19

1988. április 30. szombat

13. nap laktanyafogság

Ma éjszakás szolgálatba tettek, Ferihegy 2-re. Olyan áramszünet volt megint, mint tavaly nyáron, minden éjsötétbe burkolózott.
Unatkoztam és ezért csőre rántottam a géppisztolyom.
Nem voltam dühös, semmi okom nem volt rá, csak tetszett, ahogy a fém alkatrészek hangja a kongó ürességben végigcikázik a beton felett. Meregettem a szemem a sötétben, próbáltam megfigyelni, hol hal el a hang, de nem láttam lószart se, illetve olyan érzésem volt, hogy a hangot látom, de csak pár méteren át, és ő se tudta merre menjen aztán, mert hol innen, hol onnan csilingelt visszhangozva.
Kivettem a tárat, kiszedtem azt a töltényt, amit az előbb a csőbe löktem, és mint valami hangszeren játszottam az éj dalát, pengettem a fémeket, hátrahúztam a závárt, aztán elengedtem és már előre fúrtam be a tekintetem a szurokba, hogy lássam a hangot belebucskázni. Erőltettem a szemem, néha zöld volt a hang, néha piros. Most hirtelen nagyon sajnáltam, hogy se a rádióm, se a walkmanem nem hoztam ki.
Az lett volna az igazi.
Igaz, akkor a hang a fejemben cikázott volna, de most ott is sötét van, tökéletes lett volna.

Aztán reggel, szolgálat után bezuhantam az ágyba, és semmilyen hangot nem hallottam, hosszú órákig.
Ezt szeretem nagyon.
A hosszan, mélyen alvást.
Mindig álmodom. Általában több részletben, a mély alvást megelőző, meg az azt követő időszakban, és néha a későbbiben folytatom az előzőt, de az égvilágon semmit nem hallok.
Legalábbis a külvilágból.
Mert benn nem némafilm zajlik, és nem is halk, mert mindent elnyom, ami esetleg amúgy bejöhetne. A közöttük lévő néhány órában meg ájultan fekszem, bármi történhet körülöttem, nem fogom. És ez jó, úgy múlik el, morzsolódik le a katonaidőből, hogy nem emlékszem rá.
Ez a legtermékenyebb időszaka most az életemnek.
Na meg a részegség.

Ezért nem is elleneztem, amikor Tánczos Zoli, egy ceglédi kisBerben megkeresett délután. Ő akkor jött be a szabadnapról, én meg a köteléken kihirdetett bent töltendő szabadnapom kezdtem épp az ágyamban fekve, azzal az elhatározással, hogy a lehető leggyorsabban abba az állapotba kerüljek, amikor semmit nem hallok.

Tánczos Zolival a legutóbbi részegség öntudatlanul okádva töltött része előtti hosszú aljasodási szakaszban keveredtünk egymás mellé, valami olyan közös csatlakozási pontot találva, hogy igen, azért részegen minden sokkal faszább.
Kis, köpcös, vidám srác, a jólelkű vidéki ember, triviális dolgokon őszinte csodálkozással és emellett józan és pengeéles paraszti logikával. Valahogy ezután, ha együtt tettek bennünket szolgálatba, akkor egymás mellett ültünk az IFA-n és beszélgettünk. Azzal szoktam heccelni, hogy láttam az Atlasban, hogy van Trinidad és Tobago nevű ország. Ő kicsit elpirulva mondja, hogy nem, azért mindent ő se vesz be, ilyen ország tuti nincs, de rátromfolok, hogy Elefántcsontpart, ilyenkor felnevet, hogy menjek már, ha mondjuk az másik, az a Tabako van is, de ilyen aztán tuti nincs.
De szerinte olyan se.

Feküdtem, mikor benyitott.

– Hoztam páleszt, gyere, kóstold meg!

Mivel éreztem, hogy az álom messze van, ilyen információval az agyamban meg közelebb se jönne, ezért átmentem vele a körletükbe.
Riderick volt még ott, meg egy kisBerben. Tánczos zöld dió pálinkát hozott be, unicumos üvegben. Azt mondta, hogy a nagybátyja csinálta, nem nagyon szabad, de van egy kis szőlője, meg egy présháza Ceglédtől nem messze, és ott főzi titokban. Ez a zöld dió a specialitása, olyan bukéja és huzatja van, ami csak nagyon kevés pálinkának.
Még egy kis maga főzte zöld dió esszenciát is hozzákever, ezért amolyan rozsdabarna színe van. Röhögtünk is, hogy ha a csüti meglátja, hogy mi ez, mondhatta volna, hogy Unicum, nem bukott volna le, sose derülne, ki, hogy pálinka.
A röhögés a körlet közepére tett stokira nyomott, Tánczos ekkor adta a kezembe az üveget.

