36

1988. április 13.szerda

Ma tartottuk az első leszerelő bulit.

Hogy miért erre a napra esett nem is tudom, de mindenesetre már tegnap nagy előkészületek voltak, szolgálat átszervezések. Teljesen illogikus volt hét közben tartani, mert a tisztek is tovább benn vannak ilyenkor, reggel meg korán érkeznek.

A leszerelés, több mint egy hónap múlva lesz, nem tudom hová sietünk, de ellenkezés nem akadt, simán lehetett mondani, hogy ha nagyon kell, később is csinálhatunk ilyet megint.
Inkább előbb legyen, minthogy véletlenül ne legyen.

Bíró Zoli meg Korita mentek ki a piáért.
Éreztük mindannyian, hogy még azért korai leszerelő bulit tartani, nem is volt valami fergeteges, talán csak a tánc a végén, az érdemel említést.
Mikor az ember az első tányérsapkáját a kiképzés után kézbe vette, azonnal mindenki beállította, hogy olyan formája legyen, mint a náci tányérsapkának. Nem ideológiai szempontból, csak valahogy mindenkit irritált az az idétlen korong, ami a teteje volt, míg meg nem javítottuk. Na, de Nagy Feró ezzel nem foglalkozott, neki korong volt a fején. Valahogy a részegség közben valakinek feltűnt, amikor szolgálatból megjött, hogy úgy néz ki mint egy orosz katona, és hogy biztos tud úgy táncolni, mint az orosz katonák, hosszú nyújtott lábakkal, meg úgy is, hogy leguggol, majd a lábát előredobálva ugrál.
– Kazacsok. – mondta Dedi.
Néztünk rá nagy szemekkel.
– Milyen mocsok?
– Komancsok?
Dedi legyintett.
– Nézzetek több filmet, olvassatok, nem ártana kulturálódnotok – mondta –, az a tánc neve, kazacsok.
Dediről tényleg lehetett tudni, hogy filmbuzi, minden helyzetre volt valami filmes élménye, jóval többet tudott nálunk.
Valaki hátulról bekiabált, hogy akkor legyen kazacsok-verseny a komancsoknak!
– Meg a Mágusoknak!
Így a mai igazán említésre méltó dolog ez, amibe be is neveztem, de nem emlékszem, hogy megnyertem-e.
Vagy hogy indultam-e egyáltalán.

Az egyetlen amire emlékszem, hogy mindannyian a földön fekszünk hanyatt, és mindenki gurgulázva röhög, én hányok csak egyedül.

70

1988. március 10. csütörtök, eü. szabi

Kicsit másnapos vagyok ma.
Későn érkeztem haza, a család nem is látta, milyen állapotban jöttem meg, bár nem részeg voltam, vagy legalábbis nem feltétlen az alkoholtól.
Igazságtalan voltam akkor, mikor a Kézi Chopen koncert után azt gondoltam, hogy a fények nem kellenek. Mert tegnap úgy fürödtem benne, mintha a Balatonban lettem volna, ahol még leér a lábam, nem fulladhatok meg, de már a víz tömege hullámoztatja a testem, sodor és megtart egyszerre.
A Depeche Mode kurva jó zene.
Míg a Kézi Chopennél méterekre álltunk csak az előadóktól, itt a színpad messze volt és amit az előbbi esetben a zenészek a megjelenésükkel adtak át, itt a fény és a hangerő közvetített.
A zenéjük lényege így tudott átjönni, így hatolt belém, így mozgatott meg.
És így ösztönzött észvesztő táncra.

Amikor Edit közölte, hogy elhagy és emiatt a betonon táncra perdültem, azt gondoltam, ilyen csak magamban lesz, mások tekintetétől rejtve, de tegnap nem volt bennem félelem, közszemlére tettem magam, abban a fura mozgásban, amit a zene kiváltott.
Ehhez kellett az alkohol, kellett a zene, kellett a fény, és kellett Alex. Rajta is azt láttam, hogy görcs és manír nélkül élvezi a koncertet és ez nagyon sokat segített. Érdekes, hogy amikor Edit elhagyott, akkor is a Depeche Mode-ra táncoltam és valahogy most azt éreztem, hogy amit akkor belül éltem át a zenével az most itt kívülről a bőrömön keresztül szivárog belém, és mint egy maroinett bábut, úgy kezd mozgatni.

Alex nem ugrálva táncolt, mint én, de neki is minden porcikájában benne volt a zene és mikor néha össze vigyorogtunk, megéreztem a civil élet szelét.

Mégpedig azért mert egy katonatársammal voltam.
Ha ő nincs ott, akkor ez csak egy nagyon jó koncert. Egy jó együttes, egy jó zene. De ő azt a kontrasztot képviselte, amit én is tudok magammal kapcsolatban, hogy katona vagyok, rabszolga, csakhogy ez a koncert az ÉLET.

Ebben vagyok, ez a valóság.
És én ehhez közeledem.
Kerek hetven napig még.
Ez nem csak valószínű, ahogy nagyon sokáig éreztem benn a laktanyában, hanem biztos.

