…

Meg a torkom is fáj, lehet, hogy összefügg? Persze, a gyomrával! Olyat evett, ami már nyomja a gyomrát, de még irritálja a torkát, mi? Menjen már! Na, hadd nézzem, hú ez piros. Szokott fájni a mandulája? Szokott-szokott. Hát ez piros. Na, ezeket vegye majd be. Lelépni!

 Este a szolgálat utolsó perceiben megjelent két ÉPK-s. Ők a laktanya épület karbantartói, külön kasztot alkotnak, és a laktanyán kívüli területen, közel a reptér oltásához kialakított mesterséges tó mellett, egy fából épült barakkban volt a körletük. Teljesen különálló világ, mivel épület karbantartói feladatokat láttak el, festés, burkolás stb. nem vonatkozott rájuk a legtöbb szabály.
Gyanúm szerint mindig szándékosan festékes, szakadt cuccokban jártak, hogy ne katonának, hanem melósnak látszanak. Sosem viseltek fegyvert, igazából semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk, annyira marginális szerepük volt a laktanya életében, hogy a tisztek is rendre elfeledkeztek róluk.

Ha nem volt feladatuk, ki se dugták az orrukat, figyeltek arra, hogy ne legyenek szem előtt. Alig ismertük őket, ebédelni is külön időpontban jöttek, nem keveredtek sosem a többi egység katonáival. Csak hírből hallottuk, hogy náluk benn van a civil ruha és esténként kijárogatnak, mert még a kapuőr se látott rendesen rá a körletükre, jöhettek-mehettek.

Ketten állítottak be, kopaszok. Vagyis velem egykorúak. Nemrégiben feltört a mosogató padlójának kövezete egy helyen, én nem emlékszem rá, de érzésem szerint valamelyik részegeskedéskor sérülhetett meg, azt jöttek kijavítani. A hozzáértésük alapján én is megcsinálhattam volna, sokat tököltek, míg kivésték a régi lapok helyét, aztán kevertek valami ragasztót vagy mit és nagyon ügyetlen mozdulatokkal tették le az új köveket, majd szedték fel és tették le újra.

És még vagy háromszor. Ferde volt, egyenetlen, kis-, helyenként meg nagy térközökkel. Újra kellett rakni.

Háromnegyed háromig kellett velük maradnom. Kínomban az öltözőben aludtam félálomban, de tanulva a múltkori esetből, 10 percenként rájuk néztem. De még így is volt, hogy az egyiket a raktárból kellett kiparancsoljam. Kipakoltattam a zsebét, lekvárt vitt volna. Nagyon felbosszantott, elpakoltam minden ehetőt, bezártam mindent, holott még mielőtt nekikezdtek jeleztem, hogy van még az ebédből megmaradt húsból, adok, ha végeztek. Kicsit sajnáltam, hogy nem azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan végeznek, mert az igyekezet nem törte össze őket. De mivel a végére kiderült, hogy nem szívatnak, hanem csak egyszerűen nem tudnak burkolni, megkegyelmeztem nekik és sült hússal, meg az elcsenni kívánt lekvárral, kenyérrel engedtem el őket.

(Kép forrása: http://drawception.com/viewgame/eqq4fsP7fY/why-does-my-throat-hurt-so-much/)

429

Március 17. Kedd

Hülye vagyok teljesen. Nem értem, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?
Régen hihetetlen sokat olvastam, faltam a könyvet. Igazi könyvmoly voltam. Inkább maradtam otthon a könyvbeli hőseim közt, minthogy lemenjek focizni a haverokkal vagy csak bandázni a játszótérre.

Anyuék kiborultak, ha úgy mászkáltam a lakásban, vagy mondjuk, úgy vittem ki a szemetet, hogy a kezemben volt a könyv és egy pillanatra sem pillantottam fel belőle. Az meg aztán végképp felháborított mindenkit, amikor a vasárnapi ebéd valóban meghitt és meleg családi légkörében én a tányérom elé, az asztalra tett könyvet olvastam. Hozzám sem lehetett szólni, nem hallottam, nem láttam. Mindenem volt a könyv, hős voltam benne, leleményes, erős, állhatatos, érzelemdús és szerelmes. Olyasmi voltam, amilyen lenni szerettem volna valójában.
Összemérhető ezzel a foci?
Dehogy. Szartam rá.