– Ne szagolgasd, jó nagyot kortyolj, nyeld le egyszerre, hagyd, hogy marja a torkod.

Én szót fogadtam, teletöltöttem a szám, a pofazacskóimat is, aztán mikor nem fért már több, egy nagy lendülettel leküldtem. Olyan gyorsan, hogy még majdhogynem a számon volt az üveg. De mire az ölembe engedtem, leért a pálesz, aztán vissza is, de nem a számon jött vissza, hanem rögtön az agyamba ugrott. Erőtlen mozdulattal nyújtottam magam elé az üveget, Tánczos kikapta a kezemből.

– Na milyen? – hallottam a távolodó horizontból, majd tompítás nélkül hanyatt estem, le a stokiról. Egész sokáig nem emlékeztem semmire.
Arra ébredeztem, hogy valami mikádó van alattam, a fejem alá pedig egy sisakot csúsztattak. Meg félre is húztak az útból.
Egészen megtelt a körlet, a diópálinkának már nyoma sem volt, valami vodkát ittak épp. Amikor felemeltem a fejem, Riderick mondta vigyorogva, hogy na, ennek kiélveztem minden cseppjét.
Ezzel nem tudtam vitázni.

Ilyesmi kéne nekem minden napra.

– Mennyit aludtam?

– Két órát.

– Két órát? Az hogy lehet? Még csak most jöttem be!

– Dehogyis, közben már az éjszakás váltás is elment.

– Tényleg? Bassza meg, és akkor most mennyi az idő?

– Tíz óra mindjárt.

– Tíz? Tényleg? Az kurva jó! Akkor már csak 19 nap és két óra van hátra!

195

Ma egy éve, hogy betoppant a családhoz káderezni két határőr tiszt. Akkor tudtam, meg, hogy nemsokára katona leszek.

November 6. Péntek

Reggel abból a képzetből riadtam, hogy a csöcsömet vissza akarja kérni a takarítónő.
Először kérleltem, hogy ne tegye, majd a hátam mögé bújtattam a csöcsét és közöltem, hogy sose láttam egyiket se, de ha neki van egy, a másikat nyugodtan hagyhatná nálam, ha megtalálom netán.
Gondját viselem, ne aggódjon.
Biztos jobb gazdája leszek, mint ő, aki mindenkinek mutogatja, mert az enyémet bizony nem nézhetné akárki, de erre bepöccent, hogy nem érdekli, mi a véleményem, azonnal adjam vissza, én meg erre a csöccsel menekülni kezdtem, de az lassú volt, folyton elesett és sírt.
A takarítónő összebeszélt a Zádori hadnaggyal, és együtt kergettek.

Na, ekkor keltett Anyu, hogy annyira nyugtalanul alszom, hogy a Buksi teljesen izgatott lett, azt hiszi, valami bajom van, sír és kaparja az ajtóm már egy ideje. Kirántottam magam az álomból, lassan összeszedtem magam és, hogy megnyugodjon, levittem Buksit sétálni.

A kis hülye persze, amint kinyitottam a ház kapuját, kiszaladt és már ügyet sem vetett rám, de valahogy mégis együtt mozogtunk, nem látszott rajta, de figyelte merre megyek és nagyjából arra jött ő is.

Szerettem az önállóságát, az őrkutyákkal való kapcsolatom óta még inkább. De olyan nagyon sok időnk nem lehetett sajnos, mert jönnöm kellett vissza. Ebből szinte biztosan tudhatom, hogy nem elnézték a könyvem, nem másét kaptam, hanem engem engedtek ki szabadnapra, csakhogy lehúzták délig. Persze így is rendes dolog, hogy egyáltalán kiengedtek, mert azért baj volt velem bőven az utóbbi időben.

Tegnap este meg felvettem a Depeche Mode legújabb lemezét. B. Tóth adta le a Poptarisznyában egyben, úgy, hogy nem beszélt bele. Eldöntöttem, behozom a walkman-emet a laktanyába, lukas időmben zenét hallgatok majd, ezzel is jobban le tudok majd válni a külvilágtól.
Sikeresen be is csempésztem, a Csüti nem nézett bele a táskámba. Hogy itt benn hova teszem, még nem volt világos, egyelőre, csak behajítottam a felső polcra.

Éjszaka F1-re tettek.
Már nagyon hideg kezd lenni, szerintem már mínuszok lehetnek, mindenesetre iszonyúan fázom. A téli felszerelést még nem lehetne felvenni, de ma Koltay saját hatáskörben engedélyezte, hogy a mikádóba beletegyük a bélést, de én még ezt sem érzem elégnek.
Pedig ennél több holmi már nem lesz rajtunk télen.
Csak a tányérsapkát cseréljük majd le usankára, meg kesztyűt vehetünk majd fel, de mást már nem.
Hogy fogom az igazi hidegeket kibírni? A beton, ami nemrég még szétégette a lábukat, most fagyos marokkal szorítja, legalább 10 fokkal hidegebb, mint a levegő.
Megint jár a sárga SAAB, méri a beton hőmérsékletét, mert a hajnali pára már ráfagy és csúszik.

