53

1988. március 27. vasárnap

Ma hazaengedtek, és mentem is rögtön Edithez, elvégre írt nemrég, hogy vigyem el tőle a cuccaimat.

Múltkor balhéztunk mert részeg voltam, ma ezért józanul mentem.
Egész simán zajlottak a dolgok, felcsöngettem a kaputelefonon, Edit szólt bele, és mondta, hogy várjak egy kicsit mindjárt leszalad.

Lejött valóban és egy szatyor volt nála
Fura élmény volt újra látni, nem is értem magam, mert most megint tetszett, megint kívántam, de nem olyan erősen, hanem csak mint kaja után az édességet - ha van, eszem, ha nincs, nem eszem. A múltkori levele körletbeli közös felolvasásakor sem jött rám semmilyen szentimentális érzés. Megkérdeztem megvan-e még a pasija, csak hogy az alapokat rögtön tisztázzuk, és azért a válasz, hogy megvan, beleszúrt a tarkómba és a korlátra ültetett, de igyekeztem ezt vagányan, lezseren előadni.
Edit nagyon kedves volt, látszott, hogy amit a levelében írt, azt komolyan gondolja. Hogy biztos sokat szenvedek miatta, és reméli, hogy mindez múlik azért, mert fájdalmat nem akar okozni.
Kérdezgettem a suliról, hogy halad a tanulással, elvégre idén érettségizik, ő válaszolt, hogy jól, és valahogy menthetetlenül haladtunk a nosztalgiázás felé. A fejemben ott dobolt, hogy van pasija, ne hagyd magad belelovalni, de jól esett régi emlékeket jóindulatú bámészkodással sebekké szaggatni.
Mert akkor még nem tudtam, hogy seb lesz.
Akkor még csak jó volt.
A seb éjszakára fertőződött el, annyira fájt, hogy nem tudtam elaludni. De az emlékezés az jó volt, tetszett, hogy sok dolog neki is emlékezetes maradt. Akkor éreztem, hogy kicsit elcsúsztunk, amikor olyasmikről beszélt, amiről nem tudtam. Például, hogy mit gondolt azon az estén, amikor megszöktem és beállítottam hozzájuk.
Leült mellém a bejárati ajtó betonkorlátjára és mintha csak magának mondaná, réveteg tekintettel, szinte maga elé mormolta az esetet. Láttam, hogy nincs is itt velem, hanem azt mondja amit lát, mintha tévében látott elgondolkodtató történetet mesélne.
– Egy éjjel, 11 óra körül hallottuk, hogy csengettek, én már aludtam, anyuék nyitották ki az ajtót és te álltál ott. Mondtad, hogy megszöktél a laktanyából mert látni akartál engem. Én tök álmosan felkeltem, akkor kicsit szégyelltem magam, hogy nyúzottan, csipásan fogsz látni, de hát mit tudtam tenni, azt nem mondhattam, hogy menj el. Nagyon örültem neked, de utána fájt is, hogy most itt vagy de menned is kell. Nagyon büszke voltam rád és nagyon féltettelek.

Elhallgatott és én nem mertem szólni, ő az emlékeinkbe süppedve ült mellettem, mozdulatlan nézett maga elé, olyan érzésem, volt, hogyha megszólalok, úgy esik ki onnan, hogy megsérül.
Ekkor csendben átnyújtotta a szatyrot.