Ez a jövő.

Szinte látom magam előtt.
Ez lesz az ÉLET, ez lesz a jövő, egy hatalmas táncos koncert lesz az élet, egy fényárban úszó ujjongás lesz a jövő.

Olyan biztos ez, ahogy itt állok. Illetve táncolok. És arra, hogy mit kell értékelnem abban, hogy ezt ami most van, ezt később bármikor lehet, amikor csak akarom, arra Alex jelenléte figyelmeztetett.
Ha nem lettem volna katona, őt nem ismerném.
Ekkor, ott éreztem meg, ott a koncerten először, hogy hozok majd értéket a katonaságtól, kapok valamit, nem üres kézzel távozom.
Alig tudok most szebbet elképzelni ennél a napnál. Mert amit most érzek, hogy milyen szabadság az élet, és hogy ez mit jelent nekem, van aki pontosan tudja.
Mert az életem egyik nagy felfedezésén jelen van, és ugyanazt a heuréka élményt éli meg.
Amikor összenézünk, tudom.
Ő is ezt éli meg, látom.

Az őt árnyként kísérő sztoikus nyugalmán is átsüt, hogy élvezi ezt a szabadságot és hogy pontosan olyan erősen érzi, mint én, mert ő is pont ugyanakkor kapja meg, ugyanakkor kezdődik az élete, mint az enyém.
Ugyanannyi időre kell teleszívnia magát ezzel itt, a jövő ígéretével, mint nekem. Ugyanannyi napja van még, ugyanaz a 70 nap van még a szabadságvesztéséből, mint nekem.
És amikor összenézünk, tudom, hogy szóval, vagy szavak nélkül, de egy nyelvet beszélünk.

Össze lettünk kapcsolva.
Veteránok lettünk.
Soha senkinek el nem mesélhető dolgokon mentünk keresztül együtt. Csak olyan érti meg, aki keresztül ment ugyanezen, vagy hasonlón.
Életünk végéig elkísér majd ez az ismeret. Később, tizenöt, huszonhat és ötven év múlva is emlékszünk erre a nyelvre, úgy váltunk majd át rá, mintha nem telt volna el irgalmatlanul sok idő.
Mindig benne lesz az összenézésünkben az összekapcsoltságunk tudata.
Bajtársak lettünk, vértestvérek örökre.
És tudtam, hogy benn laktanyában is van néhány srác, aki a bajtársam lett, és nem kell ismernem, hogy kicsoda, és nem kell tudnom, hogy mi volt és mi lesz, mert benn a laktanyában a lényeget látjuk, mindenki csak annyi és csak az, amennyi és aki.
Mert a zöld egyenruhában csak az Ember a különbség, ha az átsüt, akkor mindegy ki ő amúgy, a testvérem lett örökre.
És Alex ember.
És B. K. Zs is az, és Molnár Csabi is az, és Binder is az, és Réfi Imi is az, és Répa is az, és Lufi is az.
És talán én is az vagyok.
Vadember, de talán ember.

A "Somebody" című szám közben majdnem elsírtam magam.Tudtam, hogy nőhöz énekel benne az énekes, de ha behelyettesítem a nő helyére az Embert, a csókok és az intimitás helyett a bajtársi kézfogást,  akkor ugyanarról énekel, amin most gondolkodom. Pont most, pont itt, pont ebben az állapotomban csendült fel a pont erről szóló dal.
Gondolhatnám Isten érintésének, de ha Isten volt, ügyetlenül csinálta, mert nem megérintett, hanem felkavart. Ügyetlenül – ahogy Isten –, az öklömmel meglöktem Alexet a felkarján, ő a lassú szám hatására kissé ormótlanul, mint egy kölyökkutya felé, odabiccentett felém, hogy na mi van?
Én kihúztam a centit a zsebemből és megmutattam, hogy 70.
Elmosolyodott egy pillanatra, kicsit kotorászott ő is a zsebében és elővette a sajátját.

– 70 – mutatta.

Újra összemosolyogtunk, és tudtam, hogy minden, de minden értéket a világon, minden, de minden dolognak a megvilágítását azonos módon értékelünk, olyan szemüveget kaptunk, amiben mindent egyformán látunk, mindent egyformán érzünk.
Tökéletesen ért engem és tökéletesen érzi, ami bennem van.
Ugyanazt és ugyanúgy.

És én, aki végig attól féltem, hogy a katonaság eléri bennem a célját, hogy egyforma leszek, és én aki, egész végig az ellen lázadtam, hogy ne legyek egyforma, most egyforma lettem.

A katonaság megtette végül, megdolgozott, egyforma lettem.
De ahogy Alexre néztem, úgy éreztem ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna.

Bajtársak lettünk.

Veteránok.

 A poszttól független, csak rátaláltam az aznapi, vagyis az 1988 március 10.-i híradóra.

153

1987. December 18. Péntek

Kezdetben nagyon szarul éltem meg, hogy Edit kirúgott. Duzzogtam egész este, majd a szolgálatba kivittem magammal a walkmant.

