Centi_30.jpg128

 

 

 

 

 

1988. január 12. kedd

Ma egy éve zuhant az országra az a tömérdek hó.

Olyannyira bevált a tegnapi pofátlan hazugságom, hogy csak ma délelőtt jutott eszébe valakinek, hogy még mindig herézek. Ezért gyorsan beraktak délutános szolgálatba Ferihegy 2-re.

rádió.jpgKivittem magammal a zsebrádióm. Aput kértem meg pár hónapja, hogy vegyen nekem egyet és egy szuperjó kis darabot vett. A szélei ezüstszínűek voltak, míg az eleje valami tompa kék műanyag, de nagyon ízlésesen kialakított skála mutatta, hová tekertem a potmétert, meg a hangszóró rácsozata is kellemesen egzakt látványt nyújtott.

Lapos teste pont ingzseb méretű volt, az antennát pedig egészen a borítás síkjáig be lehetett tolni. Kivittem, mert az a tervem, hogy ezentúl mindig nálam lesz.
Úgy a legjobb, hogy a rádiót a kabát külső zsebébe teszem, aztán bedugom a kezem is, úgy hogy az antennára ráhúzom a kabát ujját, ugyanitt visszavezetem a fülhallgató zsinórját.

Már pár méterről is észrevehetetlen.

Ha jön a löket, kiveszem a kezem a zsebemből, egyúttal kihúzom a csatlakozót, egy másik mozdulattal betolom az antennát a helyére és pillanatok alatt benyomom a zsinór végeit a kabátujjba és a gallér alá. Messziről úgy néz ki, mintha szerelvényt igazítanék, hogy ne ráncos szoknyában fogadjam a tiszteket.

Szóval tökéletes.
Annyiban nem az, hogy mivel mono, ezért csak egy fülhallgató van hozzá, és egy idő után cserélnem kell, át kell tennem az egyik fülemből a másikba, mert úgy éreztem, ha sokáig az egyikben hagyom, féloldalasan romlik a hallásom.

És mind a három adó bejön tökéletesen, a Petőfi, a Kossuth, a Bartók. A Petőfi a leghallgathatóbb rádió, néha egész jó magyar zenével, néha rock and roll vagy akár progresszív rock a sok vacak közt.
Azt hallgatom.
Nem ezeket a zenéket szeretem, de a másik két adó kínálatához viszonyítva ez áll hozzám a legközelebb.

De itt lenni nagyon jó így zenével. Még a giccs is jó lesz, mert csak aláfesti a képet.

Ha egy lépéssel hátrébb helyezkedem, magam elé engedem a zenét, hogy rajta szűrődjön keresztül a valóság, akkor minden egy zenés filmmé áll össze és én csak néző vagyok, így gyönyörködhetek a látványban, mert minden részlete valóban gyönyörű.

Egy repülőgép messziről csak a formájával, de közelről a tervezettségével, az idomaival, a technikai egyszerűségével és egyben bonyolultságával mind gyönyörű. De a reptér maga is, sci-fi filmbe illő szervezettségével, az egészével a részleteiben azt a gyönyörű jelenséget demonstrálja, hogy az emberiség képes ilyen csodát alkotni.
Ez az emberiség egyik csúcsteljesítménye.
És ámulatba ejt a csáp tartóoszlopainak vastagsága, a vontatókocsik célra tervezettsége, az erejük, a precíz lámpasor a felszállópálya mellett. És ha ezt az ember zenével aláfestve, hosszan elgondolkodva nézheti, az az igazán gyönyörű.

Ma este az ágyban fekve azon járt az agyam, hogy na talán ez.
Talán ez az élmény, megéri a másfél évet.
Ma a művészet legyőzte a valóságot.
Azt a valóságot, hogy katonaként állok ott.
Ma úgy telt el egy nap, hogy annyit adott, amennyit csak tudott. Pillanatok alatt eltelt és teljesen feltöltött.

