149

December 22. Kedd

149 nap!!!!!

Leesett!!!!!!


Leesett az első nap, a centim pontosan 149 napot mutat, szolgálatba lépett!!
Minden korosztályombeli srácnak sugárzik az arca, egymás tenyerébe csapunk, ha találkozunk, eltűntek a sérelmek,a súrlódások, mindenki, minden olyan srác, akivel egyszerre vonultunk, és egyszerre szerelünk majd 149 nap múlva, végérvényesen és örökre a bajtársam lett. Ma minden MÁGUS az egymáshoz tartozás érzésében fürdött, olyan érzés ez, olyan öröm ez, ami alig fogható máshoz.

MÁGUS VAGYOK, CENTIM VAN ÉS BÁRKINEK AZONNAL MEG TUDOM MUTATNI, HOGY JÓL LÁSSA, MIKOR SZERELEK LE.

Este, az ágyamban fekve a mellemre fektettem a centim, a levágott darabot pedig sokáig forgattam az ujjaim közt. Majdnem sírva fakadtam attól a gondolattól, hogy napközben, miután levágtam, már-már épp a szemetesbe dobtam.
Akkor még nem látszott a jelentősége, csak amikor lendült a kezem, hasított belém a gondolat, hogy megint hűtlen vagyok, emiatt egyszerűen csak zsebre vágtam.
A hűtlenség érzése most rám tört nagy erőkkel újból, és egy hatalmas könnycseppel a szemem sarkában, zihálva ígértem meg magamnak és a mellemen fekvő centinek, hogy soha nem teszek ilyet, mindegyik elesett darabját hősi halottnak tekintem és ünnepélyes keretek közt, szolgálat teljesítése közben, a betonon helyezem örök nyugalomba. Repedésekbe, lépcsőkre, gépek futóművének belsejébe, vontatók fülkéjébe, rakterébe teszem majd, hogy évek múlva is előbukkanhasson az emlékem, az ő emléke, a ferihegyi szolgálatunk mementójaként.

Aztán órák múlva a párnám alá tettem őket, majd elmúlt az öröm feszültsége, ami néha egész testemben áramütésként futott végig, és a ki nem engedett sírás lassan belerángatott az álomba.

153

1987. December 18. Péntek

Kezdetben nagyon szarul éltem meg, hogy Edit kirúgott. Duzzogtam egész este, majd a szolgálatba kivittem magammal a walkmant.

Ferihegy 1-re vittek éjszakára.
A 25-ösre tett ki Kübli.
Nem sejthette, hogy ezzel mekkora szolgálatot tesz. A 25-ös a legtávolabbi tök üres betonplacc.
Hatalmas és sík.
Álltam és néztem bele a semmibe, és azt tágasnak és üresnek láttam.

Üres és tágas volt kívül minden, és üres és tágas voltam én is belül, úgy éreztem még soha ennyire része nem voltam a világnak, soha ennyire nem mosódott el köztem és a külvilág közt a határ.

Amíg Kübli egy óra múlva behívott, addig ez az elképesztő térélményem volt, így amikor pihenő után a közelebbi gépállóhelyre tett, a gépek mellé, úgy éreztem enyém a világ.
Hogy nincs különbség.
Ami kinn, az benn.
Ami fent, az lent.
"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius."
"Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd."

És én az egyetlen varázslatot végrehajtottam:
A világ irányítója lettem, és a világ által irányított.

Nem zavart, hogy a látóteremben gépmadarak tollászkodtak, nem zavart a jövés-menés.
Nem is láttam.

Felraktam a fejemre a fejhallgatót, mivel egy ideje usankát vehettünk fel, alá be tudtam tenni, bekapcsoltam a Depeche Mode Black Celebration című lemezét. Nemrég vettem fel kazettára a Poptarisznyából. Ugyan a fülvédőt elvileg nem lehet lehajtani, de azért hidegben, éjszaka, nehéz ellenállni a kísértésnek.

Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a zene átjárjon, a fülembe beszüremlő hangok végigszaladjanak az idegeimen, be minden kis zugba. Hagytam hadd töltsön meg, hadd duzzasszon, pöffesszen.

