400

Április 15. Szerda

400 nap!!! Holnaptól hármassal kezdődik! Soha többet nem lesz négyes az elején! Illetve, ha igen, akkor már csak negyven-valamennyi lesz hátra! 140 nap, 20 hét eltelt!

Nitró az ügyeletes ma. Hétkor ébresztett, kajánul vigyorogva, hogy most már mehetek haza, nyolctól van könyvem. A másik oldalamra fordultam, kidörmögtem neki, hogy hagyjon. Nem értette, vállat vont és kiment. Visszajött nyolckor.

– Dvorszky, mostantól van könyved, kimehetsz, öltözz!

– Húzz a kurva anyádba innen, nem megyek sehova!

Általános megdöbbenést okozok, nem értik, jönnek be többen a lelkemre beszélni. Könyvem van, kimehetnék, semmi nem akadályoz, mit csinálok benn? Miért nem megyek?

Pedig nem nehéz kitalálni. Nekem ne gyakoroljon kegyet senki. Nem kell az odavetett konc. Különösen akkor nem, ha ezt nevelési céllal, engem betörni szándékozó senkiházi gyakorolja. Még hogy ő akar engem megszívatni? Látnia kell, hogy nem tör le annyira, hogy nem jutok ki, mint szerette volna, gondolom előre készült beszéddel, hogy miként fog reggel atyáskodó mosollyal, leereszkedő hangon irgalmat mutatni. Na, erre nem voltam kíváncsi. Viszont maximális elégtétel volt, hogy nehezen engedte el, hogy nem tud a szemembe röhögni, idegesen rángatott be többeket a körletbe, vegyenek rá, hogy kimenjek.

– Nitró, nem érted, hogy nem megyek ki? Kend a hajadra a könyvem, leszophatsz, én döntöm el, mit csinálok a szabadnapomon! Akkor megyek ki, amikor én akarok, nem akkor, amikor Te megengeded. Nincs hatalmad felettem, senki vagy. Kevés ahhoz, hogy igazán megszopass. Kicsinyeskedhetsz, hajolgathatsz, hogy tiszta-e a surranóm, lerendelhetsz konyhamunkára, csinálhatsz bármit, kevés és erőtlen, egy igazi senki vagy.

Kussolt az egész szoba, a körlettársaim szintúgy, mint a meghívott vendégek, a dráma megvolt, szép színdarab, az egyik szereplő tehetetlenül állt az ajtóban, majd kiosont és elhúzta a csíkot.

De aztán erőre kapott, néhány óra múlva betolta a képét, hogy remek irányított szabadidős tevékenységet talált, fel kéne mosni a folyosót.

– Szabadnapon vagyok faszfej. Hagyj békén!

– De ha benn maradtál, akkor köteles vagy takarítani!

– Könyvem van, nem vagyok a laktanyában.

Nem sokára Cupival tért vissza, de tisztáztam, hogy rosszul vagyok, pihenni szeretnék, nincs most erőm kimenni, ha nem javulok el kell menjek majd gyengélkedőre, amúgy meg csak úgy vagyok köteles a szolgálati szabályzat szerint, irányított szabadidős programokban részt venni, ha bent töltendő szabadnapon vagyok, megírt könyvvel úgy kell tekinteni, mintha itt se lennék. Szerencsére a szolgálati szabályzatot kompetens és tapasztalt tisztek írták. Ugye.

Cupi bepróbálkozik azzal, hogy köteles vagyok elhagyni a laktanyát, de megint csak utalok a szolgálati szabályzatra hivatkozva, amit én magam sose olvastam. Olyan lehet, mint a szent Grál, mindenki arra hivatkozik, de senki nem látta. Cupi szerintem sose találkozott vele, szájhagyomány útján kerülhetett hozzá. Tisztázom, a szabadnap adható, és mint ilyen, nem kötelez, hanem csak lehetőséget biztosít a körletelhagyásra.
Cupi bizonytalan, látszik, hogy ez neki is teljesen új infó, de olyan határozottan állítom, ő meg nem mutathatja, hogy fingja nincs, így végül elfogadja. Nitró ingatja a fejét, ha létezik a szabályzat, ő biztos átfutotta, de erre a részre nem emlékszik, azt jól láttam rajta. Persze nem jutott eszükbe, hogy honnan szedtem mindezt, mert sehonnan, nyilván megint hazudok, de beválik. Cupi megtiltja, hogy foglalkoztassanak, viszont ő se érti az egészet, nem találkozott a praxisában olyannal, akinek könyve volt, de mégsem hagyta el a laktanyát.

De persze beszoptam, mert ötkor lejárt a könyvem, abban a pillanatban megjelent Nitró és már vitt is zuhanyzót sikáltatni velem. Ehhez egy kurva szavam nem volt. Nem tudott lenni. Most joga volt.

Amúgy nem tudom, hogy honnan jön mindaz, amit délelőtt az Öregnek mondtam. Szinte transzban vagyok ilyenkor és úgy hazudok, mint az, aki súlyos baleset után nem beszéli az anyanyelvét, hanem valami addig általa sosem ismert, idegen nyelven szólal meg. Az igazmondás nyelvezete lassan elvész, hamis állítások nyelvét beszélem, majdnem perfekt. Azért csak majdnem mert, néha becsúszik olyan, mint ami a napokban is. De basszus, hogy van ez, hogy az még le se zárult, már nyomom az újabbakat? Régen ez elképzelhetetlen lett volna, mindig a becsületességre neveltek, annyit egybefüggően sose beszéltem még, mint amennyit most egy rövid diskurzusban összehazudozom.

