154

December 17. Csütörtök

Persze az alegység ügyeletes tévedett vagy hazudott tegnap, nem teljes szabadnapra engedtek ki, hanem csak reggel 8-ig. Ha ezt tegnap tudom, ha belenézek a könyvembe és meglátom, hogy csonka szabadnapot kaptam, lehet, hogy ki sem jövök.
És mennyivel jobb lett volna!

Tegnap ugyanis találkoztam Edittel.

Fura volt, hogy nem engedett be magukhoz a lakásba, váratott az ajtó előtt, míg felöltözött. Lementünk a házuk elé sétálni, de iszonyú hideg volt, visszamenekültünk a lépcsőházba. Ott közölte, hogy talált egy másik palit, nem bírt rám várni.

Hát mit mondjak?
Nem ért váratlanul.
De hiába készültem rá, ez most így alaposan mellbe vágott.
Azt hittem kemény vagyok.

Nem is értem miért, de valami igen gonosz markolt hátulról az agyamba és tépte, húzta hátra a tudatom.
És azok a foszlányok, amik kiszabadultak a szorításból, csak a reflexek közvetítésére maradtak alkalmasak. A reflex pedig az, hogy ez nem lehet, ezt nem hiszem, ez aljasság, ez árulás!
És ezt mondtam is neki, mit mondtam!
Zihálva hörögtem.

Ezt érdemlem én? Aki szolgálom a hazát? Aki azért védem, hogy ő kényelmesen, biztonságban hetyeghessen más pasikkal?

Nem érzi ezt aljasságnak? Nem gondolja, hogy ezzel engem tönkretesz?

Megszeppenve állt, könnyezett, szipogott, majd mikor én levegőért kapkodtam halkan megszólalt.

Több mint egy hónapja nem jártam nála, és még csak nem is írtam, azt sem tudta, mi van velem. Azt érezte, már nem érdekel, mert különben levelet biztos írtam volna, ha szeretem.

Bassza meg!
Teljesen jogos, amit mond!
Egyáltalán nem jelentkeztem az elmúlt hónapban, igazából tényleg nem érdekelt. Igaza van.
Mégsem megértő lettem most.
Attól, hogy ebben tökéletesen igaza van, elementáris harag áradt szét bennem. Fújtattam, ziháltam, vérben forgott a szemem.

Egy hónap haladékot kért, azt mondta, ne szakítsunk véglegesen. Legyen ez amolyan próbaidő, hogy hogyan bírjuk egymás nélkül.

Hallottam amit mondott, de azt éreztem, csak azért mondja, hogy gyorsabban szabaduljon, mert fél és teljesen jogosan fél.

Nem vagyok ura magamnak.
Ráordítottam, hogy konc nem kell! Ha nem jön be a másik pasi, hozzám ne jöjjön vissza! Ha így nem kellek, ahogy vagyok, akkor ne kelljek.

Márpedig így ahogy voltam, nem kellhettem neki.
De senki másnak sem kellenék.
Így torokhangon, agresszíven fenyegetőzve.

Ezáltal nem tűnök valami kívánatos portékának.
Nem hiszem, hogy ilyenre vágynak a nők.

Összehúzta a vállát, és most olyan picike lett, hogy a gőzön át is éreztem, mennyire törékeny.
De valamit össze kell zúznom.

– Így kelljek, ahogy vagyok! – ordítottam és egy hatalmas ütést mértem a levélszekrényekre. De kurvára fáj, gondoltam vékonyan a dühtől duzzadó erek közt, meg még az ugrott be, hogy na így aztán tényleg nagyon sokaknak kellenék, ahogy most vagyok.

– Kapd be a faszom! – mondtam annak a lánynak, akit valaha szerettem és kirohantam az utcára.

Mire hazaértem, már jobban fájt az öklöm mint a szívem, ezért a családdal úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna, bár Apámon láttam, hogy átlát rajtam, de csak annyit mondott, ne csináljak nagyon nagy hülyeséget.

Reggel indulás előtt bepakoltam jó néhány kazettát, a Sony walkmanemhez, amit már korábban bevittem, meg egy kis zsebrádiót. Aput kértem meg, amikor bejöttek nemrég meglátogatni, hogy vegyen nekem valami kisméretű rádiót, ami lapos és zsebben elfér.

Nyolcra rendben bejöttem, de a buszon valahogy felébredt bennem a megcsalt szerelmes és mozgatni kezdett. Bement velem Zádorihoz, akitől kértünk mára egy bent töltendő szabadnapot.
Nem adott, sőt közölte, hogy éjszakára szolgálatba megyek.

Dühösen trappoltunk ki az irodájából és betoppanva a körletbe elégedetlenül néztünk körbe.

Új körlet, nemrég költöztem. Nem tetszik nekünk az elrendezése.
Neki ugrottunk az egyik szekrénynek és a szoba közepére húztuk.

A hősszerelmesé volt az ötlet és az erő, enyém a test. Így ketten azokat a tárgyakat is el tudtuk mozgatni, amit egyedül nem sikerült volna. Átrendeztük az egész körletet a saját ízlésünk szerint, és aki benn volt a körletben, egy szót se szólt, senki nem mondott ellent.

Végül lehuppantunk az ágyunkra és estig duzzogtunk fortyogva.

168

December 3. Csütörtök

Ma bent töltendő szabadnapot kaptam. Legalábbis a köteléken (eligazításon) ezt közölte Zádori hadnagy, majd mielőtt "oszolj"-t vezényelt volna, szólt, hogy két perc múlva jelentkezzem az irodájában.