Ferihegy 1-re vittek éjszakára.
A 25-ösre tett ki Kübli.
Nem sejthette, hogy ezzel mekkora szolgálatot tesz. A 25-ös a legtávolabbi tök üres betonplacc.
Hatalmas és sík.
Álltam és néztem bele a semmibe, és azt tágasnak és üresnek láttam.

Üres és tágas volt kívül minden, és üres és tágas voltam én is belül, úgy éreztem még soha ennyire része nem voltam a világnak, soha ennyire nem mosódott el köztem és a külvilág közt a határ.

Amíg Kübli egy óra múlva behívott, addig ez az elképesztő térélményem volt, így amikor pihenő után a közelebbi gépállóhelyre tett, a gépek mellé, úgy éreztem enyém a világ.
Hogy nincs különbség.
Ami kinn, az benn.
Ami fent, az lent.
"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius."
"Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd."

És én az egyetlen varázslatot végrehajtottam:
A világ irányítója lettem, és a világ által irányított.

Nem zavart, hogy a látóteremben gépmadarak tollászkodtak, nem zavart a jövés-menés.
Nem is láttam.

Felraktam a fejemre a fejhallgatót, mivel egy ideje usankát vehettünk fel, alá be tudtam tenni, bekapcsoltam a Depeche Mode Black Celebration című lemezét. Nemrég vettem fel kazettára a Poptarisznyából. Ugyan a fülvédőt elvileg nem lehet lehajtani, de azért hidegben, éjszaka, nehéz ellenállni a kísértésnek.

Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a zene átjárjon, a fülembe beszüremlő hangok végigszaladjanak az idegeimen, be minden kis zugba. Hagytam hadd töltsön meg, hadd duzzasszon, pöffesszen.

Amikor olyan lettem, mint egy felfújt gumikesztyű, minden ujjam minden idegvégződésén a Depeche Mode dobolt, akkor szabadjára engedtem a testem.
Sosem csináltam ezt előtte.
Szerettem a zenét, de a táncról nem sok fogalmam volt. Ami igen, az meg riasztott.
Mindig tudtam, hogy sose fogok zenére, ütemre vonaglani.
De ember tervez, Isten végez.
Ma engedtem, hogy a testem minden része azonos erősségű felvevő és azonos erősségű leadó legyen.
Ha a lábamban vagy akár a kisujjam percében éreztem hatni, lökni a ritmust, hagytam, hogy reagáljon rá az.

Széttártam a karom, lehunytam a szemem, kicsit hátrahajtottam a fejem és a testem minden részletével táncra perdültem.
Széles mozdulatokkal fordultam, trappoltam a lábammal, ugráltam, forogtam.
Néha az egyik kezem egyik ujján beengedtem a zenét, majd hagytam végighullámozni a karomon, vállamon át a másik karomba, és le a lábaimba majd időnként, ha feltört, egy nagy kiáltásban kiengedtem a számon.

Közben rángatott a ritmus, és azt éreztem, hogyha vadabbul táncolok nagyobb felületű lesz testem, vagyis a fülem.
És valószínűleg így is volt.
Vagyis egyre vadabbul táncoltam.
És ezt az állapotot, hogy átjár a zene, körülvesz és csak ez alkotja, és ezzel egy időben én meg a táncommal teremtem a világot, elkezdtem használni.
Nagymosásra, tisztulásra.
Erőszakkal hoztam elő Edit képét, az elmúlt idő vele töltött pillanatait.
És varázsoltam.
Ha felbukkant Edit képe, elrázogattam a végek felé és kimorzsoltam magamból, mint valami homokot. Trappolva, forogva ürítettem az emlékeket, minél fájóbb emlék, annál vadabbul táncolva, annál jobban részévé válva a ritmusnak, amíg ki nem folyt az összes és egy nagy tócsában összegyűlt a lábam előtt.

Az elem merülni kezdett, elkezdte húzni a szalagot, én lassultam vele együtt, elnyúltak a mozdulataim és a tócsába nézve már nem Edit, hanem én néztem vissza rám, és mosolyogtam. Edit a víz felszínén, a fodrokon hullámzott.
Tudtam, hogy ha belecsapok eltűnik és ha megnyugszom kisimul, újra láthatóvá lesz, nem zavar többé, ha akarom nincs, ha akarom, akkor előbukkan fátyolos emlékként.

Nem mentem neki semminek, nem buktam meg, nem zavart meg senki. Három órán át táncoltam megállás nélkül, és mire behívtak pihenni, kimostam magamból a problémáim, a laktanyába vissza érve Edit meg már csak önéletrajzi adat.

Ha valaki megkérdezné, hogy "na mi volt veled tegnap, Dvorszky", nevetve tudnám mesélni, hogy ja képzeld, dobott a csajom.

Edit már csak emlék, nem fáj.

Azért benn pár napra lábra kélt az a szóbeszéd, hogy begolyóztam a betonon.