195

Ma egy éve, hogy betoppant a családhoz káderezni két határőr tiszt. Akkor tudtam, meg, hogy nemsokára katona leszek.

November 6. Péntek

Reggel abból a képzetből riadtam, hogy a csöcsömet vissza akarja kérni a takarítónő.
Először kérleltem, hogy ne tegye, majd a hátam mögé bújtattam a csöcsét és közöltem, hogy sose láttam egyiket se, de ha neki van egy, a másikat nyugodtan hagyhatná nálam, ha megtalálom netán.
Gondját viselem, ne aggódjon.
Biztos jobb gazdája leszek, mint ő, aki mindenkinek mutogatja, mert az enyémet bizony nem nézhetné akárki, de erre bepöccent, hogy nem érdekli, mi a véleményem, azonnal adjam vissza, én meg erre a csöccsel menekülni kezdtem, de az lassú volt, folyton elesett és sírt.
A takarítónő összebeszélt a Zádori hadnaggyal, és együtt kergettek.

Na, ekkor keltett Anyu, hogy annyira nyugtalanul alszom, hogy a Buksi teljesen izgatott lett, azt hiszi, valami bajom van, sír és kaparja az ajtóm már egy ideje. Kirántottam magam az álomból, lassan összeszedtem magam és, hogy megnyugodjon, levittem Buksit sétálni.

A kis hülye persze, amint kinyitottam a ház kapuját, kiszaladt és már ügyet sem vetett rám, de valahogy mégis együtt mozogtunk, nem látszott rajta, de figyelte merre megyek és nagyjából arra jött ő is.

Szerettem az önállóságát, az őrkutyákkal való kapcsolatom óta még inkább. De olyan nagyon sok időnk nem lehetett sajnos, mert jönnöm kellett vissza. Ebből szinte biztosan tudhatom, hogy nem elnézték a könyvem, nem másét kaptam, hanem engem engedtek ki szabadnapra, csakhogy lehúzták délig. Persze így is rendes dolog, hogy egyáltalán kiengedtek, mert azért baj volt velem bőven az utóbbi időben.

Tegnap este meg felvettem a Depeche Mode legújabb lemezét. B. Tóth adta le a Poptarisznyában egyben, úgy, hogy nem beszélt bele. Eldöntöttem, behozom a walkman-emet a laktanyába, lukas időmben zenét hallgatok majd, ezzel is jobban le tudok majd válni a külvilágtól.
Sikeresen be is csempésztem, a Csüti nem nézett bele a táskámba. Hogy itt benn hova teszem, még nem volt világos, egyelőre, csak behajítottam a felső polcra.

Éjszaka F1-re tettek.
Már nagyon hideg kezd lenni, szerintem már mínuszok lehetnek, mindenesetre iszonyúan fázom. A téli felszerelést még nem lehetne felvenni, de ma Koltay saját hatáskörben engedélyezte, hogy a mikádóba beletegyük a bélést, de én még ezt sem érzem elégnek.
Pedig ennél több holmi már nem lesz rajtunk télen.
Csak a tányérsapkát cseréljük majd le usankára, meg kesztyűt vehetünk majd fel, de mást már nem.
Hogy fogom az igazi hidegeket kibírni? A beton, ami nemrég még szétégette a lábukat, most fagyos marokkal szorítja, legalább 10 fokkal hidegebb, mint a levegő.
Megint jár a sárga SAAB, méri a beton hőmérsékletét, mert a hajnali pára már ráfagy és csúszik.

269

Augusztus 24 Hétfő

Ma kellett visszajönnöm ötre. Délelőtt beugrottam Szaszához, jól érezte múltkor, hogy lassan vonul, azt érezte rosszul csak, hogy lassan, mert kurva gyorsan, ugyanis csütörtökön megy Adyligetre. Elmeséltem neki a bevonulást, hogy ne lepődjön meg, ha elviszik valahova messze, meg úgy általában mindent, ami épp az eszembe jutott. Mennyivel jobb lett volna, ha valaki ugyanezt elmondja nekem a bevonulásom előtt. Szasza is láthatóan örült, bár aztán meguntuk mindketten, mert lehet, hogy 9 hónapig nem is találkozunk, míg én le nem szerelek. Hagytuk a fenébe a katonaság témakörét.

Délután, ahogy beértem, már vittek is a kutyakonyhára. Lux-szal gyakorolgattam. Olyan kis szeleburdi még mindig.
Szeretem, hogy ilyen.
Teljesen alkalmatlan így őrkutyának, de igazából azt, hogy a többi ki van képezve, nem használjuk ki. Bár annyit tudnia kellene, hogy szépen gyalogol mellettem. De még mindenféle szir-szar elvonja a figyelmét, egy dongó, egy mozduló levél, minden. Ilyenkor menne a maga feje után. Nehezemre esik fegyelmezni. Ha az én kutyám lenne valóban, otthon, akkor megtenném, illetve lenne olyan helyzet, mondjuk kutyasuliba járnék vele, ahol megkövetelném tőle. De itt, ismerve azt az életet, ami itt vár rá, nagyon nehezen veszem rá magam, hogy a kölyökkorát is elvegyem tőle. Szépen nődögél, bár egyre furcsább alakja van, hosszú, erőteljes, nagy tappancsokban végződő nyurga lábakon relatíve kicsi test, kicsit a birodalmi lépegetőkre emlékeztet, de legalábbis olyan, mint egy slampos kamasz. De ő is évezi, hogy hosszúak a lábai, fut, szalad, használja.
Már amikor kikerül a kennelből.
És elengedem.
Mert azt gondolom, a többiek nem nagyon hagyják szabadon futkorászni, bár erről sosem beszélünk, nem merek olyat állítani határozottan, aminek nincs tényalapja. Csak valahogy úgy érzem. Ezért 10 perc kínzás után, hogy ül, meg fekszik, meg igazodj, elengedem, hadd szaladgáljon. Inkább időnként a behívást gyakorlom, de azt észrevettem, hogy tart tőle, mert amikor visszajön, nem szereti, ha megfogom, gondolom az lehet, hogy attól tart, visszaviszem a kennelbe. De jutalomfalattal, ami ezt a szörnyű tápot jelenti, mégis sikerül némi bizalmat kifejlesztenem benne. Legalábbis mára.

Illetve addig, amíg tényleg be nem viszem a helyére. Nem hülye, pontosan tudja, hogy ott benn szar neki. Most, hogy növésnek indult, rettentő nagy a mozgásigénye. Nem csoda, ha utál benn lenni a helyén.

Kinn meg elemében van, mindent megvizsgál, minél messzebbről jön az inger, annál jobb, legalább szaladhat felé. Keresztül kasulja az egész területet, látszik minden porcikáján, hogy élvezi. Dobálja a tagjait, nagyon kajlán fut, még a fülei is lobognak, ami egy álló fülű német juhásztól elég meglepő. Szája is nyitva futás közben, és még a nyelve is klaffog ide-oda. Rettentő mókás látvány, hangosan röhörészek én is, meg az épp arra járó ÉPK-ok is, nekik is nagy kedvencük lett, és ma például kifejezetten vele fociztak. A labdára nézve még veszélytelen, viszont azt a süke-bóka ugrándozást, amit Lux rendez körülötte, meg ahogy kergeti, tényleg nem lehet kibírni, néha azért áll a meccs, mert görnyedve röhög minden játékos.

Nos ezt az élményt én nem akarom elvenni Luxtól. Fog ő még sokat gubbasztani a cellájában.