261

Szeptember 1 Kedd

Délelőtt Ferihegy 1-en voltam a Böszménél. Böszménél jó lenni, mert tudja mit jelent öregedő katonának lenni, s aszerint osztja be a váltást. Ma csak három órára küldött ki, ráadásul egy PAN AM géphez. Sajnos az álomszép légi utaskísérőm nem láttam, sőt eddig csak egyszer jelent meg nekem, de legalább szereztem eredeti, amerikai Coca-Cola-t. Mennyire más az íze, mint az itthoninak.
Döbbenetes.
Az ember azt hiszi, hogy nálunk legalább a kólában benne van a nyugat, de nem, abban is csak a szocializmus negédes, szirupos győzelme érződik.

Az amerikai csípősen szénsavas, és kevésbé édes, de percekig benn marad a szájban az íze. Nem úgy, mint itthoni, ami kinyitáskor felhabzik, kinyomja a lé nagyrészét és már el is illant a szénsav, és visszamarad a cukor, amin kiérezni, hogy nemrég még kristálycukor volt. A Pepsi is más ízű, gyakorlatilag minden más, mint itthon, vagy mint amilyennek képzeltem. Mindenünkön érződik, hogy olcsó, hogy silány. Néha nézem az utasok csomagjaira helyezett névtáblákat.
Annyira míves némelyik, látszik, hogy foglalkoztak a formájával. Arra, amire gyártják elég lenne egy egyszerű műanyag lap. Ahogy nálunk lenne. De némelyik színes, díszes, ötletes. És majdnem annyi féle, ahány bőrönd. Van elegáns, drága, fémbetétes, sportos, vicces kerek, téglalap, szív alakú, kicsi meg nagy, sima meg érdes.
És mindegyik más gyártó. Nálunk összesen nincs annyi gyár, amennyi külföldön csak névtáblákat készít. Remélem lesz majd olyan gyár Magyarországon, amelyik bármit gyárt is, ebben a minőségben, változatosságban teszi.

Délután hivatott a Szadó őrnagy. Kronológikus sorrendben vesszük végig a dolgokat. Hol voltam, mikor keresett az állatorvos, hogy lehet, hogy szolgálatban nem találtak meg? Vakációzom-e, hogy gatyára vetkőzve parádézom a kutyakonyhán és hogy lehet az, hogy személyi sérüléssel jár egy kutya beoltása a szolgálatom alatt, hogy lehet egyáltalán rám bízni bármit?
Nem éreztem, hogy ezek valódi kérdések lennének, csak a legelsőre válaszoltam, a többit mintha nem is hallottam volna, az őrnagy mintha meg a válaszom nem hallotta volna, darálta, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jó helyen vagyok a kutyások közt.

Majd még meglátja mi lesz.

Jól van, lásd meg. Annyiszor hallottam már ezt, lassan immunis leszek rá. Ő is lassan megunja, hogy látszik rajtam, hogy unom, le is léptet.

– Dvorszky, maga javíthatatlan.

Persze. Csakhogy nem érzem, hogy el lennék romolva.

336

Június 18. Csütörtök

Ma megint 16 órát pihentem! Nem értem, pont tegnap mondták a tisztek, hogy töméntelen Rövid Ugrás jön. Megint mákom van.
Délelőtt kampóztam, újból F1-en. Nem tudom mi történt, de már nagyon régóta csak Ferihegy 1-re tesznek, holott F2 nekem sokkal érdekesebbnek tűnik. Minden része korszerű, letisztult, átgondolt. Olyan érzés ott lenni, mintha egy másik világban, egy másik korszakban jelentem volna meg. Ferihegy 1 ehhez képest egy vidéki vasútállomás. Érdekes, hogy ide a külföldi gépek jönnek, mert Ferihegy 2-t csak Malév gépek használják. Kicsit meg is vagyok lepődve, mert ha jó képet akarnánk magunkról mutatni a világnak, Ferihegy 2-re kellene érkezniük a külföldieknek, különösen a nyugatiaknak. De nincs ilyen szándék, kiemelt figyelemben is a szovjet gépeket részesítjük inkább, de ez is csak azt jelenti, hogy két gép közül a szovjet mellé kell állnom, azt kell biztosítani. A szovjeteket hímes tojásként kezeljük, a nyugatiakat épphogy megtűrjük. Mindenesetre itt kopott ruhájú, fegyveres börtönlakónak, Ferihegy 2-n meg birodalmi rohamosztagosnak érzem magam. És az is nagyon jó érzés ott, hogy ez a modern űrkikötő teljesen magyar, az összes gép, az összes pilóta, stewardess is magyar. Mintha valami ultramodern, rendkívül fejlett ország lennénk. Jó ott, de állandóan Ferihegy 1-re küldenek.

Ma azt csináltam, hogy megnéztem a különböző népeket. Nem utaztam még soha sehova, külföldit is igazából itt láttam először, most van lehetőségem megvizsgálni milyenek a másmilyenek.

