19

1988. április 30. szombat

13. nap laktanyafogság

Ma éjszakás szolgálatba tettek, Ferihegy 2-re. Olyan áramszünet volt megint, mint tavaly nyáron, minden éjsötétbe burkolózott.
Unatkoztam és ezért csőre rántottam a géppisztolyom.
Nem voltam dühös, semmi okom nem volt rá, csak tetszett, ahogy a fém alkatrészek hangja a kongó ürességben végigcikázik a beton felett. Meregettem a szemem a sötétben, próbáltam megfigyelni, hol hal el a hang, de nem láttam lószart se, illetve olyan érzésem volt, hogy a hangot látom, de csak pár méteren át, és ő se tudta merre menjen aztán, mert hol innen, hol onnan csilingelt visszhangozva.
Kivettem a tárat, kiszedtem azt a töltényt, amit az előbb a csőbe löktem, és mint valami hangszeren játszottam az éj dalát, pengettem a fémeket, hátrahúztam a závárt, aztán elengedtem és már előre fúrtam be a tekintetem a szurokba, hogy lássam a hangot belebucskázni. Erőltettem a szemem, néha zöld volt a hang, néha piros. Most hirtelen nagyon sajnáltam, hogy se a rádióm, se a walkmanem nem hoztam ki.
Az lett volna az igazi.
Igaz, akkor a hang a fejemben cikázott volna, de most ott is sötét van, tökéletes lett volna.

Aztán reggel, szolgálat után bezuhantam az ágyba, és semmilyen hangot nem hallottam, hosszú órákig.
Ezt szeretem nagyon.
A hosszan, mélyen alvást.
Mindig álmodom. Általában több részletben, a mély alvást megelőző, meg az azt követő időszakban, és néha a későbbiben folytatom az előzőt, de az égvilágon semmit nem hallok.
Legalábbis a külvilágból.
Mert benn nem némafilm zajlik, és nem is halk, mert mindent elnyom, ami esetleg amúgy bejöhetne. A közöttük lévő néhány órában meg ájultan fekszem, bármi történhet körülöttem, nem fogom. És ez jó, úgy múlik el, morzsolódik le a katonaidőből, hogy nem emlékszem rá.
Ez a legtermékenyebb időszaka most az életemnek.
Na meg a részegség.

Ezért nem is elleneztem, amikor Tánczos Zoli, egy ceglédi kisBerben megkeresett délután. Ő akkor jött be a szabadnapról, én meg a köteléken kihirdetett bent töltendő szabadnapom kezdtem épp az ágyamban fekve, azzal az elhatározással, hogy a lehető leggyorsabban abba az állapotba kerüljek, amikor semmit nem hallok.

Tánczos Zolival a legutóbbi részegség öntudatlanul okádva töltött része előtti hosszú aljasodási szakaszban keveredtünk egymás mellé, valami olyan közös csatlakozási pontot találva, hogy igen, azért részegen minden sokkal faszább.
Kis, köpcös, vidám srác, a jólelkű vidéki ember, triviális dolgokon őszinte csodálkozással és emellett józan és pengeéles paraszti logikával. Valahogy ezután, ha együtt tettek bennünket szolgálatba, akkor egymás mellett ültünk az IFA-n és beszélgettünk. Azzal szoktam heccelni, hogy láttam az Atlasban, hogy van Trinidad és Tobago nevű ország. Ő kicsit elpirulva mondja, hogy nem, azért mindent ő se vesz be, ilyen ország tuti nincs, de rátromfolok, hogy Elefántcsontpart, ilyenkor felnevet, hogy menjek már, ha mondjuk az másik, az a Tabako van is, de ilyen aztán tuti nincs.
De szerinte olyan se.

Feküdtem, mikor benyitott.

– Hoztam páleszt, gyere, kóstold meg!

Mivel éreztem, hogy az álom messze van, ilyen információval az agyamban meg közelebb se jönne, ezért átmentem vele a körletükbe.
Riderick volt még ott, meg egy kisBerben. Tánczos zöld dió pálinkát hozott be, unicumos üvegben. Azt mondta, hogy a nagybátyja csinálta, nem nagyon szabad, de van egy kis szőlője, meg egy présháza Ceglédtől nem messze, és ott főzi titokban. Ez a zöld dió a specialitása, olyan bukéja és huzatja van, ami csak nagyon kevés pálinkának.
Még egy kis maga főzte zöld dió esszenciát is hozzákever, ezért amolyan rozsdabarna színe van. Röhögtünk is, hogy ha a csüti meglátja, hogy mi ez, mondhatta volna, hogy Unicum, nem bukott volna le, sose derülne, ki, hogy pálinka.
A röhögés a körlet közepére tett stokira nyomott, Tánczos ekkor adta a kezembe az üveget.

