522

December 14. Vasárnap

Este, lefekvés előtt, kollektívan pucoltunk bakancsot. Mellettem a rajparancsnokunk, egy halk szavú tizedes csiszatolta a sajátját. Alacsony, mosolygós, látszólag határozatlan srác volt, nem is nagyon terhelt meg bennünket. Keménykedni - a mi rajunkkal - idegen tisztesek szoktak. Ezt viszont tűrte, soha nem avatkozott közbe. Viszont nem tűnt sohasem ellenségesnek, emiatt bátorkodtam beszélgetést kezdeményezni.

Megkérdeztem mikor vonult be, mennyi ideje van hátra, és hogyan lett tisztes.

Az első kérdésemre szinte készségesen válaszolt, a másodiknál megállt a kezében a cipőkefe és felemelte a fejét, a harmadiknál egyenesen a szemembe nézett.

– Dvorszky! Mit bizalmaskodik itt velem? Nem vagyok a babája! – kelt ki magából. – Kinek gyűjt maga rólam információkat?

Igyekeztem védekezni, hogy alapvetően barátkozni akartam, de hasztalan, csak olaj volt a tűzre.

– Hogyha a barátom akar lenni, akkor pucolja ki a surranómat! – Ezzel az ölembe hajította az említett lábbelit. – Ha viszont nem akar az ellenségem lenni, akkor ragyogjon, mint a Salamon töke!

Meghökkenve láttam a tisztításhoz.

Ezt meg mi lelte?!

Amíg én dolgoztam, a tizedes a szekrényében pakolászott. Mivel gondoltam, hogy javítanom kéne a helyzeten, megdicsértem a surranóját, jeleztem, hogy szinte újnak látszik, és nagyon szépen karbantartja. Ez már jobban tetszett neki, elégedetten hümmögött a szekrényből. Aztán jelentettem, hogy készen vagyok. A tizedes közelebb jött és szakértő szemmel, alaposan végigmustrálta a munkám.

– Egész jó lett, Dvorszky! Lehet, hogy maga mégis egy értékes ember.

Elégedetten dörmögött.

– Tizedes elvtárs, kérdezhetek valamit?

Leereszkedő mosollyal mondta.

– Ne kíméljen!

– A maga bakancsán miért csak egy csat van?

A rajparancsnok magabiztosan mosolygott, s büszkén oktatott ki.

– Ember! Ez egy tiszti bakancs!

Hosszan fürkészte az arcom, az volt az érzésem ez valami komoly dolog lehet, ezért elcsodálkoztam magam neki.

– Atyaég! Hogy lehet ilyenhez hozzájutni?

A tizedes majd kicsattant a boldogságtól. Most azt hiszem, bevágódtam nála, de azért még atyailag megdorgált.

– Fiam, maga ne is álmodjon ilyenről! Egyszerű sorállomány ilyet nem vehet fel, pucolnia is csak külön engedéllyel lehet! De magának ma nagy szerencséje volt, Dvorszky határőr!

Végigsimította a cipő orrát, ujjaival a varrás mentén játszadozott.

– Nézze, – fordította felém – még sílécre is fel lehet szerelni, ez a kis horony tartja meg! Nem akármilyen surranó ez!

Néztem, de semmi különlegeset nem láttam rajta. És hogy szerencsém lett volna? Hülye ez?

– Mintha az én bakancsom, kicsit formásabb lenne. – mondtam.

A tizedes ingerülten horkant fel.

– Hogy érti ezt?

– A tisztinek nem szép az eleje, kocka alakja van, a kerek orrú jobban mutat!

Átkarolta a vállam, és rám mosolygott. Nocsak! Mégsem olyan barátságtalan, mint hittem?

– Dvorszky! – szólt kedvesen – Ezt nagyon megszívta! Holnap reggelre leírja nekem százszor, hogy „Elöljáró surranóját nem pocskondiázom.” Megértette? „Elöljáró surranóját nem pocskondiázom.”

Kicsit zavarba ejtett, hogy még mindig mosolyog. Viccel?

– Tizedes elvtárs, ezt nem csinálom, alsó tagozatos voltam, mikor utoljára így büntettek. Ez mégiscsak hadsereg!

Lefagyott az arcáról a mosoly. Olyan szemekkel nézett rám, egy kicsit meg is ijedtem.

– Nem csinálja? Akkor még azt is írja le háromszázszor, hogy „A parancsot nem tagadom meg!” Reggelre kész legyen! Ha nincs meg, egész álló nap a folyosót fogja sikálni!

Úgy tűnt, komolyan beszél. Szaladtam a kantinba, vettem egy kockás füzetet és nekiveselkedtem. Mielőtt befejezhettem volna, félbeszakítottak a takarodóval. Egy kis ideig vakon írtam, aztán miután hozzászokott a szemem a sötéthez, már szép egyenesen folytattam. Az utolsó mondatot reggelre hagytam, ébresztő után a háromszázadikat közel két centis betűkkel írtam le. Örömmel vittem a rajparancsnokhoz. Az belelapozott.

– Szép, szép. – mormogta, de aztán meglátta a nagybetűs sort.

– Mi ez? – kérdezte.

– A vége. – mondtam hetykén.

– Dvorszky, maga nem tiszteli a rendet. – Estére írja le ötvenszer, hogy „A parancsot nem fitymálom!” Mondja utánam! A parancsot nem fitymálom!

– Igenis! A parancsot nem fitymálom!

– Jól van. Ötvenszer! Lelépni!

Este lekörmöltem ezt is, egy életre megtanultam mi a rend!

Nyilván.