290

Augusztus 3. Hétfő

Egész 24 órát nem voltam szolgálatban! Nem is emlékszem mikor volt ilyen. Tegnap este tíztől, ma este tízig nem tettek szolgálatba. És valami rejtélyes oknál fogva semmilyen irányított szabadidős programra sem rendeltek, ezért gyúrtam lenn a konditeremben több órát, meg olvastam is. A kondizással elég jól állok, ha nincs épp Rövid Ugrás, akkor mindig beiktatom, kezd egész komoly hatása lenni, vállasodom vagy mi a szösz, mert feszül rajtam az ing. Meg már egész jól bírom a tempót az idősebbekkel. Azt szoktam csinálni, hogy az általam még elbírható legnagyobb súllyal csinálom azt, amit valamelyik tapasztaltabb srác. Én magam nehezen találok ki edzéstervet, de ha valaki csinálja a sajátját, be tudok csatlakozni. És nagyon jó érzés, hogy szinte mindig bírom.

Éjszaka kampózni voltam F2-n. Esett tegnap délután óta és úgy lehűlt a levegő már tegnap is, hogy mikor este jöttem el a kutyakonyháról, majd megfagytam. Kicsit durva ez a pár nappal ezelőtti hőgutához képest.

Ma éjjel különösen rohadt hideg volt, már a folyosón érezni lehetett, az egész épület áthűlt. Szolgálat előtt felöltöztünk, és bár azt, hogy mikor, mit vehet fel egy katona országos parancsban kell megkapjuk, nagyon sokan, így én is felvettük a kabátot. De persze az a szemét Koltay levetette rólunk, mondván, hogy ne vicceljünk, augusztus van, mit veszünk fel télen?
Egy kis fagy nem fog megártani, olyanok leszünk, mint az a szőlőfajta, hogy amelyikből akkor lesz jó bor, ha megcsípte a dér. De mindenki rettegett az éjszakától, ezért kikönyörögtük, hogy legalább a mikádó külső része hadd maradjon. Ebbe beleegyezett, kivetette a mikádóbelsőt, és mindenkit alaposan végigellenőrzött, nincs-e valakin nem megengedett, plusz réteg.

Mikor most a szolgálatba készülődtem, Szögi úr az ágyból figyelt. Miközben vettem fel a kabátot, megkérdezte ki a csüti.

– Hát a Koltay.

– Akkor öcsém, itt hagyhatod a mikádódat, úgyis vissza fogod hozni.

– Tuti leveteti?

– Le.

Na, akkor én bizony nem hagyom magam, ezért a zsávoly felső alá felvettem az atlétát és a kimenő ingem is. Szögi úr elégedetten bólogatott.

– Cseles.

És azt hittem be is válik, mert ha a mikádót le is parancsolja, marad rajtam némi réteg.

De nem sikerült, mindenkit átvizsgált, és sorra kerültek elő a tiltott civil holmik is.

Koltay hatalmas kiabálás kíséretében zavart vissza mindannyiunkat, majd a szabályos nyári ing, zsávoly és mikádó külsőben engedett szolgálatba. A mikádó külső része egy nem túl vastag vászonkabát, meleget nem ad, inkább csak esztétikai szerepe van. Ezért szarrá fagytunk éjjel. Felsejlett az a gondolat, hogy bármilyen keménynek, embert próbálónak is éreztem a fullasztó nyári hőséget, csak erőtlen bolhacsípés volt ahhoz képest, amit a téli fagyok jelentenek majd. És jeges marok szorította meg az elmém, de nagyon úgy tűnt, azt a helyzetet, hogy mínusz fokokban ne adj isten olyan télen, mint az idei volt, még csak foltokban sem tudja érzékeltetni.

Teljesen beszartam, már most.

De az igazi beszarás az, hogy alvás helyett a reggeli után már vittek is ki a kutyakonyhára. Nem tudom, kinek mi járt az eszében amikor ide rendelt Ultra Hiper Rövid Ugrásba, mert nekem az alvás. Ő se számíthatott másra, és meg is kapta, 11-ig horpasztottam a csibészruhán. Egy órakor felvittek a századhoz, hogy könyvem van 15-21-ig, mert fogorvoshoz kéredzkedtem.

Ja tényleg, valamelyik nap megtettem valóban.