– Ne szagolgasd, jó nagyot kortyolj, nyeld le egyszerre, hagyd, hogy marja a torkod.

Én szót fogadtam, teletöltöttem a szám, a pofazacskóimat is, aztán mikor nem fért már több, egy nagy lendülettel leküldtem. Olyan gyorsan, hogy még majdhogynem a számon volt az üveg. De mire az ölembe engedtem, leért a pálesz, aztán vissza is, de nem a számon jött vissza, hanem rögtön az agyamba ugrott. Erőtlen mozdulattal nyújtottam magam elé az üveget, Tánczos kikapta a kezemből.

– Na milyen? – hallottam a távolodó horizontból, majd tompítás nélkül hanyatt estem, le a stokiról. Egész sokáig nem emlékeztem semmire.
Arra ébredeztem, hogy valami mikádó van alattam, a fejem alá pedig egy sisakot csúsztattak. Meg félre is húztak az útból.
Egészen megtelt a körlet, a diópálinkának már nyoma sem volt, valami vodkát ittak épp. Amikor felemeltem a fejem, Riderick mondta vigyorogva, hogy na, ennek kiélveztem minden cseppjét.
Ezzel nem tudtam vitázni.

Ilyesmi kéne nekem minden napra.

– Mennyit aludtam?

– Két órát.

– Két órát? Az hogy lehet? Még csak most jöttem be!

– Dehogyis, közben már az éjszakás váltás is elment.

– Tényleg? Bassza meg, és akkor most mennyi az idő?

– Tíz óra mindjárt.

– Tíz? Tényleg? Az kurva jó! Akkor már csak 19 nap és két óra van hátra!

109

1988. január 31. vasárnap

Ma Ferihegy 2-re vittek éjszakára. Most nem vittem magammal sem walkmant, sem rádiót, mert az volt a tervem, hogy lopok egy kormányt.
Egy kis reptéri vontatóban néztem ki még valamikor novemberben, mikor Molnár Csabival rodeóztunk az egyikkel. Nagyon kis pofás kormány, vaskos és kicsi, nem olyan vékony vacak, mint ami a Zsigulikban van. Viszek haza ilyet. Hogy miért ma? Nem tudom, így ébredtem, hogy ma ez a feladat. Beugrott, hogy múltkor tetszett, lopok magamnak egyet.

Minden ideálisnak látszott.
Mészáros volt a csapat ügyeletes tiszt, ő nem az a vadul ellenőrizni járó fajta, éjféltől a kettes gépállóhelyhez tett ki, ami gyakorlatilag a reptéri gépjárműparkkal határos, és amiatt is úgy látszott szerencsém lesz, mert felhős, hideg éjszaka terült szét rajtunk.

A lopás azért az egy fura dolog.
Úgy valahogy beszarik tőle az ember!
Nem tudni miért, de olyan, mintha rosszban sántikálnék.

És az ember félni kezd, hogy lebukik.
Be van szarva tőle.
De mégis elmegy lopni.
Ha igazán félne a büntetéstől, nem merné megtenni.

Hát én azzal nyugtattam magam, hogy én egy reptéri vontató kormányát akarom ellopni.
Az szerintem nem bűn.

Beültem az egyik vontatóba és elővettem a kanálgépem. Ezt kaptam még Bikanyakútól az első napokban. Basszus, több mint egy éve.
Kivettem a kést és nekiestem a csavaroknak.

De valahogy nem passzolt, nem illett és nem tudtam leszedni. Nyilvánvalóvá vált, hogy be kell hoznom valamit. Valami eszközt.
Mondjuk csavarhúzót. Meg egy 17-es dugókulcsot.

De ezt itt benn elég nehéz megmagyarázni. Vagy a kapunál táska ellenőrzésnél, hogy az meg minek?
Mert tényleg minek?
Ugyanis, ha valami elromlik, csak jelenteni kell, az ÉPK-sok megjavítják.

Minek ide csavarhúzó? Mit mondok, ha bárki megkérdi?

Kiderül, hogy lopni fogok.

Mindegy.

Én behozom.

154

December 17. Csütörtök

Persze az alegység ügyeletes tévedett vagy hazudott tegnap, nem teljes szabadnapra engedtek ki, hanem csak reggel 8-ig. Ha ezt tegnap tudom, ha belenézek a könyvembe és meglátom, hogy csonka szabadnapot kaptam, lehet, hogy ki sem jövök.
És mennyivel jobb lett volna!

Tegnap ugyanis találkoztam Edittel.

