84

1988. február 25. csütörtök

Tegnap Peti a fülembe tette a bogarat.
Editről kezdtem gondolkodni.
Veszélyes ez, mert azt szoktam ugyan mondani, hogy nem érdekel, mégis tegnap óta csipked valami hülye gondolat: vajon mi lehet vele, együtt van-e még az új faszijával, meg ilyenek.

Gyakorlatilag tegnapig nem is jutott eszembe, úgy elfelejtettem, miután otthagyott, mintha nem is lett volna. Nem tudom, hogy védekezésképp csinálta-e az agyam, vagy tényleg nem érdekelt. De tényleg, mintha Edit sose létezett volna, sosem szerettem volna.

Tegnap elég erősen felbukkant, persze ebben sokat segített, hogy nem csinálok egész nap semmit, csak lázasan fekszem. Nem éreztem eddig egyáltalán féltékenységet, az, hogy másik palit talált, jelentéktelen részinformációnak hatott mindig. Azért elég erősen egyensúlyoz bennem most is az, hogy dühös legyek rá, hogy elszedte tőlem, vagy sajnáljam, hogy hónapokig cölibátusban kell élnie. Még kuncogtam is magamban, hogy talán a mellét se fogta meg a mai napig, de azért erre beugrott Edit melle, meg az az érzés, amikor a számban volt, hát egy kicsit mégis inkább dühös lettem.
Magam elé vetítettem az utolsó találkozásunkat, amikor faszul viselkedtem, de hát abban nincs nagy gyakorlatom, hogy mit kell csinálni szakításkor.
Mindenesetre ott ő adott akkor egy hónap haladékot.
Azt mondta, hogy nézzük meg egy hónap múlva, hogyan bírjuk egymás nélkül.
Mindez december végén történt, bőven eltelt az egy hónap. Ha őszinte akarok lenni, a tegnapi napig tökéletesen működtem nélküle. És ha felkelek majd és nem naphosszat agyalok az ágyban lázasan, akkor szerintem szintén tökéletesen meg leszek.
De mi bajom lehet, ha kiderítem, ő hogyan boldogul nélkülem?
Semmi.
Ha van pasija, semmi nem történik, minden megy tovább utána is, mint most, teszek majd rá nagy ívben.
Nem nagy ügy.
De viszont az is lehet, hogy már nincs is pasija!
Lehet, hogy csak azért nem keres, mert én sem tettem.
Lehet, hogy csak arra vár, betoppanjak.

Nem tudom miért, de most a világon létező összes nő közül őt éreztem magamhoz a legközelebbinek, aki mindig is távol volt.
De mégis, valahogy jó ötletnek tűnt.
Ha van pasi, semmi nincs, ha nincs pasi, számba veszem a mellét.

Ez nem rossz üzlet.

Ha már tudok beszélni, elmegyek hozzá.

Ez a terv.

154

December 17. Csütörtök

Persze az alegység ügyeletes tévedett vagy hazudott tegnap, nem teljes szabadnapra engedtek ki, hanem csak reggel 8-ig. Ha ezt tegnap tudom, ha belenézek a könyvembe és meglátom, hogy csonka szabadnapot kaptam, lehet, hogy ki sem jövök.
És mennyivel jobb lett volna!

Tegnap ugyanis találkoztam Edittel.

Fura volt, hogy nem engedett be magukhoz a lakásba, váratott az ajtó előtt, míg felöltözött. Lementünk a házuk elé sétálni, de iszonyú hideg volt, visszamenekültünk a lépcsőházba. Ott közölte, hogy talált egy másik palit, nem bírt rám várni.

Hát mit mondjak?
Nem ért váratlanul.
De hiába készültem rá, ez most így alaposan mellbe vágott.
Azt hittem kemény vagyok.

Nem is értem miért, de valami igen gonosz markolt hátulról az agyamba és tépte, húzta hátra a tudatom.
És azok a foszlányok, amik kiszabadultak a szorításból, csak a reflexek közvetítésére maradtak alkalmasak. A reflex pedig az, hogy ez nem lehet, ezt nem hiszem, ez aljasság, ez árulás!
És ezt mondtam is neki, mit mondtam!
Zihálva hörögtem.

