326

Június 28. Vasárnap

Szóval Szilasi berakott éjszakai kampós szolgálatra. Tehát tegnap délután hatkor felvittek a századhoz a kutyakonyháról, tízre mentem is szolgálatba, vagyis Ultra Rövid Ugrásom volt.

Kegyetlen.

De a sima Rövid Ugrás is kikészíti az embert.

Nyolc óra pihenés, két nyolc órás szolgálat közt.

Szerencsés esetben négy órás alvásokkal.

Napokon keresztül.

A pihenésben benne van a szolgálatba érkezés és indulás, a reggeli vagy egyéb étkezés, a kötelék, de még takarítás is.

Megszakadtam megint.

Pár percre elaludtam éjszaka menet közben.

Ferihegy 1-en.

Éjszaka.

Fura, hogy az állva, vagy menet közben alvás mennyire részévé tud válni a katonaéletnek. Ha látja az ember a másikat messzebb az őrhelyen – és kiabálná utána a „hé, mit csinálsz, hova mész” kérdéseket –, akkor eszébe jut, ja csak alszik. Ahogy ma éjjel Leiner Pisti. Megy lehetetlen szögben ki a betonról, nézem, ez meghibbant, mit akar arra? Nincs ott semmi, ugyanaz van, ami itt.

Semmi.
Azért nem érdemes odamenni.

De ő megy. Nem kéne szerintem, büntetést is kaphat miatta.

Látom a mozgásán: darabos. Lassabban mozdul a válla, mint a teste egyéb része, ezért késve, ijedten, nagyobb lendülettel billen utánuk, ez megrántja az egész testet, és így minden lépésnél. Meg függőleges irányban is rogyadozik. De áll a lábán és megy. Hát persze, alszik! Ok, akkor menjen, arra nincs gép, nincs lépcső, sík a terep, nem veri be magát semmibe, nem megy neki semminek.

Menjen, hadd aludjon.

És ez a látvány lassan megszokottá vált. És reméltük, ha ránk tör ugyanez, legyen olyan szerencsénk, mint a Leiner Pistinek, hogy a pusztába gyaloglunk ki.
De ha nem is nyom el az álom, olyan mérhetetlen fáradtság üli meg az embert, hogy alig van tudatánál. Szolgálat végén fölmászva az IFÁ-ra, végigbambulni az utat egy vékony opálos csíkban, amilyenre a szeme lapul az embernek, úgy, hogy a közel fél órás utazásból semmit nem fogni fel és erre a reggeli közben jönni rá, amikor a tea kicsit cukros leve szétárad az erekben és feltolja enyhén a vércukorszintet és ettől löketszerűen másodpercekre öntudatra ébredni, az végtelenül nyomasztó.

És fárasztó.

Még ez is.

A láb visz.

Alszom nemsokára.

Leveszem a bakancsom.

Nem alszom bele.

A körletben az ágyig.

De még levetkőzöm előbb.

Ja nem.

Fogat mosok.

Szekrényben a fogkefe.

Ó bassza meg.

De messze.

Kiveszem, megyek.

Nemsokára alszom.

Még hátul is.

Alul.

Nem hanyagolom el. Fontos.

Tiszták a fogak.

Olyannak kell lennie.

És nemsokára olyan.

Vagyis nemsokára alszom.

A körletajtótól az ágyig.

Mindjárt alszom.

De még levetkőzöm előbb.

Hajtogatom a ruháim.

Ellenőrzésnél rendben legyen.

Csúszik az anyag egymáson.

Nyaklik az egész.

Elrontom.

Újrakezdem.

Akkora legyen minden, mint a stoki.

A nadrág is.

A zsávolyfelső is.

Az ing is.

Kész van, nemsokára alszom.

Pizsama fel.

Milyen puha a takaró.

Sima a lepedő.

Az én szagom van benne.

Megtámaszt.

Alulról beterít.

Fekszem.

Nyújtva.

