86

1988. február 23. kedd

Reggel senki nem zavart, nem ébresztettek, de fel sem nagyon tudtam volna kelni, elég lázas voltam tényleg, valószínűleg nem nagyon tett jót, hogy hidegben utaztam majd két órát tegnap a laktanya felé. Tizenegy körül letámolyogtam a dokihoz, mutattam a papírt, belesett a torkomba, mondta, hogy pfüjj, micsoda kontár volt, aki széttrancsírozta a nyakamat belül, ezt is inkább neki kellett volna csinálnia.

– Milyen volt, fiatal? – kérdezte.
Fiatal, mondtam neki suttogva, inkább csak mozgattam a szám.
– Tudtam, tudtam! A mai orvosképzés szart se ér! Nekem még megtanították, hogy kell. De ezek! Förtelem, amit magával műveltek. Még egyszer hitetlenkedve belenézett a számba.

– Na menjen, adok két hét egészségügyi szabadságot, hátha túléli ezt a fertelmet.

Míg készülődtem, Alexszal beszélgettem, délutánra ment szolgálatba, heverészett az ágyán.
Meséltem neki, hogy milyen gyönyörű és kívánatos ápolónőt láttam a kórházban, ő meg belemerengett az útlevélkezelői emlékeibe.
Mesélte, hogy mikor odakerült kopaszként, az öregek meséltek a terminálos csajokról, hogy milyen szépek, kívánatosak ők is, de hogy emellett a legnagyobb adomány Istentől, hogy nem hordják úgy fenn az orrukat, mint a stewardessek vagy a földi utaskísérők, hanem szóba állnak a katonákkal. Ők a határőrség állományában vannak, az a feladatuk, hogy amikor az útlevélkezelő szkenneli az útlevelet, ők gyorsan megnézik az adatbázisban, hogy van-e valami vele kapcsolatban, kiutasítás, elfogatóparancs vagy valami egyéb, ami miatt nem lehet beengedni az országba.
Én elhűlve hallgatom, sose hallottam róluk, de gondolom, nincs nagy dobra verve, ők aztán tényleg elég bizalmas munkát végeznek, sima kampósnak nem kötik az orrára ezeket. De egy útlevélkezelő vagy egy sorállományú kutató ügyeletes tiszt a közelükbe kerülhet.
A szolgálati helyiségük veszélyesen közel van mindkét reptéren az útlevélkezelők pihenőjéhez.
Mindegyik fiatal, csinos, jó kedélyű, igazi álom bemenni hozzájuk valami ürüggyel, és a legendárium még olyat is tartalmaz, hogy hosszabb, vagy akár a legrövidebb kapcsolat is elképzelhető egy rámenős, vagy csak simán jó dumás határőrnek.
Én ekkor kicsit szédülök, basszus van, aki a szolgálati ideje alatt csajozik? Ne már!
Akkor én miért csak álmodozhatok, meg csak messziről nézhetek csöcsöket, ha szerencsém van?

Azt mesélte, hogy ez azért leginkább az öregek privilégiuma lehetett, mert ők, koruknál fogva kicsit több idővel rendelkeztek szolgálat alatt és emiatt jobban ráértek kokettálni.
Aztán legyintett, hogy talán az lett volna jobb, ott megöregedni, de nem bánja, itt jobb társaságba került.
Mutogattam magamra vadul, de nevetett, hogy nem kell mindent rögtön magamra vennem.

Aztán felöltöztem és amint a sapkát a fejembe nyomtam, éreztem, hogy veri a halántékom a belső felét, éreztem, hogy kiver a víz, hogy vörös az arcom, lázam van, és pont ekkor futottam össze Knízner és Zádori kopasz hadnagyokkal.
Knízner kérdezte is, hogy hova-hova, de én meg sem nagyon álltam, mutattam a torkomra, hogy nem tudok társalogni, meg a lépcsőre, hogy itt ezen húzom ki a csíkot, és közöttük léptem az ügyeleteshez, aki már a kezében tartotta a könyvem.
Se nem tisztelegtem, se nem szóltam semmit, csak elindultam lefele.

Dehogy fogok itt nekik pukedlizni betegen.

A lépcsőfordulóból visszapillantottam és láttam, hogy tán ők is fogták milyen szarul voltam, és tán inkább fellélegeztek, hogy végre hazatakarodtam inkább.