Ha ezt csinálom, gyorsan eltelik, az a 128 nap, ami még hátra van.

rádió1.jpg

 

Centi_30.jpg146

 

 

 

 

December 25. Péntek

Rövidet ugrottam!
F2-n megbuktam FelszállottaSzáva őrnagynál okmányoson, nem ellenőrizgettem az igazolványokat, sőt meg sem állítottam az autókat, sőt háttal az útnak figyeltem a le- és felszállásokat.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Karácsony első napja van, hideg az idő, de szikrázóan süt a nap, és a jeges felületek éles csillogással feleltek neki vissza. A fény felé fordulva reményt keltően melengetem az arcom.
A távolban látom a felszállópályát és látom földet érni és onnan felemelkedni a gépeket.
Gyönyörűek.
Már az önmagában lenyűgöző, hogy ez a test a levegőben van. És nem úgy, mint egy falevél, amit dobálnak a szelek, hanem fel tud emelkedni, fenn marad a levegőben és vissza tud ereszkedni, és irányítható. Bárhonnan bárhová megteszi ezt.
Néztem és az a béke szállt meg, amit tegnap óta érzek.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Nagyon rossz passzban kezdtem a tegnapi szolgálatot. Egy elkeseredett pillanatban eszembe jutott az öngyilkosság. Be is vettem a géppisztoly kurva hideg csövét a számba, és csak el kellett volna sütnöm.
A leggyorsabb halál.
Olyan gyors, hogy talán végig sem tudom gondolni, hogy oké, akkor most meghúzom a ravaszt.
A legjobb módja a halálnak.
Az ember életében nem sok ilyen lehetőség nyílik. Nem veszek majd a civil életben olyan sokszor a kezembe fegyvert.
És mi van, ha akkor épp jól vagyok?
Pocsékba megy a lehetőség. Aztán meg kínlódnék, ha már rosszul vagyok és vágyom a lehetőségre, hogy épp akkor nem jön.
Áá, ez így nagyon kockázatos. Na de, most itt van a kezemben a fegyver, élni se valami fenséges hahota, hülye lennék elszalasztani.
És jó ötletnek tűnt. Persze tegnap máshogy jutottam erre a következtetésre, de végül is mindegy, a csövet a számba tettem.

Amilyen lassan jutottam el idáig, olyan lassan tudtam kikeveredni is belőle, és rájönni, hogy nem jó, amit csinálok. Hogy vegyem ki a csövet a számból.

Az a magyarázat, hogy miért nem leszek öngyilkos soha többet, nem magyarázkodás volt.
Olyan szilárd volt, mint a kő.
Hogy élnem kell, látnom kell.
Nem hallhatok meg, mikor alig ismerem ezt a világot.

És ennek az ismeretnek a morzsái benne vannak minden másodpercben, minden egyes pillanatban. Mindegyik hordoz valami megtapasztalhatót, mindegyik ad valamit.
Percről-percre több és több leszek.

Ez ne lenne szép?

Dehogynem.
Ez gyönyörű.

És nincs vizsgadrukk, mert mindentől több leszek.
Bármitől.
Hagyom átfolyni magamon, hadd jöjjön.

És félreállítom az előítéleteket, gyűlöletet, a dogmákat, de még a rajongást is, különösen Ember iránt, egyes emberek iránt. Hagyom, hogy jöjjön bármi, ami fontos megtapad, de kihorgászhatok ezt-azt én is.
Aztán gondolkodom róla.
Ez fontos.
Kell a véleményhez.


Ha lehet, nem ítélek.

 

Meg persze kell egy minimális önvédelem.

Hogy tudjam mi a jó, mi a rossz.

De a tízparancsolat bőven megteszi.

Még néha sok is.

Tudom, nem szép, de már alig várom, hogy a paráznaság bűnében fetrenghessek.
Ezt is meg kell várnom, nehéz volt itt katonaként egy olyan barátnővel, mint Edit, akivel olyan, mint nélküle.

Nem halhatok meg.
A paráznaság teljes terjedelmében még előttem áll. Végigjárhatom az összes bugyrát.
Ahogy mindennek.
Abba turkálhatok bele, amibe csak akarok.

Szép az élet.

Ezt eldobni?
Ki az az állat?
Faszt.

Én többet soha..

Szép az élet.

Ezért álltam és néztem a fel-leszálló gépeket, nem állítottam meg senkit és nem ellenőriztem senkit.
Biztonságban éreztem magam.
És így az egész országot.

Félnem ebben az egész langymagyaros kócerájban nekem kell. Az első, akit bármilyen támadásban likvidál az ellenség, az én vagyok, hogy ne védhessem azt, amit ők el akarnak venni. Lehet az pusztán az életem is, ha célt demonstrál.
Ha én nyugodt vagyok, mindenki biztonságban van.

