146

December 25. Péntek

Rövidet ugrottam!
F2-n megbuktam FelszállottaSzáva őrnagynál okmányoson, nem ellenőrizgettem az igazolványokat, sőt meg sem állítottam az autókat, sőt háttal az útnak figyeltem a le- és felszállásokat.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Karácsony első napja van, hideg az idő, de szikrázóan süt a nap, és a jeges felületek éles csillogással feleltek neki vissza. A fény felé fordulva reményt keltően melengetem az arcom.
A távolban látom a felszállópályát és látom földet érni és onnan felemelkedni a gépeket.
Gyönyörűek.
Már az önmagában lenyűgöző, hogy ez a test a levegőben van. És nem úgy, mint egy falevél, amit dobálnak a szelek, hanem fel tud emelkedni, fenn marad a levegőben és vissza tud ereszkedni, és irányítható. Bárhonnan bárhová megteszi ezt.
Néztem és az a béke szállt meg, amit tegnap óta érzek.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Nagyon rossz passzban kezdtem a tegnapi szolgálatot. Egy elkeseredett pillanatban eszembe jutott az öngyilkosság. Be is vettem a géppisztoly kurva hideg csövét a számba, és csak el kellett volna sütnöm.
A leggyorsabb halál.
Olyan gyors, hogy talán végig sem tudom gondolni, hogy oké, akkor most meghúzom a ravaszt.
A legjobb módja a halálnak.
Az ember életében nem sok ilyen lehetőség nyílik. Nem veszek majd a civil életben olyan sokszor a kezembe fegyvert.
És mi van, ha akkor épp jól vagyok?
Pocsékba megy a lehetőség. Aztán meg kínlódnék, ha már rosszul vagyok és vágyom a lehetőségre, hogy épp akkor nem jön.
Áá, ez így nagyon kockázatos. Na de, most itt van a kezemben a fegyver, élni se valami fenséges hahota, hülye lennék elszalasztani.
És jó ötletnek tűnt. Persze tegnap máshogy jutottam erre a következtetésre, de végül is mindegy, a csövet a számba tettem.

Amilyen lassan jutottam el idáig, olyan lassan tudtam kikeveredni is belőle, és rájönni, hogy nem jó, amit csinálok. Hogy vegyem ki a csövet a számból.

Az a magyarázat, hogy miért nem leszek öngyilkos soha többet, nem magyarázkodás volt.
Olyan szilárd volt, mint a kő.
Hogy élnem kell, látnom kell.
Nem hallhatok meg, mikor alig ismerem ezt a világot.

És ennek az ismeretnek a morzsái benne vannak minden másodpercben, minden egyes pillanatban. Mindegyik hordoz valami megtapasztalhatót, mindegyik ad valamit.
Percről-percre több és több leszek.

Ez ne lenne szép?

Dehogynem.
Ez gyönyörű.

És nincs vizsgadrukk, mert mindentől több leszek.
Bármitől.
Hagyom átfolyni magamon, hadd jöjjön.

És félreállítom az előítéleteket, gyűlöletet, a dogmákat, de még a rajongást is, különösen Ember iránt, egyes emberek iránt. Hagyom, hogy jöjjön bármi, ami fontos megtapad, de kihorgászhatok ezt-azt én is.
Aztán gondolkodom róla.
Ez fontos.
Kell a véleményhez.

Ha lehet, nem ítélek.

Meg persze kell egy minimális önvédelem.

Hogy tudjam mi a jó, mi a rossz.

De a tízparancsolat bőven megteszi.

Még néha sok is.

Tudom, nem szép, de már alig várom, hogy a paráznaság bűnében fetrenghessek.
Ezt is meg kell várnom, nehéz volt itt katonaként egy olyan barátnővel, mint Edit, akivel olyan, mint nélküle.

Nem halhatok meg.
A paráznaság teljes terjedelmében még előttem áll. Végigjárhatom az összes bugyrát.
Ahogy mindennek.
Abba turkálhatok bele, amibe csak akarok.