Amikor olyan lettem, mint egy felfújt gumikesztyű, minden ujjam minden idegvégződésén a Depeche Mode dobolt, akkor szabadjára engedtem a testem.
Sosem csináltam ezt előtte.
Szerettem a zenét, de a táncról nem sok fogalmam volt. Ami igen, az meg riasztott.
Mindig tudtam, hogy sose fogok zenére, ütemre vonaglani.
De ember tervez, Isten végez.
Ma engedtem, hogy a testem minden része azonos erősségű felvevő és azonos erősségű leadó legyen.
Ha a lábamban vagy akár a kisujjam percében éreztem hatni, lökni a ritmust, hagytam, hogy reagáljon rá az.

Széttártam a karom, lehunytam a szemem, kicsit hátrahajtottam a fejem és a testem minden részletével táncra perdültem.
Széles mozdulatokkal fordultam, trappoltam a lábammal, ugráltam, forogtam.
Néha az egyik kezem egyik ujján beengedtem a zenét, majd hagytam végighullámozni a karomon, vállamon át a másik karomba, és le a lábaimba majd időnként, ha feltört, egy nagy kiáltásban kiengedtem a számon.

Közben rángatott a ritmus, és azt éreztem, hogyha vadabbul táncolok nagyobb felületű lesz testem, vagyis a fülem.
És valószínűleg így is volt.
Vagyis egyre vadabbul táncoltam.
És ezt az állapotot, hogy átjár a zene, körülvesz és csak ez alkotja, és ezzel egy időben én meg a táncommal teremtem a világot, elkezdtem használni.
Nagymosásra, tisztulásra.
Erőszakkal hoztam elő Edit képét, az elmúlt idő vele töltött pillanatait.
És varázsoltam.
Ha felbukkant Edit képe, elrázogattam a végek felé és kimorzsoltam magamból, mint valami homokot. Trappolva, forogva ürítettem az emlékeket, minél fájóbb emlék, annál vadabbul táncolva, annál jobban részévé válva a ritmusnak, amíg ki nem folyt az összes és egy nagy tócsában összegyűlt a lábam előtt.

Az elem merülni kezdett, elkezdte húzni a szalagot, én lassultam vele együtt, elnyúltak a mozdulataim és a tócsába nézve már nem Edit, hanem én néztem vissza rám, és mosolyogtam. Edit a víz felszínén, a fodrokon hullámzott.
Tudtam, hogy ha belecsapok eltűnik és ha megnyugszom kisimul, újra láthatóvá lesz, nem zavar többé, ha akarom nincs, ha akarom, akkor előbukkan fátyolos emlékként.

Nem mentem neki semminek, nem buktam meg, nem zavart meg senki. Három órán át táncoltam megállás nélkül, és mire behívtak pihenni, kimostam magamból a problémáim, a laktanyába vissza érve Edit meg már csak önéletrajzi adat.

Ha valaki megkérdezné, hogy "na mi volt veled tegnap, Dvorszky", nevetve tudnám mesélni, hogy ja képzeld, dobott a csajom.

Edit már csak emlék, nem fáj.

Azért benn pár napra lábra kélt az a szóbeszéd, hogy begolyóztam a betonon.

291

Augusztus 2. Vasárnap

Nem tudom, hogy Gyuri intézkedett-e, de ma egész napra a kutyakonyhára rendeltek. Sokat tépelődtem egész nap, de végül úgy döntöttem mégis Lux lesz az én kutyám.

Délelőtt kezdett felhősödni, de a kötelező feladatok után kihoztam és gyakoroltunk. Azt szerettem volna elérni, hogy leültetem és ott hagyom, de amint én elléptem mellőle, ő is megindult. Valaki egész jól belenevelte, hogy leüljön, és úgy maradjon, amíg egy helyben maradok én is, de valósággal kirobban, amikor megmozdulok. Pont azt a kényszert látom benne, ami miatt már Buksinál sem éreztem magam jól.
Buksinál jobban semmilyen kutyát nem láttam jobban tudatni, hogy mennyire ellenére van az egész macera. Unottan, nyeglén, vagy egyenesen ellenségesen viselkedett, meg néha szemrehányón, vagy durcásan nézett, valahogy úgy, hogy “jól van baszki, meg lesz még ennek a böjtje”. Persze ez is a kedvétől függött, mert ha épp olyan kedve volt, mindent megtett első szóra és még örömét is lelte benne. De Luxnál még azt is megfigyeltem, hogy amíg ül mellettem, ha csak megmoccanok, megvakarom a fülem, vagy lejjebb nyúlok a pórázért, akkor összerezzen.

