2013.06.28. 06:00
(215. nap) Végre kerek a világ
326
Június 28. Vasárnap
Szóval Szilasi berakott éjszakai kampós szolgálatra. Tehát tegnap délután hatkor felvittek a századhoz a kutyakonyháról, tízre mentem is szolgálatba, vagyis Ultra Rövid Ugrásom volt.
Kegyetlen.
De a sima Rövid Ugrás is kikészíti az embert.
Nyolc óra pihenés, két nyolc órás szolgálat közt.
Szerencsés esetben négy órás alvásokkal.
Napokon keresztül.
A pihenésben benne van a szolgálatba érkezés és indulás, a reggeli vagy egyéb étkezés, a kötelék, de még takarítás is.
Megszakadtam megint.
Pár percre elaludtam éjszaka menet közben.
Ferihegy 1-en.
Éjszaka.
Fura, hogy az állva, vagy menet közben alvás mennyire részévé tud válni a katonaéletnek. Ha látja az ember a másikat messzebb az őrhelyen – és kiabálná utána a „hé, mit csinálsz, hova mész” kérdéseket –, akkor eszébe jut, ja csak alszik. Ahogy ma éjjel Leiner Pisti. Megy lehetetlen szögben ki a betonról, nézem, ez meghibbant, mit akar arra? Nincs ott semmi, ugyanaz van, ami itt.
Semmi.
Azért nem érdemes odamenni.
De ő megy. Nem kéne szerintem, büntetést is kaphat miatta.
Látom a mozgásán: darabos. Lassabban mozdul a válla, mint a teste egyéb része, ezért késve, ijedten, nagyobb lendülettel billen utánuk, ez megrántja az egész testet, és így minden lépésnél. Meg függőleges irányban is rogyadozik. De áll a lábán és megy. Hát persze, alszik! Ok, akkor menjen, arra nincs gép, nincs lépcső, sík a terep, nem veri be magát semmibe, nem megy neki semminek.
Menjen, hadd aludjon.
És ez a látvány lassan megszokottá vált. És reméltük, ha ránk tör ugyanez, legyen olyan szerencsénk, mint a Leiner Pistinek, hogy a pusztába gyaloglunk ki.
De ha nem is nyom el az álom, olyan mérhetetlen fáradtság üli meg az embert, hogy alig van tudatánál. Szolgálat végén fölmászva az IFÁ-ra, végigbambulni az utat egy vékony opálos csíkban, amilyenre a szeme lapul az embernek, úgy, hogy a közel fél órás utazásból semmit nem fogni fel és erre a reggeli közben jönni rá, amikor a tea kicsit cukros leve szétárad az erekben és feltolja enyhén a vércukorszintet és ettől löketszerűen másodpercekre öntudatra ébredni, az végtelenül nyomasztó.
És fárasztó.
Még ez is.
A láb visz.
Alszom nemsokára.
Leveszem a bakancsom.
A körletben az ágyig.
De még levetkőzöm előbb.
Ja nem.
Fogat mosok.
Szekrényben a fogkefe.
Ó bassza meg.
De messze.
Kiveszem, megyek.
Nemsokára alszom.
Még hátul is.
Alul.
Nem hanyagolom el. Fontos.
Tiszták a fogak.
Olyannak kell lennie.
És nemsokára olyan.
Vagyis nemsokára alszom.
A körletajtótól az ágyig.
Mindjárt alszom.
De még levetkőzöm előbb.
Hajtogatom a ruháim.
Ellenőrzésnél rendben legyen.
Csúszik az anyag egymáson.
Nyaklik az egész.
Elrontom.
Újrakezdem.
Akkora legyen minden, mint a stoki.
A nadrág is.
A zsávolyfelső is.
Az ing is.
Kész van, nemsokára alszom.
Pizsama fel.
Milyen puha a takaró.
Sima a lepedő.
Az én szagom van benne.
Megtámaszt.
Alulról beterít.
Fekszem.
Nyújtva.
Haaah… ágyban vagyok.
Úristen!
Uramisten.
Kerek a világ.