330

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.

409

Április 6. Hétfő

Bosszantott, hogy nem tudom, mikor megyek szolgálatba, így nem lehet pihenni.
Tegyük fel, most még mindig fáj a torkom. Délelőtt le is mentem a dokihoz megint. Gyanakvó arccal szemlél, míg az asztalához érek.

Mi van már megint? A gyomra? Nem, az most jól van, a torkom. Piros? Piros. Szedi? Szedem. Használ? Nem árt. Az kevés. Kevés. Konyhán van? Konyhán. Az nem jó, fertőzhet. Összeköhöghetek mindent. Az nem jó. Az nem. Maga ilyen beteges? Nem, eddig nem voltam. Gyorsan kéne gyógyulni! Mikorra? Három nap. Értettem! Szedje. Szedem. Lelépni!

Kiírt kilencedikéig. Három nap az nem sok, de ahhoz képest, hogy semmi bajom, nem rossz. A gyomorfájdalom nem jelentkezett még egyszer, a torkom, meg mióta az eszemet tudom piros. Szokott fájni, de ezzel élek együtt. Viszont arra mindig jó volt, hogy bármikor mentem dokihoz, mindig kiírtak. Mint most is.

Köteléken kiderült, hogy megyek szabadnapra.

Este átmentem Edithez. Megint nagyon csinos volt, bár az a gyanú merült fel bennem, hogy nem miattam, mert épp Ricsiékkel készült találkozni, mentek valahova szórakozni. Én azt szerettem volna, ha nem megy el, de ez fel sem merült, az a lehetőség maradt, hogy vele tartok és a barátok társaságában töltjük az estét.
Ricsi és Andi Edit barátai, többször találkoztunk már, nem ismeretlenek. Ők régóta beszélgetnek az esküvőről, időpont még nincs, de szeretnék idén.
Összekészülődünk, bemegyünk a városba, Ricsiékkel benn találkozunk. Edittel addig nem sokat szólunk egymáshoz, én néha ráfogok a combjára vezetés közben, ő meg időnként a kezemre teszi a kezét, amikor épp azon a fasza váltógombon pihentetem.
Egy kicsit ki is takarja és nem jól látom.

Meg össze is mosolygunk néha.

Meg mondok is valamit.

Néha.

Ricsiékkel a keletinél találkozunk, beülünk egy közeli utcába valami étterembe, amit Ricsi ajánl. Hogy ott jó a resztelt máj. Meg van rántott hús.

Mint általában, Andi Edittel az esküvői ruhákról beszélget, én Ricsivel a fociról. Ehhez én csak bólogatni tudok, nem érdekelt sosem, sorolja a focistaneveket, egyet se ismerek, de részletesen elmeséli melyik, milyen gólt lőtt múltkor.
Közben egyszer csak megkérdezi, komolyan gondolom-e Edittel.

Valami rejtélyes szenzor segíti a csajokat, mert a focinál meg se rezdülnek, ennél az amúgy ugyanolyan hangerővel, vagy talán kicsit bizalmasabban, halkabban feltett kérdésnél ők is elcsöndesednek és felém fordulnak.

Azért tudok olyan nyugodtan bólogatni a focira, mert közben le se veszem a tekintetem egész este Edit mellére feszülő blúzáról és vékony, harisnyába bújtatott lábáról. Hogy a faszba ne gondolnám komolyan? Régóta nem érzem ezt viccnek, úgy feszülök, majd szétrobban az ágyékom.

Persze. Komolyan.

Bele szeretném kiáltani a képükbe: annyira komolyan gondolom, hogy szinte fáj, hogy itt kell ülnöm és focira bólogatnom, miközben otthon döngetném inkább.

Kínosan hosszú a csend, Edit vörösödik. Szerintem én is.

– Katona vagyok, nem tudom, kibírjuk-e egyáltalán – válaszolom reszelős hangon. Edit bólint egyet, pár másodpercre lehajtja a fejét, folytatják Andival a diskurzust, de rám már nem néz többet.