Fasz vagy Dvorszky.

409

Április 6. Hétfő

Bosszantott, hogy nem tudom, mikor megyek szolgálatba, így nem lehet pihenni.
Tegyük fel, most még mindig fáj a torkom. Délelőtt le is mentem a dokihoz megint. Gyanakvó arccal szemlél, míg az asztalához érek.

Mi van már megint? A gyomra? Nem, az most jól van, a torkom. Piros? Piros. Szedi? Szedem. Használ? Nem árt. Az kevés. Kevés. Konyhán van? Konyhán. Az nem jó, fertőzhet. Összeköhöghetek mindent. Az nem jó. Az nem. Maga ilyen beteges? Nem, eddig nem voltam. Gyorsan kéne gyógyulni! Mikorra? Három nap. Értettem! Szedje. Szedem. Lelépni!

Kiírt kilencedikéig. Három nap az nem sok, de ahhoz képest, hogy semmi bajom, nem rossz. A gyomorfájdalom nem jelentkezett még egyszer, a torkom, meg mióta az eszemet tudom piros. Szokott fájni, de ezzel élek együtt. Viszont arra mindig jó volt, hogy bármikor mentem dokihoz, mindig kiírtak. Mint most is.

Köteléken kiderült, hogy megyek szabadnapra.

Este átmentem Edithez. Megint nagyon csinos volt, bár az a gyanú merült fel bennem, hogy nem miattam, mert épp Ricsiékkel készült találkozni, mentek valahova szórakozni. Én azt szerettem volna, ha nem megy el, de ez fel sem merült, az a lehetőség maradt, hogy vele tartok és a barátok társaságában töltjük az estét.
Ricsi és Andi Edit barátai, többször találkoztunk már, nem ismeretlenek. Ők régóta beszélgetnek az esküvőről, időpont még nincs, de szeretnék idén.
Összekészülődünk, bemegyünk a városba, Ricsiékkel benn találkozunk. Edittel addig nem sokat szólunk egymáshoz, én néha ráfogok a combjára vezetés közben, ő meg időnként a kezemre teszi a kezét, amikor épp azon a fasza váltógombon pihentetem.
Egy kicsit ki is takarja és nem jól látom.

Meg össze is mosolygunk néha.

Meg mondok is valamit.

Néha.

Ricsiékkel a keletinél találkozunk, beülünk egy közeli utcába valami étterembe, amit Ricsi ajánl. Hogy ott jó a resztelt máj. Meg van rántott hús.

Mint általában, Andi Edittel az esküvői ruhákról beszélget, én Ricsivel a fociról. Ehhez én csak bólogatni tudok, nem érdekelt sosem, sorolja a focistaneveket, egyet se ismerek, de részletesen elmeséli melyik, milyen gólt lőtt múltkor.
Közben egyszer csak megkérdezi, komolyan gondolom-e Edittel.

Valami rejtélyes szenzor segíti a csajokat, mert a focinál meg se rezdülnek, ennél az amúgy ugyanolyan hangerővel, vagy talán kicsit bizalmasabban, halkabban feltett kérdésnél ők is elcsöndesednek és felém fordulnak.

Azért tudok olyan nyugodtan bólogatni a focira, mert közben le se veszem a tekintetem egész este Edit mellére feszülő blúzáról és vékony, harisnyába bújtatott lábáról. Hogy a faszba ne gondolnám komolyan? Régóta nem érzem ezt viccnek, úgy feszülök, majd szétrobban az ágyékom.

Persze. Komolyan.

Bele szeretném kiáltani a képükbe: annyira komolyan gondolom, hogy szinte fáj, hogy itt kell ülnöm és focira bólogatnom, miközben otthon döngetném inkább.

Kínosan hosszú a csend, Edit vörösödik. Szerintem én is.

– Katona vagyok, nem tudom, kibírjuk-e egyáltalán – válaszolom reszelős hangon. Edit bólint egyet, pár másodpercre lehajtja a fejét, folytatják Andival a diskurzust, de rám már nem néz többet.

Nem értem, azt mondtam, amit ő szokott nekem. Most meg mi van?
Igent nem mondhattam, mert olyan érzésem volt, hogy ezzel most itt véglegesítek valamit, mintha egy esküvőn mondtam volna, hogy holtodiglan-holtomiglan.
A „nem” meg nem igaz.

Amikor ketten vagyunk, náluk, otthon a szobájában, ölelkezünk és közben beszélgetünk, civódunk egymással kipirult arccal, nézek abba a csillogó fekete szemébe, akkor az az érzésem így szeretnék élni, ebben a magunkra zárt szobában egy kipirult arcú szemtelenke, de okos, szép lánnyal. Ekkor én már nehezen türtőztetem általában magam, és lassan, jelzés értékkel a mellére csúsztatom a kezem.
Megvillan a szeme és ez az illúzió nyomban összetörik:

­– Katona vagy, azt se tudjuk, kibírjuk-e egyáltalán. – mondja ilyenkor és hátrébb húzódik.

Ja, nem tudjuk. Bár én kezdem sejteni.