377

Május 8. Péntek

Koltay a csüti. Öt percet késtem, de nem szólt semmit. Nem is értem, már a kapuban figyelmeztetett az őr, hogy elkéstem ebből iszonyú botrány lesz, Koltay is nézte az óráját hosszan, amíg behúztam magam mögött az ajtót, de csak erőt-egészséget kívánt miután bejelentkeztem nála, és intett, hogy húzzak fel a századhoz. Arra tudok gondolni, hogy mindez amiatt volt, mert tudták 30 nap után voltam most szabadnapon, kíméletesebbek velem.
De igazából nem tudom.

Tegnap nagyon hideg volt napközben, mikádóban mentem ki.  De persze tudom, hogy azt már nem vehettem volna fel, már tavaszi öltözetben megyünk haza, de úgy éreztem, anélkül megfagynék. Megbeszéltük Apuval, hogy este 9-kor beadja a kerítésen. Abban nem jöhettem vissza, mert ma viszont olyan jó idő volt, hogy a napnál világosabb volt, nem lehet rajtam mikádó.

Ahogy beértem ma, átvettem a gyakorlót, Koltaynak intettem, hogy mennem kell a konyhára a zárásban segíteni, csak bólintott, nem akadékoskodott.

Apu pontban 9-kor valóban megjelent, elsuttogtam, hogy nincs semmi gáz, beértem, a kabátot meg el tudom tenni, megúsztam. Elváltunk és valóban bementem a konyhára, hogy a csüti utasítására vagyok itt. Kussoltam, betettem a kabátot az öltözőszekrényembe és tényleg segítettem a zárásnál.

Délelőtt még otthon elmentem fodrászhoz és levágattam a hajam amúgy majdnem nullásra. Soha ilyen rövid nem volt még. A bevonulásnál vágták valami hasonlóra, de akkor sem volt ennyire rövid. Fura érzés, mert sok hajam ugyan eddig sem volt, de ez, hogy szinte semmi nincs, olyan igazán védtelenné tett. Ezért nem is tudtam szó nélkül hagyni, hogy Robi, miután ma meglátott, azt ecsetelte, sittesnek nézek ki és, hogy lecsúsznának a fejemről a golyói. Mert ugyan azt el tudtam képzelni, hogy neki bevillan, hogy megszopat vagy valami ilyesmi kép, de ez a szituáció, hogy a fejemen csúsznak le a golyói, olyan életidegen, hogy még sértőbbnek is éreztem, minden másnál. Fenyegetőztünk, de aztán csak duzzogva szétváltunk, én takarítottam, ő meg szöszmötölt valami szarral.

Olvastam egy könyvet Konrad Lorenztől. A kutyák viselkedését írta le, és ebben volt egy sztori, miszerint ő, a saját tenyésztésű, vadonat új kutyafajtája egyik első egyedével sétált a lakóhelye környékén. Minden nap megtette az utat és az egyik kertes háznál az ő kutyájának esküdt ellenségével, egy hatalmas német juhásszal ugrott össze folyton. Nem fizikailag, csak az elrettentés szintjén, ugyanis a két kutya a kerítés két oldalán ugatott, elmehettek volna egymás mellett, de nem, ők hatalmas lendülettel acsarkodtak egymásra, miközben a rácsok mentén szaladtak fel-alá, kerítésoszloptól kerítésoszlopig.

Aztán egy nap renoválták a kerítést és az egyik végén jó darabon hiányzott. A két kutya mit sem sejtve kezdi a szokásos viaskodást, mikor mindketten kiérnek a kerítésen túlra és megállnak egymással szemben. Semmi nincs köztük. Mind a kettő megszeppen kicsit, áll és figyeli a másikat, míg végül nagyon lassan visszaoldalognak a kerítés széléig, önfeledten acsarkodni kezdenek újra és csak addig szaladnak már el, ameddig a kerítés tart.

Robival így viselkedünk. Ma minden körülmény adott volt a verekedéshez, felbosszantott kurvára, sikerült nekem is olyat mondanom, amitől ő kapta fel a vizet, kölcsönösen elküldtük egymást az anyjába, forgattuk dühödten a szemeinket, de mivel nem volt jelen a Basa, hogy lefogja Robit, így nem ugrott nekem. Én meg nem akarok verekedni. De ezt nem mutathatom, csak azt, hogy nagylelkűen elállok tőle, nyilván olyasmi tudatban, ami Robiban is munkál, hogy jól van én kegyelmeztem meg neki, hülye szarjankó, emiatt igazán nem érdemes ekkora ügyet csinálnom.

Aztán ma már nem piszkáltuk egymást többet.

A kabátot este inkább lenn hagytam az öltözőben, majd máskor felviszem, úgyse hiszem, hogy most olyan hamar várhatom, hogy használni fogom. Még ha kiengednek sem lehet már felvenni. Koltay nem szólt hozzám, mikor felmentem a körletbe.