232

44 hetem telt el, 37 van hátra.

Szeptember 30 Szerda

 
Az éjszakai szolgálat után, dél körül keltett az ügyeletes, mondta, hogy 5-től szabadnapos vagyok, persze benntöltendő, azt mondja valamelyik kopasz hadnagy szájából hangzott el, hogy hadd szokjam. Ébresztő után folyamatosan járkáltam kihallgatásokra, minden tiszt meg akarta nézni azt a balfaszt, aki az Ő praxisuk alatt elhagyta a géppisztolyát.

Először Knízner hadnagy hivatott. Úgy nézem ő se tartja sokra Szilasi főtörzsőrmestert, mert azt gondolta, hogy az ő feladata közölni, kihajítanak a kutyásoktól. Még elvben Szilasi a szakaszparancsnokom, de gyanítom, Knízner élvezte ezt a szerepet, végre élhet a ráruházott hatalommal. Papolt hosszan, hogy komoly beosztást kaptam, amikor kutyásnak tettek meg, komoly feladat és tulajdonképpen megtiszteltetés. De én ebben a beosztásomban elégtelenül működtem, a feladataimat nem láttam el, és érdemtelennek bizonyultam a bizalomra. Tudja, hogy nem ez a legsúlyosabb vétkem, de már azt is érezzem büntetésnek, hogy ebből a posztból kivesznek.

A hülye, mintha pár napja nem én kértem volna, hogy helyeztessen el tőlük. De oké, megpróbálom büntetésnek érezni, remélem ennél nagyobbat nem is kapok.

Ez persze nem valószínű, mert folyik a kivizsgálás az ügyemben, a létező összes fejes a laktanyából benézett már a századparancsnokhoz. Az idegesen jelentget, ha másért nem, emiatt a sok bosszúsága miatt tuti megbüntet. Bár az a gyanúm, hogy azzal úsznám meg legkönnyebben, ha ő tenné. Csak sajnos a jelek nem erre mutatnak. A legfelsőbb vezetés is szinte biztos, hogy büntetni akar. Hivatott a Balrog őrnagy, a laktanya politikai megbízottja és hadműveleti tisztje. Telefonon szólt át, hogy azonnal küldjék hozzá azt az idiótát.
Ez vagyok én.

Balrog a második legmagasabb beosztásban lévő tiszt, és a második cigány, akivel a seregben találkoztam. Illetve az első, mert a kiképzésen csak hallottam a cigánygyerekről, de nem láttam.
Balrog őrnagy cigány.
Ez egy kicsit zavarba is hoz, mert az egyenruha ellenére a megjelenése autónepperhez hasonló. Az arca viszont, merev, ünnepélyes. Ha jól belegondolok a határőrség egy színtiszta fehér fegyveres testület. Mint minden testen vannak kisebb bőrhibák, mint Balrog őrnagy, de ő csak egy csúnyább szeplő, amúgy a test, árja test.

Ketya mesélt nekem arról, hogy náluk Lentiben mennyi cigánygyerek van, de ő honvéd, nem határőr. Mesélte, hogy mennyire nehéz és kockázatos velük kontaktálni.
Ezért is igyekezett el onnan.
Én nem tudom, csak most, az őrnagyot látva tűnt fel, hogy nálunk nincsenek. Összességében Balrog őrnagy nem kockázatosabb, mint bárki más, bár olyan gyűlölettel méreget, hogy sok jót nem olvasok ki a találkozónkból. De az összes fejes ilyen, és most a tiszt gyűlöl, ahogy nézem, nem a cigány.
Nem vezényel nekem pihenjt, vigyázzban hallgatom. Ő is mondja, milyen komoly feladatot látunk el, itt nem babra megy a játék, majd felszólít, hogy mondjam el mi történt.

Ezek a legrosszabb részek, nem tudom szépíteni a dolgokat. Akárhogy csűrném-csavarnám, süt a mondandómból a lényeg, aludni akartam benn az épületben a szolgálati időben, majd elhagytam a géppisztolyom.
Rohadt szarul hangzik.
Balrog is csak csóválja a fejét, a lényegtelen részeknél félkört ír le az ujjával, jelezve, hogy ugorjak. Például rögtön az első mondatomnál.