Beléptem és nyugodtan, fesztelenül hallgattam végig. Azt mondja nem látja rajtam, hogy olyan nagyon igyekeznék, hogy meghúznám magam. Nem látja a bűnbánatot. Azt remélte, hogy lassan megjön az eszem, de neki úgy tűnik, hogy élem a világom, a korábbi büntetések nem sokat értek. Tudja, hogy most épp nincs konkrét ügy, amivel kapcsolatban el kellene járnia, de úgy általában véve a hozzáállásom nem tetszik neki, ezen akar változtatni.

Nem tudom, honnan gondolta, hogy valaha látni fog rajtam bűnbánatot.

– De figyeljen ide Dvorszky! Én a kemény büntetések híve vagyok. Egy katona nem lehet engedetlen. Ha engedetlen, akkor példásan meg kell büntetni. Magát Dvorszky, büntetni kell.

Hosszan merengett az arcomba, reakciót várt.

De hát csak hadd várja. Százvalahány napom van még, abba nekem belefér.
Álltunk.
Zádori unta ezt meg előbb, leült az asztala mögé, sóhajtott és folytatta.

– Csak hogy lássa kivel van dolga, én ma kiengedem magát. Öltözzön kimenőbe, aztán a többi szabadságossal jelentkezik öt óra előtt. Értve vagyok?

– Jelentem igen.

Nem köszöntem meg, és semmilyen módon nem reagáltam le.
Engedjen ki, vagy tartson benn.
Leszarom.

De azért átöltöztem és öt előtt valóban ott álltam a sorban, a többiek közt, akik szintén ma kaptak szabadnapot. Zádori jött ki az irodából kiosztani a könyveket.

Ilyenkor még egy kicsit emberkednek, fitogtatják a hatalmukat, na mutassa csak a cipőjét, nem jó, menjen tisztítsa ki, így akar maga határőr létére a civilek közt mutatkozni? Magának meg van orvosi igazolása? Miről? Hogyhogy miről? Maga nem borotválkozott meg rendesen. Én tudjam, mi az oka? Ilyen szőrösen nem megy sehova, ha két perc múlva nincs itt sima pofával, bevonom a könyvét és nem megy sehova!

Mindig ez a cirkusz, minden szabadnap előtt.

Mindig ezzel fenyegetőznek, hogy nem adják oda a katonakönyvet, vagyis hogy nem engednek ki, ha valami kis apróságot nem találnak rendben. De persze, ha valakit nem szeretnek, akkor találnak valamit, akkor is, ha minden rendben van.

Zádori kijött, sorban beszédet intézett mindenkihez, majd átnyújtotta a beszéd végén a könyvét. A sor vége felé álltam, lassan közeledett, majd amikor elém állt, folytatta, amit az irodában elkezdett.

– Dvorszky, nem vagyunk megelégedve magával, a viselkedése semmilyen jutalmazást nem tenne lehetővé.

Ez amúgy hazugság, mert amióta elhagytam a gépfegyverem már kaptam könyvet, már kiengedtek többször is.

– De én ma szabadnapra engedem magát. Kinyitotta a könyvem, ott ahol a kimenőket írják be, és olyan kéjes, leereszkedő arccal nyújtotta át, hogy már felesleges volt elmondania, amit még elmondott.

– De ne higgye, hogy most akkor minden el lett felejtve magának. Ezért nem mehet teljes szabadnapra, ma öttől este kilencig engedélyezem magának a kimenőt. Hogy lássa kivel van dolga.

Belepillantottam a könyvembe, ott valóban az állt, 17-21.

Na a kurva anyád.

Összecsuktam a katonakönyvem és egy határozott mozdulattal visszaadtam a kezébe és közben ugyanolyan kéjes, leereszkedő arcot vágtam hozzá, mint pár perccel ezelőtt ő.

Hogy lássa kivel van dolga.

Teljesen elképedt, már-már megsajnáltam, amilyen övön alulinak érezhette ezt.

De ne akarjon nekem kegyet gyakorolni! Egy hónapja nem voltam otthon. Nem érzem, hogy ez a helyzet megtört volna.
Akármennyi időt kibírok benn.
Mennék haza, persze, de akkor engedjenek ki rendesen. Nem éhes kutya vagyok, akit konccal magához tud szoktatni, akit maradékkal feltétlen rabszolgai hűségre lehet kényszeríteni.
Ha épp beledögleni készülnék abba, hogy nem voltam otthon régen, akkor sem omlanék össze egy ilyen semmi alak előtt, egy ilyen piti ajándék láttán.
Kinek gondolnak ezek engem?

Ha kapnék az alkalmon, akkor se látná rajtam. Hálának a legkisebb jelét nem fogná, úgy fogadnám, mint jogos jussomat. De ez a konc ez nem kell, ne érezze,  hogy kegyet gyakorolhat.
Kapja be, neki én nem megyek ki.

– Dvorszky! Könyvet kapott, nem akar hazamenni? – kérdezte döbbenten.
Válaszra sem méltattam csak annyit mondtam, kérek engedélyt lelépni.

Hirtelen erős haragra gerjedve kiáltotta, Dvorszky, akkor takarodjon vissza a körletbe, a többiek jelentkeznek a csapat ügyeletesnél, amíg meg nem gondolom magam.
A srácok elhúzták a csíkot, én is elindultam vissza a folyosón. Éreztem Zádori dühös tekintetét a hátamon, ezért jóságos mosolyt öntöttem az arcomra és egy pillanatra hátrafordultam, hogy egy villanás erejéig találkozzon a tekintetünk.

Csak, hogy lássa, kivel van dolga.


Másnap a kimenősök közül többen megkerestek és állították, még egy szabadnapot is megér tényleg az az elképedt pofa, amit a jelenetemre a hadnagy vágott. Értem én, de persze az én szabadnapom bánta, az pedig senkinek nem túl drága, sok szájhős.