198

November 3. Kedd

Rövid Ugrással tettek ma délelőttös szolgálatba.

Ezt a Rövid Ugrást úgy megszoktuk, hogy ha nem sorozatban megy egymás után sok, akkor észre sem vesszük.

Az is igaz, hogy mindenki megtanulta a holtidőt alvással tölteni.
Az IFÁ-n a szolgálati helyekre és vissza, a budin két tolófájás közt, vagy amíg hűl az étel a tányéron.
Mély, pihentető alvás ez.
Kijönni belőle iszonyú fájdalmas, úgy negyven százalékát el is használja a szervezet annak a hatását, amit ezek a rövid alvások megtermelnek.
De így is megéri.

A gyakorlottak a szolgálatban, menet közben pihenik ki magukat.
Nekik egy megvalósult álom a Határőrség.
Két szolgálat között annyit alszanak, mint más, vagyis a lehető legtöbbet, amennyit a többi foglalkozás enged. Tehát a létező összes szabadidőben. Aztán felmennek a szolgálatba és pontosan annyit alszanak, amennyit kinn töltenek a betonon.
Ha behívják őket pihenőre, alszanak.
Eszményi.
Csak nekem sajnos nincs ilyen szerencsém, nehezen megy. Nem tudok állva vagy menet közben elaludni. Vagyis rövid szakaszokra bele tudok esni, de esélyem sincs így bebolyongani a repteret.
Ezért én sokszor megszakadok.
Volt már persze olyan, hogy besüppedtem a szendergésbe hosszan, de ilyen csak nagyon ritkán történik, inkább csak másodpercekre, legfeljebb néhány percre alszom bele a gyaloglásba, és hirtelen átzuhanok az ébrenlétbe, mintha megbotlanék valamiben, és amikor elhasalok már hellyel-közzel ébren vagyok.
Ilyenkor az ébrenlét is fátyolos rémálom.
Mélyebbre húzódok magamba, már nem érzem, hogy rogyadozik néha a lábam, csukódik a szemem, a tudatom már elengedi a testet, csak ahogy a döglött béka lába reagál az áramütésre, úgy tartja működésben a rángó testrészeket a reflex, maradok talpon. Mindig az éjszakás szolgálat után, a reggelinél tudom meg pontosan, hogy kész vagyok, amikor nehezemre esik a kanalat vagy a villát kihúzni a számból.
Ha minden falat egyszerű adattá válik.
Még nyolc kanálnyi étel.
Egyet beteszek a számba.
Utálok a rágással, nyeléssel bajlódni.
Várok, hátha lecsúszik magától.

Ekkor belealszom és arra ébredek, hogy a fogammal tartom a kanalat, a kanállal tartom a karomat, a karommal tartom a testem és ez így rohadt kényelmetlen.

Meg kéne mozdulni.
De amúgy olyan nyugis így, nem maradhatnék mégis ebben a helyzetben?
Nem akarok mozdulni.
Csak még öt perc!


De aztán megemberelem magam, és lassan, óvatosan, de tán inkább lustán húzni kezdem az evőeszközt a számból. Ha minden falatnál elalszom, akkor már nagyon kivagyok, és most ugyan néhány nap óta ez az első Rövid Ugrásom, az éjszaka mégis kikészít.
Borzalmasan ijesztő.
Olyannyira erős fáradtság, hogy az ember nem sajátja olyankor önmagának.
Csak távoli országrész a test, az ingerek elhúznak a fejem mellett, puszta létezés lett a tudatosságból. Ebben az állapotban bármit hihető, ami nem fizikai, mert ami fizikai az már nem létezik.
Csak látom magam, de nem érzem.
Vagy ha érzem, az olyan erősen kín, hogy a sima alapjárat ilyen nem lehet.
Ez csak valami tévedés lehet, vagy én nem vagyok, vagy a kín, de egyszerre nem létezhetünk, valamelyikünket álmodja valaki és ha az álmodó én vagyok, akkor ez épp rémálom, hallucináció, de hogy nem valóság az biztos.