Ezért is nem értettem FelszállottaSzáva őrnagyot, hogy olyan ideges.
Meg kiabál.
Hogy miért nem végzem a feladatom, miért nem ellenőrzök senkit?

Szívesen megkérdeztem volna, hogy ma? Nézzen már körül. Látja milyen gyönyörű napunk van? Volt már valaha ilyen szép karácsonya?

De nem sokat maradt, csak annyit akart mondani, hogy jelenteni fogja.
Nem beszélt a levegőbe.

Gitti őrmester a kutató ügyeletes ma.
Hívott is be perceken belül.
Ő is kipapolta magát, aztán kitakaríttatta velem a kutügyet.
Nem gond, belefér.
Azt csinálok, amit akarok. Akár ezt is.

De amikor kész voltam és valamelyik sarokban valami koszfoltnak is nehezen felismerhető maszat nem tetszett neki, és újra rá akart szakítani a munkára, én közöltem, hogy szerintem jó az úgy, ezen ne vitázzunk, nem csinálom meg.

Gitti rettenetesen berágott, már amennyire ez a mindentől azonnal a nadrágjába rittyentő, zselés alak rettenetes tud lenni. Kihallgatásra rendelt emiatt is a századparancsnokhoz. A harckészültség veszélyeztetése és parancsmegtagadás.
Ez két súlyos katonai bűntett.

Csak amiatt, mert szép az élet.

Fura egy rendszer ez.
Küzdeni kell a boldogságért.
Hogy Isten ötlete-e vagy az Emberé, nem tudom, de mindkettő bűnrészes.
Mert ha Isten találta ki, hogy küzdeni kell a boldogságért, miért hagyja, hogy a nemes küzdelem átalakuljon gonosz mocsárban hörgő fuldoklássá, ahol az Ember gyarlóságának izzadt teste nyomakszik, tapod, húz le?
Vagy ha az Ember találta ki, miért nem figyel Isten szándékára?

Mert nem hiszem, hogy úgy van ez kitalálva, hogy az én szép napomat, a boldogságomat attól kell védenem, akinek minden szar, akinek soha nincs jó napja.
Küzdeni kell, azt értem.
Na de irigységgel, ellenszenvvel, rossz és sótlan hangulatú emberekkel szemben?

Nagyon vigyáznom kell majd mindig. Kerülni azt az embert aki más boldogsága láttán irigységet érez, ártani való hangulata lesz.
Ő a mindenkori ellenség.

Itt a mai napi példa. Egyszer érzem magam igazán jól, igazán letisztultnak, és még vége sincs a napnak, már bűnös vagyok, súlyos katonai bűnök elkövetője.
És ez nagyon veszélyes, mert a bűn behúz, nem enged.

 

Mert nemsokkal ezután elfeledtem a tízparancsolatot.

Visszavedlettem ösztönállattá.

A szolgálat után Korlát százados, alig türtőztetett dühvel kivicsorogta, hogy elege van belőlem, s annyira megszívat, amennyire befolyása és rangja engedi. Kifele jövet behívott magához a Zádori hadnagy és kiselőadást tartott, csak ő vigyorogva.

Nem tetszett ez nekem.
De ecseteli lelkesen, hogy nagyon meg tud szívatni. Hogy nem túl rózsás a helyzetem, és sajnos mindenképpen le kell húznia jó néhány szabadnapról. Rémesen sajnálja. Viszont annak örül, hogy betehet konyha-munkásnak, ha úgy akarja, és ha ez így folytatódik.

Éreztem, hogy ha így folytatódik, nem tudom, hogy én mit akarok belőle csinálni, lehet, hogy konyhamunkást, de előtte darabokra szedem.

Az nem jó, az olyan, mintha nem tegnap tanultam volna meg, hogy minden döntés előtt gondolkodom.
Ezért belefojtottam a szót.

Közöltem, hogy leszarom, mit csinál, húzogassa a szabadnapomat, ha nincs más, amit húzogathat. Faképnél hagytam, s csak akkor eszmélt, mikor már az ajtóban álltam. A hátamba kiabálta, hogy Dvorszky, azonnal jöjjön vissza, nem fejeztem beeee!

Én igen! – válaszoltam és bevágtam magam mögött az ajtót. Az AEÜ meg az egész század dermedten figyelt.
Zádori kijött a folyosóra és ordított utánam.