Tehát verték. Vagy legalábbis valahogy megfélemlítették. Oké megteszi most azt, amit kérünk, de félelem lett belé oltva és ez valahogy túl sok nekem.

Emiatt is döntöttem úgy, hogy továbbra is magamra vállalom. Fogalmam sincs, hogy fogom a fájdalom kiiktatásával fegyelmezni és hogy fogom tanítani, mert amilyen módszerek most eszembe jutnak, vagy aminek a leírásával most rendelkezem, az semmire nem használható. De nem tetszett, hogy ez a fiatal jószág a kezünk alatt félni kezd. Igazából nem tudom a többi kutyának a történetét, mert ez a félelmi reakció nem jellemző. Néha-néha lehet látni, a fiatal kutyákon inkább, de nem gyakori. Vajon miért? Mert szakképzett emberek képezték ki őket és utána kerültek ide, vagy itt képezték ki a korábbi társaim fenyítéssel, csak az idők folyamán a kutyák rájöttek, mit várnak tőlük, megtették, ezért elmaradt a fenyítés, és lassan elhalványult az emléke is?

Nem tudom. Nekem kellene valahogy magamhoz ragadni a kezdeményezést és Lux kiképzését fájdalom nélkül befejezni. Nehéz lesz, mert pont azt szeretem benne, hogy olyan kis szeleburdi. Ő emlékeztet leginkább Buksira és nehéz lesz pont őt eltüntetni belőle. Ha egyáltalán képes leszek rá.

Közben lassan beborult és lehűlt a levegő. Pont olyan lett a hőmérséklet, hogy kellemesen simogatta a hőgutában feltüzelt testet. Ezt a többi kutya is érezte, mert hirtelen nagyon élénkek lettek és érdeklődve figyelték, mit csinálok kinn az egyikükkel. Emiatt meg lelkiismeret furdalásom lett a többivel szemben, de nem gondolhattam arra, hogy kihozom őket, mert elkezdett zuhogni az eső. Benn a kutyakonyhán bevackoltam magam a csibészruhára. Meg lennék lepődve, ha a többiek nem horpasztanának egész nap. Nem véletlenül népszerű ez a szolgálat az öreg kutyások körében.

323

Július 1. Szerda

31 hét letelt, még 47.

Éjjel nem sokat törődtem a feladatommal. Kübli (HT vagyis hivatásos tiszt, őrmester) volt a kutatóügyeletes. Kirakott hátra az Öregbeton mögé, a 25-ösre.

Nincs ott semmi.

De úgy, ahogy írom.

Semmi.

Állok benne, nézek körbe, de minden annyira semmi, hogy kezdtem magam is semminek érezni.

Nem éreztem magam ennek még sohasem.

Semminek.

Mert, ha nem is gondoltam magamról sokat, éreztem annyi értéket, hogy ne gondoljam, hogy semmi lennék.

De hogy mégis semmi vagyok, az nem semmi.

Az valami.

Az úgy szorít.

Úgy feszít.

Úgy csavar meg teljesen, hogy üvölteni tudnál.

Homok vagy, ami pereg, fújja szét a szél és érzed és tudod, hogy nincs semmi belül, a homokvárszerű romtemplom belseje üres.

Körbenéztem.

Egy darab beton.

Öregecske, repedezett.

A repedésekben kis növénykék sziluettjei, árnyéka.

Sötét van.

Minden fény messze.

Az egyetlen dolog, ami a közelemben van, az egy ipari létra.

A rámpások, kerozinosok használják.

Az van itt.

Egy durván összehegesztett váz.

Fémek nagyjából rendezett halmaza.

Ez van nekem itt a világból?

Most komolyan?

Egy fémrács?

Egy ketrec?

Istenem, tényleg gúny van benned?

Vagy ez netán feladat?

Rejtvény?

Itt fogsz, ebben fogsz megjelenni?