– Olyan fáradt voltam... – kezdem, de jelez és látom, hogy az, ami minimálisan mentség lenne, az nem érdekli. Emiatt majdnem a fent említett tömörségben vagyok kénytelen előadni, és így még brutálisabban látszik a súlya annak, amit tettem. Balrog őrnagy siet megnyugtatni, hogy a szovjet hadseregben kivégzik azt a katonát, aki elhagyja a fegyverét, de sajnálatára ez a határőrségnél már nem szokás.

– Fiam, maga az egyik legsúlyosabb vétséget követte el, amit katona elkövethet. Biztosíthatom, hogy a büntetése ennek megfelelő lesz. Leléphet.

Nem volt hosszú beszélgetés, de Balrog őrnagyból olyan elemi erővel sütött a rosszindulat, hogy remegni kezdett a bensőm, amiben szinte infarktusként jelentkezett a félelem amikor Nyírő, a laktanya parancsnok is magához rendelt. Mindenki által ostobának tartott tiszt, én csak ritkán láttam, legutóbb amikor az augusztusi leszerelők előtt beszédet mondott.
Ott se látszott okosnak.
És most se. Fontoskodva pakolászik még az asztalán, miközben én már ott állok előtte vigyázzban. Mind ezt csinálják, mintha a tiszti főiskolán tanítanák nekik. Már Adyligeten találkoztam ezzel az allűrrel. Aztán rám néz, ugyanaz a rosszindulat látszik a szemében, mint Balrog őrnagyéban.

– Dvorszky határőr igaz? Jól mondom? Dvorszky?

– Jelentem igen, Dvorszky.

– Na mondja Dvorszky határőr, mit is csinált maga? Olyasmiket hallok, hogy elkeverte a fegyverét. Ugye ez csak valami szóbeszéd? Életemben nem hallottam még olyan hülyéről, aki ilyet művelt volna! Na mesélje csak el, hogy mi történt!

Neki is elmeséltem. Nem tudom szépíteni, már csak a tényeket mondom. És az tényleg rondán hangzik. Nyírő egyre nagyobb elképedéssel hallgatott. Látszott, hogy eddig tényleg nem sokat tudott az ügy részleteiről, nyilván valami apró csínynek gondolta. Valamelyik tiszt valami olyasmit jelenthetett neki, hogy van itt egy balfasz, aki elkeverte a fegyverét. Nyírő talán olyasmit képzelt, hogy valaki a kutügy pihenőhelyiségében hagyta, nem vitte be a fegyverszobába, a szekrénybe. De amit én mondtam az komoly hatást gyakorolt rá.

Azt hallhatta most tőlem, hogy nem mentem ki a szolgálati helyre, hanem az épületben elbújtam, elaludtam, ott rám találtak, akkor kimentem ugyan, de benn felejtettem a fegyverem, órákig észre sem vettem, elfelejtettem bekapcsolnia rádiót, nem lehetett elérni.
A fegyvert pedig takarítónők találták meg.

Minden mondatom után láttam, hogy kész, ennél súlyosabbat még sose hallott, lassan eltátotta a száját, de a következő mondatom mindig durvább volt az előzőnél, így szorítania kellett az asztal szélét.
Mikor végeztem, hosszan nézett rám, és csak nagy sokára szólalt meg.

– Ezt... Ezt a sok súlyos kihágást, mind maga követte el? Észnél volt maga? Vagy teljesen megőrült? Tudja maga egyáltalán, hogy mit művelt? Ennél már csak az lenne súlyosabb, ha a felettesei felé fordította volna a fegyverét.

Ennek a mondatnak elharapta a véget, kicsit bizonytalan lett, mintha az jutott volna az eszébe, hogy ezzel vigyáznia kell, nehogy ötletet adjon.

– Ilyet én még életemben nem hallottam. Maga egyszerűen nem normális! És ha épp akkor jelenik meg fegyveres határsértő, terrorista vagy mittudménmicsoda?? Ezzel veszélyeztette a saját, a társai, a reptér, az ország és elsősorban a felettesei biztonságát! Ez...ez...ez a harckészültség veszélyeztetése, hadianyag, fegyverzet gondatlan kezelése!! Tudja hány évet kaphat ezért?
Nem tudom, hogy melyikünk fulladozott jobban, ő aki hadarva kiabált velem és elfogyott a levegője, vagy én, akinek csak simán összeszorult a torka.
Meg a segglyuka.
Nincs az a zabszem...

