109

1988. január 31. vasárnap

Ma Ferihegy 2-re vittek éjszakára. Most nem vittem magammal sem walkmant, sem rádiót, mert az volt a tervem, hogy lopok egy kormányt.
Egy kis reptéri vontatóban néztem ki még valamikor novemberben, mikor Molnár Csabival rodeóztunk az egyikkel. Nagyon kis pofás kormány, vaskos és kicsi, nem olyan vékony vacak, mint ami a Zsigulikban van. Viszek haza ilyet. Hogy miért ma? Nem tudom, így ébredtem, hogy ma ez a feladat. Beugrott, hogy múltkor tetszett, lopok magamnak egyet.

Minden ideálisnak látszott.
Mészáros volt a csapat ügyeletes tiszt, ő nem az a vadul ellenőrizni járó fajta, éjféltől a kettes gépállóhelyhez tett ki, ami gyakorlatilag a reptéri gépjárműparkkal határos, és amiatt is úgy látszott szerencsém lesz, mert felhős, hideg éjszaka terült szét rajtunk.

A lopás azért az egy fura dolog.
Úgy valahogy beszarik tőle az ember!
Nem tudni miért, de olyan, mintha rosszban sántikálnék.

És az ember félni kezd, hogy lebukik.
Be van szarva tőle.
De mégis elmegy lopni.
Ha igazán félne a büntetéstől, nem merné megtenni.

Hát én azzal nyugtattam magam, hogy én egy reptéri vontató kormányát akarom ellopni.
Az szerintem nem bűn.

Beültem az egyik vontatóba és elővettem a kanálgépem. Ezt kaptam még Bikanyakútól az első napokban. Basszus, több mint egy éve.
Kivettem a kést és nekiestem a csavaroknak.

De valahogy nem passzolt, nem illett és nem tudtam leszedni. Nyilvánvalóvá vált, hogy be kell hoznom valamit. Valami eszközt.
Mondjuk csavarhúzót. Meg egy 17-es dugókulcsot.

De ezt itt benn elég nehéz megmagyarázni. Vagy a kapunál táska ellenőrzésnél, hogy az meg minek?
Mert tényleg minek?
Ugyanis, ha valami elromlik, csak jelenteni kell, az ÉPK-sok megjavítják.

Minek ide csavarhúzó? Mit mondok, ha bárki megkérdi?

Kiderül, hogy lopni fogok.

Mindegy.

Én behozom.

507

December 29. Hétfő

Ma elhagytam kinn a gyakorlótéren a kanálgépem. Nagyon megszerettem, praktikus szerkezet, és tiszteletet parancsolóan öreg, 1973-as volt. A körletbe visszatérve dühödten szaladgáltam fel-alá.

– A fene vigye el! Majdnem annyi idős volt, mint én! Hogy az istenbe csúszhatott ki a zsebemből?

Szabóék sajnálkozva figyeltek. Ültek az ágyaik szélén és egy szót sem szóltak. Ekkor Komári állt elém.

– Tessék az enyém. 1968-as! Akkor születtél! – nyújtotta felém a kanálgépét.

Meghökkenve néztem rá, Misiék is felültek az ágyon.

– Te tudod, mikor születtem?

– Bevonuláskor egymás mellett álltunk, amikor a személyit kellett leadni. Akkor láttam – mondta nyugodtan.

– Ne viccelj! És te akkor megjegyezted?

Nem akartam elhinni. Képtelenség!

– És mellettem álltál a bevonuláskor?

– Igen. Vedd el! ’68-as. – nyújtotta felém a szerkezetet.

– Ez a sajátod, ugye? – kérdeztem.

Vastag ujjai között szinte elveszett az eszköz, egész aprónak tűnt. Nyíltan, sürgetés nélkül nézett a szemembe.

– Igen. Vedd csak el!

– De akkor neked nem lesz! – akadékoskodtam.

Elmosolyodott.

Most először!

Egész barátságos feje lett.

– Ne törődj vele! Vedd el!

Habogva nyúltam érte. Ő megfordult, az ágyához ballagott, felmászott rá és lefeküdt.

Ügyet sem vetett ránk többet, lezártnak tekintette a dolgot.

Misiékkel értetlenül néztünk össze, nem szóltunk, de tudtam, hogy ez az emberi gesztus őket is mellbe vágta. Szokatlan melegség öntött el minket, ahogy néha az ágyára felsandítottunk és többet nem piszkáltuk. Bár továbbra sem beszélt, innentől kezdve mindig a közelünkbe terelgettük, mindenben osztoztunk, feladatban, lógásban. Komári egykedvűen fogadta ezt a helyzetet, bár nem távolodott el többet tőlünk, a viselkedése tökéletesen ugyanolyan maradt, mint annak előtte, talán csak a szemét forgatta kevésbé riadtan.

A többiek felé teljesen lezártunk, a kiszámíthatatlannak tartott, de amúgy velünk is teljesen passzív Komárival kiegészülve bármelyik társunkkal szemben, bármilyen vitában védeni tudtuk az érdekeinket.

Szinte család lettünk.