Nem értem, azt mondtam, amit ő szokott nekem. Most meg mi van?
Igent nem mondhattam, mert olyan érzésem volt, hogy ezzel most itt véglegesítek valamit, mintha egy esküvőn mondtam volna, hogy holtodiglan-holtomiglan.
A „nem” meg nem igaz.

Amikor ketten vagyunk, náluk, otthon a szobájában, ölelkezünk és közben beszélgetünk, civódunk egymással kipirult arccal, nézek abba a csillogó fekete szemébe, akkor az az érzésem így szeretnék élni, ebben a magunkra zárt szobában egy kipirult arcú szemtelenke, de okos, szép lánnyal. Ekkor én már nehezen türtőztetem általában magam, és lassan, jelzés értékkel a mellére csúsztatom a kezem.
Megvillan a szeme és ez az illúzió nyomban összetörik:

­– Katona vagy, azt se tudjuk, kibírjuk-e egyáltalán. – mondja ilyenkor és hátrébb húzódik.

Ja, nem tudjuk. Bár én kezdem sejteni.

431

Március 15. Vasárnap

Kiengedtek ma szabadnapra 5-től, Robi nem húzatott le. Vagy nem tudott. Esetleg taktikus, nem az összetűzésünk másnapján kavar be nekem. Benn riadó készültség van, tavaly ilyenkor volt valami csetepaté a Lánchídon, amiatt volt ideges mindenki, nem is engedtek ki sok embert, a többieket meg készültségbe helyezték, aludni is csak felöltözve lehetett.

Valami miatt dugó volt a gyorsforgalmin, álltam a buszon, értékes idő porladt el tétlen várakozásban. Az állami ünnep miatt sok a VÁP-os a városban, de nem szólt egyikük sem hozzám. Tisztelegtem mindegyiknek, a magasabb rangú honvédnek, a rendőrnek, ahogy kell.

Majdnem kilenc óra volt mire hazaértem. Beszélgettünk Anyuékkal, elmeséltem milyen az élet benn. Mire kifogytunk a szóból késő lett, nem volt értelme átmennem Edithez.

Levittem a kutyát sétálni, a Buksit. Kis tacskó keverék, majd szétszedett örömében, mikor megérkeztem, meg amikor a pórázért nyúltam, de amint kinyitottam a kaput, kirohant és megkezdte a szokásos ellenőrző körútját egyedül, hátra se nézett a kis önfejű tökfej.

Elkapattuk, a sétáltatás mindig az ő aktuális útvonalának lekövetése volt, mindig pontosan látszott, hogy mikor engedi el teljesen tudatosan a füle mellett a vezényszavainkat és csinálja tökéletesen az ellenkezőjét. De imádtuk, hagytuk, nyakörvet se tettünk rá soha, menjen, élje mellettünk az életét a lehető legszabadabban. Ő így is tett, ha a fejébe vett valamit, eltéríthetetlen, makacs volt. De mégis a legnagyobb békében éltünk vele.

Buksi sétáltatása sok esetben a lenyugvás, a magas fokú meditáció időszaka volt, termékeny egyedüllét. Most, hogy nem messze szöszmötölt a bokorban és a legkisebb sietség nélkül szaglászott meg minden apróságot, összekapcsolt engem a régi civil életemmel. Azzal amikor nem az értékes szabadság perceit használta fel, hanem amikor a sétáltatás közbeni együttlétünk még kölcsönös tiszteleten alapuló szimbiózis volt.

És minél több időt töltöttem most vele a rövidke szabadságomból, annál jobban visszahozta a nem is oly távoli kamaszkort, ami három és fél hónapja végleg véget ért. Több órát kóvályogtunk a házunk előtti játszótér parkosabb részein, a szánkódomb körül és az iskola meg az óvoda közti senkiföldjén.

Kiszellőzve, megtisztulva, civilként feküdtem le ma aludni.

(Forrás: Profimedia)