Rajtam ne múljon, mutasd magad!

Hosszan fürkésztem a sérüléseit, a karcolásait, a katonatársaim apró betűs, belekarcolt üzeneteit, mindnek mély értelmet gondolva ízlelgettem, vajon melyiktől világosodom meg? Melyikben van Jézus, Krisna, Buddha, Isten?

Mondjuk itt  van ez az üzenet: „Terdik a gyalog.”

Na ez mi lehet?

Terdik egy név.

Ez nyilvánvaló.

Az általam felületesen átfutott teológiák, vallások isteneinek nevei közül egyre sem ismertem benne.

Akkor nyilván ennek nem tulajdonítunk jelentőséget. Tehát csak valami Itt szolgált katona, az ismeretlen katona neve.

Lényegtelen, csak egy sorszám. Egy azonosító.

Akár aktához.

Lényegtelen.

Akkor mi fontos?

Terdik határőr.

Vagy az volt.

Mindegy.

Lényegét tekintve határőr.

Ferihegyen.

Öreg.

Ő írta ki.

Ő karcolta be.

Dicsekszik, legalábbis felhívja magára a figyelmet.

Ha meg kopasz, akkor valakit gúnyol.

Oké, de hol van ebben Isten?

Első ránézésre nem tűnik úgy..

De akkor mi ez? Mélyebben lenne?

Terdik a gyalog.

Gyalog.

„a” gyalog.

Ez micsoda?

Ha büszkeség, akkor a nehéz körülmények közötti kitartás. A gyalog az megy, az vonul, az őrködik, harcol. Tehát kitart egy alantas, szinte állatias ösztönökkel ellátható tevékenységben.

Ha szitokszó, akkor a sakk korlátolt, bármely cél érdekében, mindig előrébb tologatható, problémák esetén arrébb, sréhen mozdítható bábuja jut eszembe.

A neve is rémisztően árulkodó.

Bábu.

Ebben lenne Isten?

Ez viccnek is rossz.

De akkor mi lehet?

Gyaloglás?

Megyek?

Út?

Hát persze: ÚT!

Nyilván!

Igen, út.

Én megyek rajta?

Nem, én tévelygek.

Akkor Ő!

Hát persze!

Ő jön.

Isten!

Istenem.

Jön.

Hadd jöjjön, kész vagyok.

Üssön meg.

Hasson.

Érezzem már, ahogy közeleg.

Tudjam, hogy majd biztosan magával visz.

Hadd öltözzem díszbe, hadd vigyem, amit szükségesnek gondolok. És tényleg csak azt vigyem, ami szükséges.

Ami én vagyok és amivel szívesen bemennék oda, ahova most bebocsátást nyerek. Se több, se kevesebb ne legyen nálam, csak ami kell.

Hogy most a Mennyországba készüljek. Utolsó út, úgy pakoljak.

Ezt szeretném érezni.

Hogy lássam, tudjam a dolgom:

Pakolj, állítsd össze az útravalót.

Minden legyen benne akit, amit, szeretsz.

Amiket azokban szeretsz, akiket és amiket szeretsz.

Készüljön a lista.

Bele mindent, ami jó.

Amiben kedved leled.

Amiben kedvüket lelik a családtagjaid. A barátaid.

Egyáltalán. Tegyél bele mindent, amit ebben a kurva világban értéknek tartasz.

Egyből nyilvánvaló mi hullik el.

A gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy.

Csak az igazi értékek maradnak.

És azok olyan tisztán, olyan könnyű csomagként, hogy erőlködés nélkül emelheted meg a kis utazótáskát, hogy könnyű legyen neked az út, és bizakodva nézz a jövőbe, eléred.

Eléred.

Elérted.

Amit akartál.

Kész vagy.

Mostantól Isten vezessen.

Isten világítson előtted, hogy tudd, mit tegyél.

De előtte mutassa magát, ne csak gondoljam, hogy létezik.

Hívjon magához, utaljon magára.

"Terdik a gyalog."

Megmutatkozott ebben Isten?

Faszt.

Csak jár az agyam, és csapongok.

De valami célja lehet, hogy így magamra hagyott, hogy ennyire nincs itt semmi. Csak az lehet, hogy most kell felfedeznem Őt.