– Dvorszky álljon meg, jöjjön vissza, ezt nem teheti, nem fejeztem be!

nyúl.jpg
De hátra se néztem, nem akarok férfit nyafogni látni.

Bementem a körletbe. Leültem az ágyamra.
Nem szeretem az alsó ágyat, jobb nekem fenn az emeletes ágyon. De már öreg vagyok, ezért áldozatot kellett hoznom és már régóta lenn alszom. Ez az öregség jele, de amúgy bármennyire ódzkodtam ettől, mégis jól esik. A novemberi leszerelés után egyszerűen leköltöztem.

Lassan utánam merészkedett az AEÜ, egy sorállományú tizedes és szólt, hogy ma én mosom fel a folyosót.

Szerencsétlen.
Nyilván semmi kedve ehhez.
Nem is az ő ötlete volt. Tuti, hogy Zádori küldte.
Hogy tudjam ki vagyok.
Mossam fel a folyosót. Mint egy kopasz.
A faszomat.
Hónapok óta nem mostam fel, öreg vagyok.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy ezt velem lehet?

Felkaptam a stokit és úgy hajítottam az ügyeletes felé, hogy alig maradt ideje kiugrani a körletből, a stoki két lába pedig mellmagasságban befúródott az ajtóba, s megállt benne.

Ettől még én is beszartam, elég félelmetesnek látszott a két lábával ajtóba állított stoki.
Mint egy bizarr performance.

Az AEÜ kitartó darab volt, még egyszer benézett a stoki lábai között, de már nem szólt hozzám.
Hallottam egy pillanatra beszűrődni:
ez nem normális.

Hát ja, tényleg.

Így utólag sem tűnik annak.

 

Centi_30.jpg318

 

 

 


Július
6. Hétfő

Újabb Rövid Ugrás, tegnap délutánból ma délelőtt jöttem kampós szolgálatra Ferihegy 1-re.

Megint előtérszolgálatra küldtek ki. Figyelgettem a buszokra szálló utasokat. Nincs erre sok időm, az épület lépcsőjétől másfél méterre áll meg a busz, kinyitja az ajtókat, ekkor nyílnak az épületek kapui is, kiözönlenek az utasok, két lépés után benn is vannak a buszban.

Viszont színesek, jól öltözöttek. Még a csehszlovákok is. Ma két gép is érkezett Prágából, karattyolnak a hülye nyelvükön, de ruházatukban inkább hasonlítanak a nyugatiakra, mint a szovjetekre. Gyerekként sokáig gondoltam, hogy a csehszlovák nyelv valami paródia. Amikor tévében láttam, igazából mindig vicces halandzsanyelvvel aláfestett némafilmnek éreztem, sose gondoltam, hogy jelentése van a bugyborékolásnak. Most meg látom, hogy egész komoly emberek, még a pilóták is egész folyamatosan beszélik röhögés nélkül.

Egy ideje egyedül álltam, mikor felbukkant a zöld tiszti Latvia a távolban, de veszett gyorsasággal közeledett.

Egyenesen felém.

Már kivehető volt Gitti vörös feje, az ijedtség legalább 50 méterről sütött róla. Megnyugodtam, mert én nem csináltam olyat, amitől ő meg lehetne ijedve, tehát nem miattam jön.

Nem tudtam, hogy mikor lépjek félre, mikor jogos, hogy félreállok egy felém, voltaképpen pedig a mögöttem álló épület felé robogó kocsi elől. Attól, ahogy igyekeztek, Gitti igen be lehet szarva, de nem hiszem, hogy csak ezért jöttek ki, valami egyéb okuk biztos van, mert ha nem lenne, Gitti annyit csak el tudna intézni a sofőrnél, hogy lassítson, de láthatóan a sietség fontosabb mindennél. Hatalmasat fékezett előttem a kocsi, a Latvia egy elcseszett találmány, olyan orrnehéz, azt hittem át fog bukfencezni rajtam, Gitti mintha fejest akarna ugrani a kocsiból, tányérsapkája a szélvédőre lapult, aztán nyílt is az ajtó a sapka kigurult a betonra.

Nézem Gitti feje benne van-e, de nem, csak a sapka esett le a nagy sietségben.

Vigyázz-ba vágom magam, hajlongjon ő a sapkájáért, de legyint, hogy nem kell foglalkoznom a formaságokkal.

– Dvorszky! Látott valamit, mióta szolgálatba lépett?

