429

Március 17. Kedd

Hülye vagyok teljesen. Nem értem, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?
Régen hihetetlen sokat olvastam, faltam a könyvet. Igazi könyvmoly voltam. Inkább maradtam otthon a könyvbeli hőseim közt, minthogy lemenjek focizni a haverokkal vagy csak bandázni a játszótérre.

Anyuék kiborultak, ha úgy mászkáltam a lakásban, vagy mondjuk, úgy vittem ki a szemetet, hogy a kezemben volt a könyv és egy pillanatra sem pillantottam fel belőle. Az meg aztán végképp felháborított mindenkit, amikor a vasárnapi ebéd valóban meghitt és meleg családi légkörében én a tányérom elé, az asztalra tett könyvet olvastam. Hozzám sem lehetett szólni, nem hallottam, nem láttam. Mindenem volt a könyv, hős voltam benne, leleményes, erős, állhatatos, érzelemdús és szerelmes. Olyasmi voltam, amilyen lenni szerettem volna valójában.
Összemérhető ezzel a foci?
Dehogy. Szartam rá.

Most viszont már hónapok óta nem volt a kezemben igazi könyv. A Határőr című újság fel-fel bukkan néha, de rém unalmas dicshimnusz-gyűjtemény.
Nem is értem, hogy lehet, hogy eddig nem tört rám elemi erővel az olvasás vágya, hogy nem hiányzott?
És tegnap például miért  nem jutott eszembe, hogy behozzak valami könyvet?
Hülye vagyok teljesen.

Mert most este, ahogy feküdtem az ágyamban, egyszer csak bevillant Rogers őrnagy az Északnyugati átjáró című könyvből. Azt annak idején nem bírtam letenni. Egy rettenthetetlen vezető, aki a katonáival Amerikát és Európát összekapcsoló szárazföldi vagy vízi összeköttetést kereste brutálisan kemény körülmények közt. Itt még csak halványan sem emlékeztet egyetlen tiszt sem arra a férfire, aki abban a történetben megelevenedett.
Illetve de. Emlékeztet.
Nem is tudtam ezzel gyerekkoromban sokáig mit kezdeni. Rogers őrnagy ugyanis elbukott végül, mint vezető és mint ember is.

Akkor kezdett derengeni, hogy a valóság más, és egy könyv nem csak makulátlan emberekről szól. Addig mindig olyan könyvet olvastam, ahol a főhős az elejétől a végéig szilárd jellem. Itt viszont Rogers őrnagy egy gáncs nélküli lovag és egy kisstílű szélhámos volt egyszerre, illetve egymás után. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mint ahogy én futottam a edzésen a 100 métert. Hogy az első húsz méteren egy gigász voltam, duzzadó erővel, elpusztíthatatlanul, aztán hamar kifulladtam, lassultam és a végén kacsázó lábakkal, groteszk pózban - leeresztett karokkal vonszolva magam - értem célba.
Ilyen lehet a való élet.

Ha ez ember lezserül méri fel a távot, nem tervez, nem készül, csak nagy mellénnyel, túlzott becsvággyal nekiindul, nem oda érkezik, nem úgy, ahogy szeretné. És könnyen lehet, hogy más emberként. Rosszabbként, ha sok a nehézség és túl sok a még elfogadhatónak látszó, de már tisztességtelen menekülőút.

Nekem most mindegy volt milyen, de más ember akartam lenni. Hirtelen rám tört. Ne ez legyek, aki most vagyok ebben a körletben, ebben az egyenruhában, ebben a seregben.
Ehhez kellene a könyv.

(Kenjio)

Este végigjártam a körleteket, hogy valakitől szerezzek valami olvasnivalót, de nem sikerült. Nem nagyon volt benn senkinek, vagy ha igen, nem olvasta még ki. Az alegységügyeletest is kérdeztem, vonogatta a vállát, de az asztalában lapult egy Mi, Határőrök című kiadvány, formára majdnem könyv. Azt vittem el kínomban.

Na azt a trágya szart! Tele van olyan - gyanítom fiktív - alakokkal, amilyen soha nem akarnék lenni.

Hányinger. Szereznem kell egy jó könyvet.

Életbevágó.