A létrán lévő üzenetekben nincs, akkor hol rejtezhet?

Néztem az alakját.

A formáját.

A létrának.

Messzebbről is.

Talán a geometria.

Az nem, az közel van a számtanhoz, abban én hülye vagyok.

Isten nem szólhat ezen a nyelven.

Ha igen, akkor nem készült fel.

Nem jó aktát kapott. Nem az enyémet nézte meg.

Ez nem nekem szól.

Miért nem figyelsz?

Ugye nem így akarsz hozzám szólni?

Ugye nem ez volt „a” lehetőség?

Ha most nem látlak meg, akkor sose.

Így nem baszhatsz ki velem!

Annyira nem lehetsz hülye.

Nem, annyira szerintem, nem lehet hülye.

Akkor, mint műalkotás lehet jelentősége!

Hátrébb megyek, hunyorgok, nézem van-e irány, perspektíva, képkivágás, amiben megmutatkozik.

Amiben megjelenik az Isteni szemszög.

Jár az agyam, forog benn az információ, illesztgetem a tudásba, emlékbe, mindenbe, ami szembe jön, de nem látom.
Nem látok tisztán.

Egyszer olvastam egy mondást Daliról. Valakinek azt nyilatkozta, hogy aki nem képes egy hatalmas fehér, hosszú sörényű kecses lovat elképzelni vágtatni egy paradicsomon, az egyszerűen hülye.

Meregettem a szemem, de igazából nem lovat, hanem csak egy marhát láttam, aki bámul egy korhadt fémkeretet.

Meguntam, úgy gondoltam, hasznosítom.

Nincs itt Isten. Sose volt.

Lenyomogattam a létra rögzítő talpait, hogy ne guruljon el, ráakasztottam a fegyverem és leültem. Hátamat az egyik vastagabb oszlopának döntöttem.

Ezzel megbuknék.

Ilyet nem szabad.

Leülni.

Nem szabad leülni.

Normális dolog ez?

A leülés az olyan természetes kényszer, ami nem lehet szabályozás tárgya.

Ülök.

Kapjátok be.

Na most, hogy újra egyedül vagyok, körbenézek.

Tényleg semmi nincs.

Csak a kietlenség.

Viszont akkor az a legjobb, ha az ember szintén semmi. Akkor részévé kell válni. Akkor el kell engedni mindent, mindent ami jó ebben a kurva világban.

 Az értékeket, a legfőbb értékeket is.

Csak arra kell figyelni, hogy ne kapjon teret a gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy. Azt is elengedni.

Akkor nyugi van.

Edit?

Ugyan már!

Nyugi van.

Bár nem egészen, mert egy lámpa pont megvilágít.

Ha Kübli kimegy a kutügy elé, akár meg is láthat, nem jó ez így.

Kimegyek innen, messzire.

Ezzel a lendülettel kigyalogoltam a beton szélére, hátra, a legmesszebb mindentől, bele a fűbe és lefeküdtem. Ki lettem ide rakva, egyben négy órára.

Azt kell itt eltöltenem.

A szolgálati idő vége felé visszaballagtam, rádiót cseréltem a váltásommal és bebaktattam a kutügyre.

Kübli tárt karokkal fogadott.

Tudom-e, hogy nem szabad leülni?

A fegyvert hogy jutott az eszembe letenni? Felakasztani.

És hogy hagyhattam el a szolgálati helyemet?

Milyen érzés ennek tudatában órákat feküdni hátul?

Én nem tudtam, hogy honnan kezdjem mesélni.

Istentől?

Nem meredek ezzel kezdeni?

Editről?

Bbrruhhahha….

Na nem, nem mondok én semmit.

Akkor viszont vegyem tudomásul, hogy beírt kihallgatásra!

Tudomásul veszem. Ez könnyen megy.

Reggel ahogy beérkeztem a szolgálat után a laktanyába, már hívatnak is a Szadó őrnagyék.

Kihallgatás.

A benti tisztek csinálják, hozzájuk írnak be kihallgatásra a Kübli félék.

Ez igazából a tárgyalás. Ahol megvitatjátok az esetet. Illetve nem vita, neked csak védekezned lehet.