Haaah… ágyban vagyok.

Úristen!

Uramisten.

Kerek a világ.

350

Június 4 Csütörtök

Kampós szolgálat délelőtt 2-n.
Nagyon érdekes amúgy a reptér élete.
Semmi más dolgom nincs, mint ezt vizslatni órák hosszat. Ma valami gond volt valami csomaggal.

Ferihegy kettőt csak Malév gépek használják, én kinn a betonon, messzebb álltam, ahova buszok viszik az utasokat a beszálláshoz. Jöttek a kis csettegő kistraktor-szerűvel a csomagosok, húztak maguk után néhány összekapcsolt vontatmányt, kis vonatnak néznek ki messziről.
Hozzák az utasok csomagjait. Villámgyorsan pakolnak be, jól láthatóan semennyire nem érdekli őket mi van a csomagokban, úgy dobálják őket, mintha azt tesztelnék mennyit bírnak.
Hány méter zuhanás után bomlanak szét, törnek össze, nyílnak ki?
Milyen erővel kell ehhez egymáshoz verni őket?

Ma valami elcseszés lehetett, mert egy bepakolt, indulásra kész gépen pakolták ki újból, vizsgálgatták, majd néhány csomaggal egy másik géphez mentek. Onnan is hoztak ide. A nagy cserélgetés végén valahogy a beton szélén maradt egy csomagos vontatmány két bőrönddel. Elment a két gép, valahogy éreztem, hogy nincs ez így jól, de az a tag, akinek megemlítettem, az aggregátoros töltőkocsi vezetőjének, a legszabályosabb vállrándítással lerázott.

Megnéztem a csomagokat, mikor egyedül maradtam velük. Olaszoké volt, az egyik gép Rómába ment.
Látok némi összefüggést.

Ahogy valószínűnek látszott, hogy a tulajdonosok épp Olaszország felé repülnek, megdöbbentő erővel tör rám a késztetés, hogy kinyissam őket. Le vannak ugyan zárva, de olyan vacak lemezekből áll a zárszerkezet, hogy az egyik kallantyút kisebb feszegetés után ki tudnám nyitni.

Épp ekkor állt meg mellettem egy Latvia. Korlát százados lépett ki belőle, és a rituális tisztelgés után jelentést kért. Egészen pontosan azt kérdezte, mi az istent csinálok itt. Jelentettem, hogy ahogy nézem ezek lemaradtak a gépről és intézkedni kellene, de lecsendesített, hogy nekem ez nem dolgom, ilyesmit nem kell figyelnem, akkor kell jelentenem az ilyesmit, ha bomba van benne.

Oké, de azt meg honnan a gyíkból találjam ki?

Végül is beküld az üres beton közepére, hogy ott a szolgálati hely, ne csámborogjak el. A betonon benn rém unalmas. Ha nem áll itt gép, akkor nagyon látszik, hogy itt semmi nincs csak egy szürke placc, néhány apróbb repedéssel, amiket lassan kezdek felismerni messziről.
A távolban látom, hogy a Kilós minden katonánál megáll, mindenkit a jellegzetes testtartásával lecsesz és egy könyvelő alaposságával vizsgálja meg a legapróbb szart is, amivel igazolni tudná azt a berögzült feltevését, hogy szarunk a szolgálatra, leülünk, beszélgetünk, bambulunk ahelyett, hogy figyelnénk. Rendkívül alapos, minden mozdulatában benne van, hogy nem azt ellenőrzi, minden rendben van-e, hanem gőzerővel keresi, ami nincs. Hogy veszettül fegyelmezni akar. A legtöbbször nem félelmetes és nem riasztó amit csinál, hanem csak szimplán röhejes. Még akkor is, ha a mi bőrünkre megy.

De ma nem talált semmit.

Még látom messziről, hogy a kopasz srác az okmányoson –mielőtt visszamenne a laktanya felé–, állóra fékezteti a Latviát és leellenőrzi a századost.