Sok Aeroflot gép jött ma, az oroszok olyanok, mint a filmekben, hangosan, vodkától kipirult arccal csődülnek le a lépcsőn, mintha rohamoznának valamit. Ugyanúgy ahogy a háborús filmjeikben, ahol „hurrá” kiáltás mellett magasra tartott dobtáras géppisztollyal özönlenek. Itt ugyanúgy, csak nincs náluk fegyver. Kese haja és kék, egymástól távol álló, buta szeme van mindnek. Olyan szedett-vedett ruhában utaznak, hogy kicsit össze is zavarodom. Azt gondoltam, hogy az utazás az valamiféle ünnep. Amikor az ember az esemény tiszteletére és az élmény erősebbé, mélyebbé tétele miatt szebb, elegánsabb ruhát vesz fel. Ahogy a nyugatiak. Nem kisestélyiben jelennek meg, de a kifejezetten sportos ruházatot is eleganciával viselik. Messziről lerí az utasokról, hogy keletről vagy nyugatról jöttek.
Meg azt is gondoltam, hogy az utazás drága, hogy csak a gazdagabbak engedhetik meg maguknak. De az oroszok olyan melegítőgatyákban, pólókban, ingekben utaznak, amiben már itthon is csak autót szerel az ember. Nem értem, hogy kerülnek repülőre. Hogy lehet, hogy jegyre van pénze, nadrágra nincs? De amúgy jó kedélyű bagázs, többen vigyázzba vágják magukat előttem és nevetve tisztelegnek nekem. Az egyikük egy idősebb férfi egy becsomagolt Aeroflot feliratú cukorkát nyom a markomba és megveregeti a vállam, mosolygunk és még a buszból is visszaint nekem. Fura szerzet az ember. Nem tudom, hogy már itt nevelték belém, vagy amúgy is van egy adag üldözési mánia bennem, mert rögtön az bukkan fel gondolataim közt, hogy meg akar mérgezni. Ebben semmi logika, nem is értem miért ugrott be, csak valahogy gyanús volt, hogy olyan szívélyesen mosolygott, hogy nem hittem el, tiszták a szándékai. Kicsit arrébb megyek és vizsgálgatni kezdem a csomagolást, de teljesen épnek látszik. Olyannyira, hogy azon gondolkodom, elrakom emlékbe. De ha mérgezett, akkor ez felelőtlenség, bárki megtalálhatja később és baj lehet belőle. Ha meg nem mérgezett, miért ne enném meg?

Aztán meg el is szégyellem magam, mert olyan jóindulat volt az öreg szemében, olyan atyai féltés vagy inkább együttérzés sugárzott belőle, hogy összeszorul a torkom. Rosszul érzem magam az indokolatlan gyanakvás miatt. Mintha elárultam volna. Nem értem, mi ütött belém, kezdek becsavarodni?
Ráadásul finom a cukorka. Nem málnás, meg narancsos, mint amiket itthon kapni, hanem valami fura, egyszerre édes és savanyú íz.

Megnéztem a románokat is. A román légitársaság, a Tarom gépével jöttek. Semmivel sem jobbak az oroszoknál, sőt még az is felmerült bennem, hogy valami tévedés van, mert a sok bőrkabátos, élezett bokalengő nadrágos, papucscipős barna bőrű alak változtatás nélkül beillene az ecseri úti autópiac cigány nepperei közé.

Próbáltam kideríteni, hogy pontosan honnan jött, esetleg Törökországból vagy Pakisztánból, hátha ezek tényleg nem románok, de nem tudtam meg, illetve amit megtudtam, nem értettem.

Megkérdeztem egy pilótát valahogy így, hogy Szófia, Isztambul, Teherán? Láthatóan nem értette, de én csak ennyit tudok angolul.

Végül annyit, hogy mondott, hogy Rumania, Rumania, és böködött a gép felé. Viszont valamivel világosabb volt a bőre, mint az utasoknak, tehát lehet, hogy külföldi vendégpilóta, nem tud se románul, se angolul, meg sehogy se, azért nem érette meg, mit akarok.

Aztán még megnéztem egy Swissair gépet.

Svájciak.

Mindegyik karót nyelt.

Csinosak, jól öltözöttek, még az öregek is olyan ruhában vannak, amitől sokkal fiatalabbnak néztek ki. Szakállast például egyáltalán nem láttam köztük. De rám egyik se nézett, mintha ott sem lettem volna. Ennyire nem vagyok se ijesztő, se ronda látvány. Nem vagyok fenyegető, hiába van fegyverem. De senki nem fordította felém a fejét, vagy ha igen, elnéztek mellettem.

Bosszúból addig álltam a lépcső alatt, fixírozva az egyik idősebb stewardesst, míg sikerült hadisarcot kivetnem és beszedtem egy egész doboz narancslevet, meg egy sütit. Gyorsan bedugtam a hónom alá azon az oldalon, ahol a géppisztoly lóg, mert így nem annyira feltűnő, hogy dudorodik a zsávoly alatt. Ez a narancslé valami isteni finom. Nem olyan híg lötty, mint a mieink, hanem benne van a gyümölcs. Miután lenyeltem a számban maradnak a rostok. A szolgálat végéig azzal foglalkoztam, hogy egy-egy korty után ezeket egyenként levadásztam a nyelvemmel és összeharapdáltam mind.

Délután mégis kiengedtek szabadnapra.