Nyirő előbb életben maradt, mint én, és újrakezdte.
– Biztos lehet benne, hogy példás büntetést fog kapni. Nem lesz itt nálam kupleráj, túl jó dolguk van maguknak. Azt hiszik itt mindent lehet? Na ennek én véget vetek. Leléphet!

Még hallottam, hogy felemeli a telefont és Szadó őrnagyot kéri, a századparancsnokomat.
Vele aztán kinn az udvaron találkoztam. Gyorsan szedve a lábait igyekezett Nyírőhöz. Úgy néztem, jobban be van szarva, mint én. Tisztelegtem, viszonozta, de nem fogta, hogy miattam szalad.

A kutyások a körletben levegőnek néznek, már nem tartozom hozzájuk, alacsonyabb kasztbeli lettem, senki lettem számukra, KAMPÓS.

Olvasni próbáltam, de néha rohamszerűen elöntött a forróság, leizzadtam percek alatt és a homlokom belső felén villódzott a hadbíróság, a szabadságvesztés és egy három-négy éves katonai börtön képe.

Azt hiszem végem.
Szerencsésen megúsztam eddig szinte mindent. De most úgy nézem, ezt nem fogom.
Évek?
Futkosón?

Rám szakad az ég.
Ez itt a vég.

Szöveg.

318

Július 6. Hétfő

Újabb Rövid Ugrás, tegnap délutánból ma délelőtt jöttem kampós szolgálatra Ferihegy 1-re.

Megint előtérszolgálatra küldtek ki. Figyelgettem a buszokra szálló utasokat. Nincs erre sok időm, az épület lépcsőjétől másfél méterre áll meg a busz, kinyitja az ajtókat, ekkor nyílnak az épületek kapui is, kiözönlenek az utasok, két lépés után benn is vannak a buszban.

Viszont színesek, jól öltözöttek. Még a csehszlovákok is. Ma két gép is érkezett Prágából, karattyolnak a hülye nyelvükön, de ruházatukban inkább hasonlítanak a nyugatiakra, mint a szovjetekre. Gyerekként sokáig gondoltam, hogy a csehszlovák nyelv valami paródia. Amikor tévében láttam, igazából mindig vicces halandzsanyelvvel aláfestett némafilmnek éreztem, sose gondoltam, hogy jelentése van a bugyborékolásnak. Most meg látom, hogy egész komoly emberek, még a pilóták is egész folyamatosan beszélik röhögés nélkül.

Egy ideje egyedül álltam, mikor felbukkant a zöld tiszti Latvia a távolban, de veszett gyorsasággal közeledett.

Egyenesen felém.

Már kivehető volt Gitti vörös feje, az ijedtség legalább 50 méterről sütött róla. Megnyugodtam, mert én nem csináltam olyat, amitől ő meg lehetne ijedve, tehát nem miattam jön.

Nem tudtam, hogy mikor lépjek félre, mikor jogos, hogy félreállok egy felém, voltaképpen pedig a mögöttem álló épület felé robogó kocsi elől. Attól, ahogy igyekeztek, Gitti igen be lehet szarva, de nem hiszem, hogy csak ezért jöttek ki, valami egyéb okuk biztos van, mert ha nem lenne, Gitti annyit csak el tudna intézni a sofőrnél, hogy lassítson, de láthatóan a sietség fontosabb mindennél. Hatalmasat fékezett előttem a kocsi, a Latvia egy elcseszett találmány, olyan orrnehéz, azt hittem át fog bukfencezni rajtam, Gitti mintha fejest akarna ugrani a kocsiból, tányérsapkája a szélvédőre lapult, aztán nyílt is az ajtó a sapka kigurult a betonra.

Nézem Gitti feje benne van-e, de nem, csak a sapka esett le a nagy sietségben.

Vigyázz-ba vágom magam, hajlongjon ő a sapkájáért, de legyint, hogy nem kell foglalkoznom a formaságokkal.

– Dvorszky! Látott valamit, mióta szolgálatba lépett?