Fura volt, hogy nem engedett be magukhoz a lakásba, váratott az ajtó előtt, míg felöltözött. Lementünk a házuk elé sétálni, de iszonyú hideg volt, visszamenekültünk a lépcsőházba. Ott közölte, hogy talált egy másik palit, nem bírt rám várni.

Hát mit mondjak?
Nem ért váratlanul.
De hiába készültem rá, ez most így alaposan mellbe vágott.
Azt hittem kemény vagyok.

Nem is értem miért, de valami igen gonosz markolt hátulról az agyamba és tépte, húzta hátra a tudatom.
És azok a foszlányok, amik kiszabadultak a szorításból, csak a reflexek közvetítésére maradtak alkalmasak. A reflex pedig az, hogy ez nem lehet, ezt nem hiszem, ez aljasság, ez árulás!
És ezt mondtam is neki, mit mondtam!
Zihálva hörögtem.

Ezt érdemlem én? Aki szolgálom a hazát? Aki azért védem, hogy ő kényelmesen, biztonságban hetyeghessen más pasikkal?

Nem érzi ezt aljasságnak? Nem gondolja, hogy ezzel engem tönkretesz?

Megszeppenve állt, könnyezett, szipogott, majd mikor én levegőért kapkodtam halkan megszólalt.

Több mint egy hónapja nem jártam nála, és még csak nem is írtam, azt sem tudta, mi van velem. Azt érezte, már nem érdekel, mert különben levelet biztos írtam volna, ha szeretem.

Bassza meg!
Teljesen jogos, amit mond!
Egyáltalán nem jelentkeztem az elmúlt hónapban, igazából tényleg nem érdekelt. Igaza van.
Mégsem megértő lettem most.
Attól, hogy ebben tökéletesen igaza van, elementáris harag áradt szét bennem. Fújtattam, ziháltam, vérben forgott a szemem.

Egy hónap haladékot kért, azt mondta, ne szakítsunk véglegesen. Legyen ez amolyan próbaidő, hogy hogyan bírjuk egymás nélkül.

Hallottam amit mondott, de azt éreztem, csak azért mondja, hogy gyorsabban szabaduljon, mert fél és teljesen jogosan fél.

Nem vagyok ura magamnak.
Ráordítottam, hogy konc nem kell! Ha nem jön be a másik pasi, hozzám ne jöjjön vissza! Ha így nem kellek, ahogy vagyok, akkor ne kelljek.

Márpedig így ahogy voltam, nem kellhettem neki.
De senki másnak sem kellenék.
Így torokhangon, agresszíven fenyegetőzve.

Ezáltal nem tűnök valami kívánatos portékának.
Nem hiszem, hogy ilyenre vágynak a nők.

Összehúzta a vállát, és most olyan picike lett, hogy a gőzön át is éreztem, mennyire törékeny.
De valamit össze kell zúznom.

– Így kelljek, ahogy vagyok! – ordítottam és egy hatalmas ütést mértem a levélszekrényekre. De kurvára fáj, gondoltam vékonyan a dühtől duzzadó erek közt, meg még az ugrott be, hogy na így aztán tényleg nagyon sokaknak kellenék, ahogy most vagyok.

– Kapd be a faszom! – mondtam annak a lánynak, akit valaha szerettem és kirohantam az utcára.

Mire hazaértem, már jobban fájt az öklöm mint a szívem, ezért a családdal úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna, bár Apámon láttam, hogy átlát rajtam, de csak annyit mondott, ne csináljak nagyon nagy hülyeséget.

Reggel indulás előtt bepakoltam jó néhány kazettát, a Sony walkmanemhez, amit már korábban bevittem, meg egy kis zsebrádiót. Aput kértem meg, amikor bejöttek nemrég meglátogatni, hogy vegyen nekem valami kisméretű rádiót, ami lapos és zsebben elfér.

Nyolcra rendben bejöttem, de a buszon valahogy felébredt bennem a megcsalt szerelmes és mozgatni kezdett. Bement velem Zádorihoz, akitől kértünk mára egy bent töltendő szabadnapot.
Nem adott, sőt közölte, hogy éjszakára szolgálatba megyek.

Dühösen trappoltunk ki az irodájából és betoppanva a körletbe elégedetlenül néztünk körbe.

Új körlet, nemrég költöztem. Nem tetszik nekünk az elrendezése.
Neki ugrottunk az egyik szekrénynek és a szoba közepére húztuk.

A hősszerelmesé volt az ötlet és az erő, enyém a test. Így ketten azokat a tárgyakat is el tudtuk mozgatni, amit egyedül nem sikerült volna. Átrendeztük az egész körletet a saját ízlésünk szerint, és aki benn volt a körletben, egy szót se szólt, senki nem mondott ellent.

Végül lehuppantunk az ágyunkra és estig duzzogtunk fortyogva.