Szép az élet.

Ezt eldobni?
Ki az az állat?
Faszt.

Én többet soha..

Szép az élet.

Ezért álltam és néztem a fel-leszálló gépeket, nem állítottam meg senkit és nem ellenőriztem senkit.
Biztonságban éreztem magam.
És így az egész országot.

Félnem ebben az egész langymagyaros kócerájban nekem kell. Az első, akit bármilyen támadásban likvidál az ellenség, az én vagyok, hogy ne védhessem azt, amit ők el akarnak venni. Lehet az pusztán az életem is, ha célt demonstrál.
Ha én nyugodt vagyok, mindenki biztonságban van.

Ezért is nem értettem FelszállottaSzáva őrnagyot, hogy olyan ideges.
Meg kiabál.
Hogy miért nem végzem a feladatom, miért nem ellenőrzök senkit?

Szívesen megkérdeztem volna, hogy ma? Nézzen már körül. Látja milyen gyönyörű napunk van? Volt már valaha ilyen szép karácsonya?

De nem sokat maradt, csak annyit akart mondani, hogy jelenteni fogja.
Nem beszélt a levegőbe.

Gitti őrmester a kutató ügyeletes ma.
Hívott is be perceken belül.
Ő is kipapolta magát, aztán kitakaríttatta velem a kutügyet.
Nem gond, belefér.
Azt csinálok, amit akarok. Akár ezt is.

De amikor kész voltam és valamelyik sarokban valami koszfoltnak is nehezen felismerhető maszat nem tetszett neki, és újra rá akart szakítani a munkára, én közöltem, hogy szerintem jó az úgy, ezen ne vitázzunk, nem csinálom meg.

Gitti rettenetesen berágott, már amennyire ez a mindentől azonnal a nadrágjába rittyentő, zselés alak rettenetes tud lenni. Kihallgatásra rendelt emiatt is a századparancsnokhoz. A harckészültség veszélyeztetése és parancsmegtagadás.
Ez két súlyos katonai bűntett.

Csak amiatt, mert szép az élet.

Fura egy rendszer ez.
Küzdeni kell a boldogságért.
Hogy Isten ötlete-e vagy az Emberé, nem tudom, de mindkettő bűnrészes.
Mert ha Isten találta ki, hogy küzdeni kell a boldogságért, miért hagyja, hogy a nemes küzdelem átalakuljon gonosz mocsárban hörgő fuldoklássá, ahol az Ember gyarlóságának izzadt teste nyomakszik, tapod, húz le?
Vagy ha az Ember találta ki, miért nem figyel Isten szándékára?

Mert nem hiszem, hogy úgy van ez kitalálva, hogy az én szép napomat, a boldogságomat attól kell védenem, akinek minden szar, akinek soha nincs jó napja.
Küzdeni kell, azt értem.
Na de irigységgel, ellenszenvvel, rossz és sótlan hangulatú emberekkel szemben?

Nagyon vigyáznom kell majd mindig. Kerülni azt az embert aki más boldogsága láttán irigységet érez, ártani való hangulata lesz.
Ő a mindenkori ellenség.

Itt a mai napi példa. Egyszer érzem magam igazán jól, igazán letisztultnak, és még vége sincs a napnak, már bűnös vagyok, súlyos katonai bűnök elkövetője.
És ez nagyon veszélyes, mert a bűn behúz, nem enged.

Mert nemsokkal ezután elfeledtem a tízparancsolatot.

Visszavedlettem ösztönállattá.

A szolgálat után Korlát százados, alig türtőztetett dühvel kivicsorogta, hogy elege van belőlem, s annyira megszívat, amennyire befolyása és rangja engedi. Kifele jövet behívott magához a Zádori hadnagy és kiselőadást tartott, csak ő vigyorogva.

