330

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.

396

Április 19. Vasárnap

Én vagyok valamiért a délelőttös. Reggel megint jött a Koltay ellenőrizni, de semmit nem talált, pedig igen nagy kosz volt a konyhán. Ebből látszik, hogy csak a kedvükön múlik, mikor szopatják az embert, nem kell ahhoz semmit csinálni. Eszembe sem jutott, hogy át fog jönni, azt gondoltam, tegnap kihúztam a szarból, mert ugye mégiscsak neki kellett volna intézkedni; és összességében minden rendhagyó eseménytől féltek a tisztek, mint a tűztől.
Mit szól a vezérkar, hogy az ő szolgálatuk alatt ilyesmi történik? Folyamatosan fosnak, mondjuk ez Koltayn pont nem annyira látszik, de a többi az remeg, ha valamiről jelentést kell írni és az nem olyan, ami miatt borítékolható a dicséret. Gondolom, ahogy mi is csak engedéllyel szólhatunk, nekik is kuss van felfelé, hízelegni lehet, de a rossz hír vivőjét lefejezik.

Mivel nem gondoltam löketre, nem is nagyon takaríttattam, a reggelihez használt edényeket még el se kezdtem elmosogattatni.

Nem tudtam eldönteni, hogy Koltaynak csak nincs kedve ebbe belekötni, vagy a tegnapi eset miatt engedékenyebb, de mindenesetre nem szólt semmit. Nagyon rossz a híre, kijutni szabadnapra, amikor ő a csüti, rémálom. De mégis valahogy, minden ellenérzésem dacára, ő az egyetlen akivel kapcsolatban az az érzésem, hogy van tartása, aki, ha rohadék is, de következetes, nem ijed meg a saját árnyékától. Ő az, akit bajban felhívnak és a magasabb rangú tiszteknek ad szolgálatvezetési tanácsot. Ő az, akiben lehet tisztelni a katonát, aki nem kapkod, hanem mérlegel, de amit mond, azt nem ismétli, nem változtatja. Az úgy lesz.

A többi tiszt, pontosabban az összes többi, akit én valaha megismertem, különösen Adyligeten, de itt is, csak lágy héjú aktatologató irodista, gyáva, pökhendi, retardált, kétszínű és rosszindulatú.
Ezek valamelyike, tetszőleges keveréke vagy összessége.

Többször lejátszottam magamban, már a kiképzés alatt is, hogy mi lenne háborús helyzetben.
Nem éreztem azt egy pillanatig sem, hogy én arra fel vagyok készítve, a túlélésem majdnem a nullával egyenlő.
Valószínűleg iszonyú nagy emberveszteség árán tanulná meg a többi, a szerencsések, hogy adott helyzetben mit kell csinálni. Ha egy-két harci bevetést túlél az ember, akkor nagyon lassan összejöhet a túléléshez szükséges készségkészlet, de ahhoz sebesüléseken, és tengernyi elvesztett bajtárs holttestén keresztül visz az út.

A kiképzés ezt az egy felismerést domborította ki. Igazából a konyháról is azért akartam kezdettől elkerülni, azért akartam katona lenni, mert ha már behívtak a lehető legtöbb dolgot tudnom kellene, ami hasznos harcban. Persze utálom a konyhát, Robit, meg volt egy romantikus illúzióm is a katonásdiról, de valójában az biztosítja a túlélésem, ha sok katonai ismeretem van. Erre a határőrség nem alkalmas, a határőrség konyhája meg végképp nem, és nem vigasztal az sem, hogy valószínűleg háborúban szakácsként a front mögött lennék, nem közvetlenül a harctéren. Az meg kicsit még tisztességtelennek is tűnik.

Viszont nem akarnék meghalni. Még nem vagyok 19 éves sem.
De ahogy azon a szűrőn keresztül nézem a tiszteket, hogy alkalmasnak tartom-e őket hadba vinni minket, akkor borzalmasan elkeserítő a helyzet. Nyilván nem napi szinten, de rettegek, attól, hogy a katonaidőm alatt valami beüt. Valami harci cselekmény, hogy vissza kell vonulni Csehszlovákiába, vagy be Romániába. Ennek sok jele nincs, bár a románokkal érezhető a feszültség, mindenesetre az a helyzet, hogy itt vagyok, abból a célból vagyok itt, hogy akár az életem árán is megvédjem a szocialista hazát, nagyon is közelebb helyez a halálhoz, mint bármilyen más körülmény.
Ez a helyzet önmagában fenyegető.
És ha hozzáveszem a tisztjeink felkészületlenségét, alkalmatlanságát, akkor ez nem puszta fenyegetettség, hanem már-már gyilkossági kísérlet. Kiderül, hogy az igazi ellenségeim ők, a feletteseim.
Elsősorban ők törnek az életemre.

Ha baj lenne, háborús helyzet, Koltay közelében szeretnék lenni. Lehet, hogy csalódnék benne is, de a többiről már most tudom, alkalmatlan, hogy vezetőnek tekintsem.
És ugyan a valóságban nyilván nem tehetném meg, de gondolatban többször lejátszódott bennem a jelenet, hogy egy agyalágyult, korlátolt tiszt, gyávaságból, hozzá nem értésből kiadott ostoba parancsát, ami vélhetőleg az életembe, a társaim életébe kerülne és aminek a szükségességéről nem vagyok meggyőződve, hogyan fogadnám.
Ott a fejemben, tudom merre fordítsam a fegyverem csövét és nem remeg az ujjam az elsütő billentyűn.

Vonakodnék meghalni tehetségtelenek ostobasága miatt.