Egy szürke mintás pulóver volt benne, sötét alapon világos mintával, a bevonulásom előtt ez nagy divat volt, norvég mintás vagy valami ahhoz hasonló.
Az enyém volt.
– Emlékszel? – kérdezte Edit, miután megnéztem.
– Emlékszem.
– Mikor bevonultál katonának, akkor kértem tőled, hogy ez hadd maradjon nálam, mert az illatod rajta van. Emlékszel?
– Emlékszem.
– Mikor elvittek téged, nagyon sokat sírtam. Tudtad?
– Nem tudtam.
– Sírtam, mert hisz épp hogy megismertük egymást, és úgy éreztem, hogy te lehettél volna nekem az első, veled élhettem volna át először, milyen együtt lenni egy férfivel. Tudom, Te már nagyon akartad az elejétől, de én még akkor kicsit féltem tőle. Szóval nagyon rossz volt mikor bevonultál és esténként mindig úgy aludtam el, hogy sokszor könnyek között, és a pulóvered az ágyban magamhoz szorítottam, hogy úgy érezzem Te is ott vagy velem. Tudtad ezt?
– Nem tudtam. – válaszoltam rekedten.
– Tudtam, hogy neked nagyon fontos lenne, hogy lefeküdjünk, de nem mertem még. Féltem. Tudtad ezt?
– Nem tudtam.
– Pedig nagyon kívántalak mindig is. Tudtad ezt?
– Nem tudtam. – mondtam, és közben megbicsaklott a hangom.
– Régen, a kiképzésed alatt nagyon sok levelet váltottunk. De aztán egyre kevesebb és kevesebb volt, a végén már nem is írtál nekem egyáltalán. Mindig nagyon hiányoztál. Fájt, hogy olyan nagyon ritkán találkoztunk, mert  nekem szükségem lett volna rád. De sem testben, sem lélekben nem voltál velem. Magamra hagytál. Tudtad ezt?
– Tudtam.
– És mégis magamra hagytál.

Csend lett, nem siettem ezt elismerni. Igen, magára hagytam. Magára hagytam, mert magamra maradtam. Hosszú ideig szinte egyedül küzdöttem a sereggel, úgy éreztem egyedül kell helytállnom magamért, ebbe nem fért bele nő. A dugás még talán igen, de egy szeretett nő, pontosabban a szerelem érzése nem. Az gyengített volna, azt kellett éreznem, nincs vesztenivalóm. És végül azt éreztem. Mindent eldobáltam szándékosan, semmim ne legyen és akkor kevésbé vagyok sérülékeny.
Most Edit szép, szomorú arcára nézve úgy érzem, hibáztam. Sose tudtam mennyire szeret, sose figyeltem rá, lehet, hogy amit most elmondott, máskor is mondta. Nem tudom, sose figyeltem rá.
De most úgy érzem hiba volt.

Hirtelen megrázta a fejét, mintha vízből bukkant volna fel, megszűnt a félálom.
– Visszaadom a pulóveredet, köszönöm. Most már inkább az én szagom lehet benne. Jó legyél! Ne keress többet. – mondta és olyan gyorsan surrant be a bejárati ajtón, hogy utána se tudtam szólni.

Ültem a kezemben a pulóverrel és kezdtem érezni, hogy sebek lettek bennem és lassan szivárog belőlük a vér.
Alig tudok valamit Editről. Több, mint egy évig volt a barátnőm, de semmit nem tudok róla.
Szorongatta a torkom a sírás.
Éreztem, hogy Edit most pucolt ki engem magából és ez borzalmasan rosszul érintett. Tudtam, hogy most a lehető legrosszabb lenne, ha felcsöngetnék újra, hogy jöjjön le, még nem mondtunk el egymásnak mindent. Józan vagyok, tudom, hogy ez hülyeség lenne. Ezért megvert, összetört harcosként vonszoltam magam haza.
Egész éjjel forgolódtam, nem tudtam aludni.
Reggel egy elkeseredett ötlettől vezérelve behúztam a takaró alá a pulóvert és magamhoz öleltem. Mélyen belefúrtam az orrom és hosszan beleszagoltam. Nem az én szagom van benne. Valami idegen szagot éreztem. Igyekeztem felidézni Edit illatát, de nem emlékeztem.
Lehet, hogy ez az.
Nem tudom.
És abban a pillanatban, mikor eszembe jutott az, hogy lehet, hogy az új pasijáé, iszonyú hányinger kapott el, kirohantam a fürdőszobába és a pulóvert a mosógép mélyére basztam. Álltam amíg a hányinger elmúlt, még visszamentem megszaglászni az ágyneműmet, nem lett-e olyan szagú, de nem lett, én voltam benne, az én lenyomatom. De azért beugrottam a zuhany alá és hisztérikusan dörzsöltem magam, hogy tisztuljak.
És mire felöltöztem minden sebem begyógyult, szinte újjászülettem.

330

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.