Ezt érdemlem én? Aki szolgálom a hazát? Aki azért védem, hogy ő kényelmesen, biztonságban hetyeghessen más pasikkal?

Nem érzi ezt aljasságnak? Nem gondolja, hogy ezzel engem tönkretesz?

Megszeppenve állt, könnyezett, szipogott, majd mikor én levegőért kapkodtam halkan megszólalt.

Több mint egy hónapja nem jártam nála, és még csak nem is írtam, azt sem tudta, mi van velem. Azt érezte, már nem érdekel, mert különben levelet biztos írtam volna, ha szeretem.

Bassza meg!
Teljesen jogos, amit mond!
Egyáltalán nem jelentkeztem az elmúlt hónapban, igazából tényleg nem érdekelt. Igaza van.
Mégsem megértő lettem most.
Attól, hogy ebben tökéletesen igaza van, elementáris harag áradt szét bennem. Fújtattam, ziháltam, vérben forgott a szemem.

Egy hónap haladékot kért, azt mondta, ne szakítsunk véglegesen. Legyen ez amolyan próbaidő, hogy hogyan bírjuk egymás nélkül.

Hallottam amit mondott, de azt éreztem, csak azért mondja, hogy gyorsabban szabaduljon, mert fél és teljesen jogosan fél.

Nem vagyok ura magamnak.
Ráordítottam, hogy konc nem kell! Ha nem jön be a másik pasi, hozzám ne jöjjön vissza! Ha így nem kellek, ahogy vagyok, akkor ne kelljek.

Márpedig így ahogy voltam, nem kellhettem neki.
De senki másnak sem kellenék.
Így torokhangon, agresszíven fenyegetőzve.

Ezáltal nem tűnök valami kívánatos portékának.
Nem hiszem, hogy ilyenre vágynak a nők.

Összehúzta a vállát, és most olyan picike lett, hogy a gőzön át is éreztem, mennyire törékeny.
De valamit össze kell zúznom.

– Így kelljek, ahogy vagyok! – ordítottam és egy hatalmas ütést mértem a levélszekrényekre. De kurvára fáj, gondoltam vékonyan a dühtől duzzadó erek közt, meg még az ugrott be, hogy na így aztán tényleg nagyon sokaknak kellenék, ahogy most vagyok.

– Kapd be a faszom! – mondtam annak a lánynak, akit valaha szerettem és kirohantam az utcára.

Mire hazaértem, már jobban fájt az öklöm mint a szívem, ezért a családdal úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna, bár Apámon láttam, hogy átlát rajtam, de csak annyit mondott, ne csináljak nagyon nagy hülyeséget.

Reggel indulás előtt bepakoltam jó néhány kazettát, a Sony walkmanemhez, amit már korábban bevittem, meg egy kis zsebrádiót. Aput kértem meg, amikor bejöttek nemrég meglátogatni, hogy vegyen nekem valami kisméretű rádiót, ami lapos és zsebben elfér.

Nyolcra rendben bejöttem, de a buszon valahogy felébredt bennem a megcsalt szerelmes és mozgatni kezdett. Bement velem Zádorihoz, akitől kértünk mára egy bent töltendő szabadnapot.
Nem adott, sőt közölte, hogy éjszakára szolgálatba megyek.

Dühösen trappoltunk ki az irodájából és betoppanva a körletbe elégedetlenül néztünk körbe.

Új körlet, nemrég költöztem. Nem tetszik nekünk az elrendezése.
Neki ugrottunk az egyik szekrénynek és a szoba közepére húztuk.

A hősszerelmesé volt az ötlet és az erő, enyém a test. Így ketten azokat a tárgyakat is el tudtuk mozgatni, amit egyedül nem sikerült volna. Átrendeztük az egész körletet a saját ízlésünk szerint, és aki benn volt a körletben, egy szót se szólt, senki nem mondott ellent.

Végül lehuppantunk az ágyunkra és estig duzzogtunk fortyogva.