Ez meg milyen hülye kérdés? Hogy-hogy láttam-e valamit? Semmi mást nem csinálok, mint nézek, meg látok. Például nemrég egy csomó csehszlovákot. Előtte nagyon messziről láttam egy ismeretlen típusú, de nagyon jó formájú sárga kocsit. Meg valószínűleg Dajkának a Berben váltótársamnak a zsiráf alakú csuláját itt a lépcső mellett. Azt meg tudom mutatni, ha kell.

De végül is Gitti nem várta meg míg válaszolok.

– Nagyon fontos, hogy nyitva tartsa a szemét, mert a szolnoki börtönből elszökött négy rab, fegyver van náluk és valószínűleg erre tartanak. Nemsokára jön erősítés, addig maga tartja a frontot, nagyon figyeljen oda!

– Értettem! – kiáltottam propagandafilmbe illő tettrekészséggel és nagyon odafigyeltem, míg visszaszállt a kocsiba és elviharzott a betonon járőröző társaim felé. Süket csend lett megint, a szám megtelt nyállal, ezért hátrébb mentem a lépcsőhöz, és megpróbáltam többször is Gitti alakút csulázni.

Nem sokkal később felbukkant az IFA és a káromkodó Dajkát lökték ki mellém.

– A kurva életbe, alig egy órája, hogy eljöttem erről a helyről, basszátok meg! Nem vihettetek volna másik posztra?

De már robogott is tovább a kocsi, Dajka hiába dohogott. Jogosan, mert egész délelőtt szolgálatban volt, most meg riadókészültségbe helyezték és visszahozták.

– Na mi van? Mit bámulsz kopasz?

– Apád fasza a kopasz, Fiatal vagyok! – feleseltem, de nem győztem meg.

– Nekem, amíg élsz kopasz maradsz!

Nem indult valami jól a közös szolgálat, de aztán kiszedtem belőle, hogy az van, hogy a szolnoki fegyházban néhány cigány megtámadta az őröket, kettőtől elvették a pisztolyokat, meg szereztek egy AMD-t is, aztán kereket oldottak négyen. Feltételezhetően Pestre igyekeznek, onnan meg valahova nyugatra.

Valahogy sose kedveltem a cigányokat. Nem tudom miért, holott Apu és Anyu is nagyon szerette az autentikus cigányzenét, például a „szabolcsi cigánybotoló” elnevezésű dal Sebő előadásában mindig megállásra késztetett engem is az egyszerű szépségével. Na de a suliban az egyetlen cigánygyerek rossz volt, verekedős, én féltem tőle, bár akit kedvelt, az se szerette, csak rettegve tűrte. Demoklész kard volt, kerülendő. A másik velem egykorú cigánygyerek a telepen a Csillagvizsgáló. Valami születési rendellenességgel jött világra, úgy állt a nyaka, hogy csak felfelé tudott nézni. A testvérei miatt szembe csúfolni nem mertük, de rezegve kuncogott a játszótér, ha megjelent.

És most elképzeltem, ahogy a géppisztolyos cigány repülőgéppel akar szökni. Röhögtünk ezen Dajkával, messziről figyeltük, ahogy Gitti meg aztán még néhány tiszt körbe rohant, és időnként hozzánk is. Az a nyugalom, ami bennünk lappangott, attól, hogy ketten vagyunk, szöges ellentétben állt a tisztek kétségbeesett rémületével. Gitti jött és Korlát százados. Tisztelegtünk, Dajka jelentett, mint rangidős, én pukkadoztam, amikor azt mondta, hogy cigány, keréken, kerék nélkül előttünk rejtve nem marad, de ők annyira be voltak szarva, hogy semmit nem fogtak.

Dajka béna, nem tudja megismételni, nem tud újra zsiráf alakút köpni, állítása szerint az előbb is csak véletlen lehetett, de a fülébe tettem a bogarat, mert időnként félrevonult gyakorolni.

Miután bevittek bennünket derül ki, hogy sokkal nagyobb felhajtás volt, mint mi gondoltuk, óriási készültség volt, benn a laktanyában a fegyvereket is kiosztották és azzal ültek benn a stokin akiket nem hoztak a reptérre.

De nem történt semmi, soha többet nem hallottunk a reptér környékén kolbászoló cigányokról.

17-től szabadnapra engedtek.