Ez meg milyen hülye kérdés? Hogy-hogy láttam-e valamit? Semmi mást nem csinálok, mint nézek, meg látok. Például nemrég egy csomó csehszlovákot. Előtte nagyon messziről láttam egy ismeretlen típusú, de nagyon jó formájú sárga kocsit. Meg valószínűleg Dajkának a Berben váltótársamnak a zsiráf alakú csuláját itt a lépcső mellett. Azt meg tudom mutatni, ha kell.

De végül is Gitti nem várta meg míg válaszolok.

– Nagyon fontos, hogy nyitva tartsa a szemét, mert a szolnoki börtönből elszökött négy rab, fegyver van náluk és valószínűleg erre tartanak. Nemsokára jön erősítés, addig maga tartja a frontot, nagyon figyeljen oda!

– Értettem! – kiáltottam propagandafilmbe illő tettrekészséggel és nagyon odafigyeltem, míg visszaszállt a kocsiba és elviharzott a betonon járőröző társaim felé. Süket csend lett megint, a szám megtelt nyállal, ezért hátrébb mentem a lépcsőhöz, és megpróbáltam többször is Gitti alakút csulázni.

Nem sokkal később felbukkant az IFA és a káromkodó Dajkát lökték ki mellém.

– A kurva életbe, alig egy órája, hogy eljöttem erről a helyről, basszátok meg! Nem vihettetek volna másik posztra?

De már robogott is tovább a kocsi, Dajka hiába dohogott. Jogosan, mert egész délelőtt szolgálatban volt, most meg riadókészültségbe helyezték és visszahozták.

– Na mi van? Mit bámulsz kopasz?

– Apád fasza a kopasz, Fiatal vagyok! – feleseltem, de nem győztem meg.

– Nekem, amíg élsz kopasz maradsz!

Nem indult valami jól a közös szolgálat, de aztán kiszedtem belőle, hogy az van, hogy a szolnoki fegyházban néhány cigány megtámadta az őröket, kettőtől elvették a pisztolyokat, meg szereztek egy AMD-t is, aztán kereket oldottak négyen. Feltételezhetően Pestre igyekeznek, onnan meg valahova nyugatra.

Valahogy sose kedveltem a cigányokat. Nem tudom miért, holott Apu és Anyu is nagyon szerette az autentikus cigányzenét, például a „szabolcsi cigánybotoló” elnevezésű dal Sebő előadásában mindig megállásra késztetett engem is az egyszerű szépségével. Na de a suliban az egyetlen cigánygyerek rossz volt, verekedős, én féltem tőle, bár akit kedvelt, az se szerette, csak rettegve tűrte. Demoklész kard volt, kerülendő. A másik velem egykorú cigánygyerek a telepen a Csillagvizsgáló. Valami születési rendellenességgel jött világra, úgy állt a nyaka, hogy csak felfelé tudott nézni. A testvérei miatt szembe csúfolni nem mertük, de rezegve kuncogott a játszótér, ha megjelent.

zsirád.jpgÉs most elképzeltem, ahogy a géppisztolyos cigány repülőgéppel akar szökni. Röhögtünk ezen Dajkával, messziről figyeltük, ahogy Gitti meg aztán még néhány tiszt körbe rohant, és időnként hozzánk is. Az a nyugalom, ami bennünk lappangott, attól, hogy ketten vagyunk, szöges ellentétben állt a tisztek kétségbeesett rémületével. Gitti jött és Korlát százados. Tisztelegtünk, Dajka jelentett, mint rangidős, én pukkadoztam, amikor azt mondta, hogy cigány, keréken, kerék nélkül előttünk rejtve nem marad, de ők annyira be voltak szarva, hogy semmit nem fogtak.

Dajka béna, nem tudja megismételni, nem tud újra zsiráf alakút köpni, állítása szerint az előbb is csak véletlen lehetett, de a fülébe tettem a bogarat, mert időnként félrevonult gyakorolni.

Miután bevittek bennünket derül ki, hogy sokkal nagyobb felhajtás volt, mint mi gondoltuk, óriási készültség volt, benn a laktanyában a fegyvereket is kiosztották és azzal ültek benn a stokin akiket nem hoztak a reptérre.

De nem történt semmi, soha többet nem hallottunk a reptér környékén kolbászoló cigányokról.

17-től szabadnapra engedtek.

süti beállítások módosítása