Most viszont már hónapok óta nem volt a kezemben igazi könyv. A Határőr című újság fel-fel bukkan néha, de rém unalmas dicshimnusz-gyűjtemény.
Nem is értem, hogy lehet, hogy eddig nem tört rám elemi erővel az olvasás vágya, hogy nem hiányzott?
És tegnap például miért  nem jutott eszembe, hogy behozzak valami könyvet?
Hülye vagyok teljesen.

Mert most este, ahogy feküdtem az ágyamban, egyszer csak bevillant Rogers őrnagy az Északnyugati átjáró című könyvből. Azt annak idején nem bírtam letenni. Egy rettenthetetlen vezető, aki a katonáival Amerikát és Európát összekapcsoló szárazföldi vagy vízi összeköttetést kereste brutálisan kemény körülmények közt. Itt még csak halványan sem emlékeztet egyetlen tiszt sem arra a férfire, aki abban a történetben megelevenedett.
Illetve de. Emlékeztet.
Nem is tudtam ezzel gyerekkoromban sokáig mit kezdeni. Rogers őrnagy ugyanis elbukott végül, mint vezető és mint ember is.

Akkor kezdett derengeni, hogy a valóság más, és egy könyv nem csak makulátlan emberekről szól. Addig mindig olyan könyvet olvastam, ahol a főhős az elejétől a végéig szilárd jellem. Itt viszont Rogers őrnagy egy gáncs nélküli lovag és egy kisstílű szélhámos volt egyszerre, illetve egymás után. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mint ahogy én futottam a edzésen a 100 métert. Hogy az első húsz méteren egy gigász voltam, duzzadó erővel, elpusztíthatatlanul, aztán hamar kifulladtam, lassultam és a végén kacsázó lábakkal, groteszk pózban - leeresztett karokkal vonszolva magam - értem célba.
Ilyen lehet a való élet.

Ha ez ember lezserül méri fel a távot, nem tervez, nem készül, csak nagy mellénnyel, túlzott becsvággyal nekiindul, nem oda érkezik, nem úgy, ahogy szeretné. És könnyen lehet, hogy más emberként. Rosszabbként, ha sok a nehézség és túl sok a még elfogadhatónak látszó, de már tisztességtelen menekülőút.

Nekem most mindegy volt milyen, de más ember akartam lenni. Hirtelen rám tört. Ne ez legyek, aki most vagyok ebben a körletben, ebben az egyenruhában, ebben a seregben.
Ehhez kellene a könyv.

(Kenjio)

Este végigjártam a körleteket, hogy valakitől szerezzek valami olvasnivalót, de nem sikerült. Nem nagyon volt benn senkinek, vagy ha igen, nem olvasta még ki. Az alegységügyeletest is kérdeztem, vonogatta a vállát, de az asztalában lapult egy Mi, Határőrök című kiadvány, formára majdnem könyv. Azt vittem el kínomban.

Na azt a trágya szart! Tele van olyan - gyanítom fiktív - alakokkal, amilyen soha nem akarnék lenni.

Hányinger. Szereznem kell egy jó könyvet.

Életbevágó.

430

Március 16. Hétfő

Edit ma iskolában volt, elé mentem, de kicsit megrökönyödött a katonaruhám láttán, eddig mindig átöltöztem, mielőtt őt meglátogattam. Pár percet tudtunk csak beszélni, jönnöm kellett vissza. Nem tudtam eldönteni, hogy örült-e nekem vagy kínosan érezte magát, mit jelentett a zavara.

Ahogy közeledtem a laktanyához, egyre jobban morajlott bennem a düh, és ahogy leszálltam a buszról és előbukkant a laktanya épülete, a nagy zárt vaskapu és a magas kerítés, ami mögé be kell mennem, üvölteni tudtam volna.

Korosztályombeli őr nyitotta nekem a kaput, szélesen, tán gúnyosan mosolygott. Sosem kedveltem.

Nem is hiszem, hogy fogom.

De bármi megtörténhet.

Van rá még 430 napom.

Nagyjából négyszer annyi, amennyi eddig eltelt.