De azt erősen kell, mert az az előfeltételezés, hogy nem véletlen vagy itt.

Valamilyen büntetésre rászolgáltál.

És gyanakodnak.

Meg vizslatnak.

Közben kérdezgetnek.

Mérlegelnek és döntenek.

Majd kinyilatkoztatnak.

Ha megtudtad a szándékaikat, mehetsz, ródd le persze a tiszteletedet vigyázzállásban, és menj a büntetés tudatával vagy a büntetlenség örömével.

Ma azzal zárult, hogy majd még megfontolják mi legyen velem. Leülni nem szabad szolgálat közben. Kübli rendes volt, mert ezek szerint azt nem jelentette, hogy leraktam a fegyverem, csak hogy leültem.

Fél nyolckor feküdtem végül le, 11:40-kor ébresztenek.

Hogy, hogy nem, délutános szolgálatra megyek a hova is? Hát persze, hogy a Ferihegy 1-re.

A negyedik Rövid Ugrásom.

És igen, ciháztam.

Bakonyi (sorállományú Berben tizedes geci) látott meg.

Mindenki csinálja, tudja jól. Ez amolyan járandóság.

Mit hisztizik ezen?

Pedig hisztizett, felnyomott a Bensénél (HT, Hivatásos tiszt, őrmester).

Ő a kutató ügyeletes tiszt.

Aki megígérte, hogy beír kihallgatásra.

16 órán belül ez a második. Nem lesz ez így jó.

401

Április 14. Kedd

Ma be voltam írva szabadnapra, nem tudom miért, abban reménykedtem, hogy kimehetek. Már kimenőben mentem kötelékre is, ott tudtam meg, hogy nincs is könyvem. Kis nyomozás kezdődött, hogy hol van, vagy miért nincs. A pár nappal ezelőtti esemény miatt még konkrét büntetést nem kaptam, tehát elvileg mehetnék.
Mondom az AE ügyeletesnek, hogy szabira megyek, nyilván elkeveredett a könyvem, húzgálja a fiókokat, ő is ideges, mi van, ha ő keverte el? Én meg nem oszlatom el ezt a kételyt, hanem nógatom, hogy a legalsóba is nézzen be.

Aztán eltűnik a Cupi irodájában és nagy sokára hozza a hírt.

– Le vagy húzva szabadnapról, Nitró lehúzatta a mai napot, holnap reggel nyolckor mehetsz ki, délután ötig.

Úgy nézem Nitró nem viselkedik rendesen! Ráadásul tök logikátlan, hogy nem Cupi húzott le. Nem értem én a hadsereget.
Elég megalázó a többiek előtt és a röhögő Nitróval a hátam mögött levenni a kimenőt. Ennél látványosabban nem is lehetne demonstrálni, mekkora lukra futottam ma. Nem szólok senkihez, Nitró mondatait, hogy na mi van, szellőztetem a kimenőm, vagy csak nem máshogy terveztem a mai estét, lehet, hogy ma nem én dugom a barátnőmet, szóval ezeket most nem kis erőfeszítéssel, de elengedem a fülem mellett.
A többiek csak néha és kényszeredetten mosolyodnak el, inkább megilletődötten figyelnek. A szabadnap megtagadása ez egyik legkeményebb büntetés. Sokan csak azoknak a pillanatoknak, perceknek, óráknak élnek itt benn, amit kinn töltenek, olyan ez nekik, mint köldökzsinór, mindig ki kell menniük, hogy ne szakadjon el, és remélik, hogy az előző heti szabadnap emléke kitart a következőig. Emiatt, az ilyen helyzetek, amikor valakitől megtagadják a kimenőt, mindig tartogattak meglepetést, mindig lehetett számítani arra, hogy egy nem várt dühkitörésben oldja fel a delikvens az indulatait. Gyanakodva figyeltek, de igyekeztem úgy tenni, minta mi sem lenne természetesebb, hogy ruhát váltok és itt maradok benn.

445

Március 1. Vasárnap

Olyan érzésem van, mintha miattam jöttek volna ma be a tisztek. Vasárnap ritkán látni őket. Tegnap elszaladtam Edittől, átvettem az egyenruhát és visszajöttem a laktanyába. Négykor már benn voltam, kérdezték is a többiek, hogy mi van, ennyire nem ízlik a szabadság?