Nem tetszett ez nekem.
De ecseteli lelkesen, hogy nagyon meg tud szívatni. Hogy nem túl rózsás a helyzetem, és sajnos mindenképpen le kell húznia jó néhány szabadnapról. Rémesen sajnálja. Viszont annak örül, hogy betehet konyha-munkásnak, ha úgy akarja, és ha ez így folytatódik.

Éreztem, hogy ha így folytatódik, nem tudom, hogy én mit akarok belőle csinálni, lehet, hogy konyhamunkást, de előtte darabokra szedem.

Az nem jó, az olyan, mintha nem tegnap tanultam volna meg, hogy minden döntés előtt gondolkodom.
Ezért belefojtottam a szót.

Közöltem, hogy leszarom, mit csinál, húzogassa a szabadnapomat, ha nincs más, amit húzogathat. Faképnél hagytam, s csak akkor eszmélt, mikor már az ajtóban álltam. A hátamba kiabálta, hogy Dvorszky, azonnal jöjjön vissza, nem fejeztem beeee!

Én igen! – válaszoltam és bevágtam magam mögött az ajtót. Az AEÜ meg az egész század dermedten figyelt.
Zádori kijött a folyosóra és ordított utánam.

– Dvorszky álljon meg, jöjjön vissza, ezt nem teheti, nem fejeztem be!

De hátra se néztem, nem akarok férfit nyafogni látni.

Bementem a körletbe. Leültem az ágyamra.
Nem szeretem az alsó ágyat, jobb nekem fenn az emeletes ágyon. De már öreg vagyok, ezért áldozatot kellett hoznom és már régóta lenn alszom. Ez az öregség jele, de amúgy bármennyire ódzkodtam ettől, mégis jól esik. A novemberi leszerelés után egyszerűen leköltöztem.

Lassan utánam merészkedett az AEÜ, egy sorállományú tizedes és szólt, hogy ma én mosom fel a folyosót.

Szerencsétlen.
Nyilván semmi kedve ehhez.
Nem is az ő ötlete volt. Tuti, hogy Zádori küldte.
Hogy tudjam ki vagyok.
Mossam fel a folyosót. Mint egy kopasz.
A faszomat.
Hónapok óta nem mostam fel, öreg vagyok.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy ezt velem lehet?

Felkaptam a stokit és úgy hajítottam az ügyeletes felé, hogy alig maradt ideje kiugrani a körletből, a stoki két lába pedig mellmagasságban befúródott az ajtóba, s megállt benne.

Ettől még én is beszartam, elég félelmetesnek látszott a két lábával ajtóba állított stoki.
Mint egy bizarr performance.

Az AEÜ kitartó darab volt, még egyszer benézett a stoki lábai között, de már nem szólt hozzám.
Hallottam egy pillanatra beszűrődni:
ez nem normális.

Hát ja, tényleg.

Így utólag sem tűnik annak.

159

December 12. Szombat

Ma valahogy megint azt érzem én csinálom jól. Senkinek nincs halvány elképzelése sem, hogyan lehetséges, de nem kerültem be semmilyen szolgálatba, mintha csak összevont bent töltendő szabadnapot kaptam volna. Ha minden ilyen komolyabb parancsmegtagadásom, engedetlenségem, bukásom után ennyire egyértelmű jutalmat kapok, az életbe nem fogok tudni megjavulni. Az új körlettagok is csodálkoznak, ha nem léteznék, azt hinnék ilyen csak túlzó legendákban, vagy nagyzolós kocsmai hencegésben van, de ezt a piszok mázlit nehéz elhinni.

– Tuti nem csókos vagyok?

– Dehogynem. – válaszolom nyugodtan – A cigány Balrog őrnagy az édestestvérem. Van még kérdés?

162

December 9. Szerda


Ma a fejesek úgy döntöttek, át kell költözzek egy másik körletbe.
A süket Kapuvári őrvezető tudatta velem. Két korosztállyal fiatalabb, mint én, kisBerben.
Nem tudni, hogy ő hogyan lett alkalmas a katonaságra, mert nagyothall. Ő sem tudja pontosan, de olyan, mintha nem szervi baja lenne, mert teljesen véletlenszerű, mit hall meg, mit nem. De azt sem lehet rá mondani, hogy direkt sumákol, mert látszik, hogy igyekszik. Ennek ellenére van amit zajos környezetben is jól hall, van amit kongó folyosón is el kell neki többször ismételni. Nagyon jóindulatú srác, én kifejezetten kedvelem, olyan békés, jóságos arckifejezése van, amitől még a kopaszkori szopatásokat is megúszta.
Ezért nagyon rossz érzés volt neki ellentmondani.

Bejött a körletbe és tájékoztatott a vezérkar döntéséről. Azonnal költöznöm kell egy másik körletbe.
Mondtam Kapuvárinak, hogy ne érezze ezt személyeskedésnek, de nem megyek. Jelentse annak, akitől a megbízatást kapta, hogy nem vagyok hajlandó.
Nem mondtam ezt hangosan, de abból, ahogy Kapuvári elfehéredett, tudtam, hogy ezt most hallotta.
Kicsit győzködni próbál, nem úgy, mint Kapuvári az alegység ügyeletes helyettes, hanem mint Kapuvári, a jóságos.

Nem érti, miért hívom ki magam ellen a sorsot megint, de nem akartam magyarázni, csak hogy nem akarok költözni. Végül Kapuvári belátta, hogy nem győz meg és kelletlenül ment el jelenteni Zádori hadnagynak a történteket.

Zádori azonnal behívatott magához.

– Dvorszky, maga félreérti a helyzetet. Nem kérést intéztünk magához, ez parancs volt. Lehet, hogy azt hiszi Kapuvári határőrnek ellentmondhat, de ez a felsőbb vezetés parancsa volt, azonnal menjen, költözzön át.

Kicsit meglepte szerintem, hogy én azt hiszem nem csak Kapuvárinak mondhatok ellent, mert önkéntelenül felállt a székből, ahogy jól artikulálva mondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó költözni.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem! Kezd elegem lenni magából! Ez most már mindennek a teteje. Adok magának egy utolsó esélyt. Elmegy most azonnal költözni és az előbbi mondatát meg sem hallottam.

– Jelentem, nem akarok.

Nem voltam hangos, agresszív vagy ilyesmi, Zádorinak mégis valamiért felment a pumpa.

– Na ide figyeljen Dvorszky, már hajlottam arra, hogy holnap szabadnapra engedem magát, holnap kimehetett volna! Hány hete nem volt otthon? Négy, öt? Nem akar haza menni? Mert így az életbe nem fog. A holnapi szabadnapról lehúzom parancs iránti engedetlenség címén, és nem fogok én bajlódni magával, kihallgatásra rendelem Horváth századoshoz, majd ő kitalálja mi legyen magával. Leléphet.

Horváth százados sem tud már kiabálni, a bajsza alá motyogja:

– Dvorszky, mit művel már megint? Nem akar költözni? Egyáltalán, hogy érti ezt? Azt tudja, hogy ezt jelentenem kell a századparancsnokának? Majd ő tudja, mit csináljon magával. Na menjen! Takarodjon ki innen.

Most majd mehetek Szadó őrnagyhoz magyarázni, hogy nem költözöm.
De ők meg miért nem mondják, hogy miért kéne?
Ha érteném és meggyőznének, mennék.
Vagy legalábbis nagyobb eséllyel.

De így tényleg nem akarok.
Megszoktam itt, jó helyem van, a körlettársak elfogadtak, biztonságban vagyok, még azt is mondhatnám, hogy vannak itt barátaim. Faszom költözzön csak azért, mert a tisztikar hirtelen ezt találta ki.

Terjed a hír, mert délután F2-n már a délelőttös váltás is tudja, hogy megint nyíltan megtagadtam a parancsot.