De. Kurva jó.

Eszembe se jutott már, hogy mennyi időt töltöttem otthon. Viszont ma bejött és behívott az Öreg és kérdezgette, hogy nem tűnt-e fel, hogy két napig voltam kinn.

Hát nem nagyon, rövid volt, aztán meg még sok is.

De hogy mégis, nem gondoltam, hogy ez nekem nem jár, meg hogy ilyen nem szokott lenni?

Szerintem járt ez nekem, de csak csóváltam a fejem. Míg le nem léptet, meg sem szólalok. Hadd mondja.

Mert mindenki hibázhat, és bár ő fényévente szokott, de most valahogy elírta a dátumokat, nem szereti kitölteni, csak hát, ha az írnok szabadnapon van, akkor még ezt is neki kell csinálnia. És tényleg olyan hülye vagyok, hogy nem szólok? Mi van ha jövő február 28-át ír véletlen, akkor egy évig nem jövök vissza?

Mondjuk ez érdekes kérdés, de ha könyvem van, vagyis engedélyem, miért kéne? Dehogy jönnék. És még igazam is lenne.

És most mit csináljon velem? Baj lesz az elszámolással, jól elszúrtam neki mindent. Mert mondhatnánk, hogy kivettem a jövő heti szabadnapom előre, de az nem ajándék, hanem juttatás, heti egyszer kötelező. Akkor pihen a katona, nem tologatható, vagyis nekem a következő héten biztosítani kell a szabadnapot. Ha biztosítják, akkor viszont nekem több lett. Ez teljesen elfogadhatatlan és a többi katonával szemben is mérhetetlen mód etikátlan, reméli érzek bűntudatot, csodálkozna, ha nem vetne ki magából a szakasz. Ilyet egyszerűen nem lehet csinálni. Nem is érti, hogy gondolhattam.
Valahogy ezt meg kell oldani, lehetne esetleg azt tenni, hogy egyszerűen nem írnak be egy napra szolgálatba, de ki sem engednek. Igen, viszont akkor is többet pihenek a többieknél, bármit teszünk, nem lesz jó és akárhogy is nézzük, azt a napot én egyszerűen elloptam. Mindenképp megkavarja a szolgálatok nyilvántartását is.

Borul az egész rendszer, mondta, de itt hirtelen ijedten körbenézett, megbökdöste, majd megigazította a telefonkagylót. Tudom jól, hogy gondolja és nézze meg az ember, még a végén teljesen bajba sodrom. A kimutatás elcsúszik, úgy érti.

– Most mondja meg, mit csináljunk azzal a nappal?

Hát én szívesen kidobtam volna neki az asztalra, hogy nézegesse, miről is beszélünk, hogy ez egyik napot átaludtam, és a másikat, a tegnapot is jobb lett volna, de végül nem szóltam.

Mert azt se lehet, mondja, hogy csak úgy elkönyvelem ajándéknak. Nem szokása a határőrségnek ajándékot osztogatni, főleg nem ilyen kisstílű tolvajoknak.
És különben nem sült le a képemről a bőr?
Még nem tudja milyen büntetést találjon ki nekem, de ez a nap, ez sok bosszúságot fog még okozni.

Cupi egy médium, én ugyanezt éreztem, mikor tegnap Edittől eljöttem.

Nem tudja még, hogy legyen, de most már, ha eltulajdonítottam, egyelőre tartsam meg, majd egy másikat elvesz helyette valahogy.

Oké, egyelőre megtartom.

Leléptet, de ezek után mindenki tudja, hogy egyáltalán nem vagyok csókos és lám, tényleg úgy viselkednek a körletben, mintha meg lennének sértődve, csak Basa kacsint egyet takarodó előtt.
De ez itt nem jó ómen. Ha valakiről kiderül, hogy nincs hátszele, több szívásra számíthat, de mondjuk ez a konyhán nem olyan fenyegető.

Ma világossá vált számomra, mit is jelent a gyakorlatban, amit Hédi néni, az idős szomszédasszony mondogatott mindig, hogy kisfiam, az emlékeket, a múltat senki nem veheti el.
Hát igen, még Cupinak se sikerült.