Aztán jönnek a belső utasítások, peregnek a homloklebenyen:
lenyelni az utolsó falatot, felállni az asztaltól, leadni a mosatlant, kimenni az ebédlőből, fel a körletbe, levetkőzni, és talán fürdeni, fogat mosni, de ez már igazából lényegtelen, aludni kell mielőbb.

Ez már rutin, része az életünknek, alkalmazkodtunk.
Viszont ezt szeretném a leghamarabb elfelejteni, ezt nem akarom, ilyen fáradtságot nem akarok a katonaság utáni, maradék életemben érezni soha többet.

396

Április 19. Vasárnap

Én vagyok valamiért a délelőttös. Reggel megint jött a Koltay ellenőrizni, de semmit nem talált, pedig igen nagy kosz volt a konyhán. Ebből látszik, hogy csak a kedvükön múlik, mikor szopatják az embert, nem kell ahhoz semmit csinálni. Eszembe sem jutott, hogy át fog jönni, azt gondoltam, tegnap kihúztam a szarból, mert ugye mégiscsak neki kellett volna intézkedni; és összességében minden rendhagyó eseménytől féltek a tisztek, mint a tűztől.
Mit szól a vezérkar, hogy az ő szolgálatuk alatt ilyesmi történik? Folyamatosan fosnak, mondjuk ez Koltayn pont nem annyira látszik, de a többi az remeg, ha valamiről jelentést kell írni és az nem olyan, ami miatt borítékolható a dicséret. Gondolom, ahogy mi is csak engedéllyel szólhatunk, nekik is kuss van felfelé, hízelegni lehet, de a rossz hír vivőjét lefejezik.

Mivel nem gondoltam löketre, nem is nagyon takaríttattam, a reggelihez használt edényeket még el se kezdtem elmosogattatni.

Nem tudtam eldönteni, hogy Koltaynak csak nincs kedve ebbe belekötni, vagy a tegnapi eset miatt engedékenyebb, de mindenesetre nem szólt semmit. Nagyon rossz a híre, kijutni szabadnapra, amikor ő a csüti, rémálom. De mégis valahogy, minden ellenérzésem dacára, ő az egyetlen akivel kapcsolatban az az érzésem, hogy van tartása, aki, ha rohadék is, de következetes, nem ijed meg a saját árnyékától. Ő az, akit bajban felhívnak és a magasabb rangú tiszteknek ad szolgálatvezetési tanácsot. Ő az, akiben lehet tisztelni a katonát, aki nem kapkod, hanem mérlegel, de amit mond, azt nem ismétli, nem változtatja. Az úgy lesz.

A többi tiszt, pontosabban az összes többi, akit én valaha megismertem, különösen Adyligeten, de itt is, csak lágy héjú aktatologató irodista, gyáva, pökhendi, retardált, kétszínű és rosszindulatú.
Ezek valamelyike, tetszőleges keveréke vagy összessége.

Többször lejátszottam magamban, már a kiképzés alatt is, hogy mi lenne háborús helyzetben.
Nem éreztem azt egy pillanatig sem, hogy én arra fel vagyok készítve, a túlélésem majdnem a nullával egyenlő.
Valószínűleg iszonyú nagy emberveszteség árán tanulná meg a többi, a szerencsések, hogy adott helyzetben mit kell csinálni. Ha egy-két harci bevetést túlél az ember, akkor nagyon lassan összejöhet a túléléshez szükséges készségkészlet, de ahhoz sebesüléseken, és tengernyi elvesztett bajtárs holttestén keresztül visz az út.

A kiképzés ezt az egy felismerést domborította ki. Igazából a konyháról is azért akartam kezdettől elkerülni, azért akartam katona lenni, mert ha már behívtak a lehető legtöbb dolgot tudnom kellene, ami hasznos harcban. Persze utálom a konyhát, Robit, meg volt egy romantikus illúzióm is a katonásdiról, de valójában az biztosítja a túlélésem, ha sok katonai ismeretem van. Erre a határőrség nem alkalmas, a határőrség konyhája meg végképp nem, és nem vigasztal az sem, hogy valószínűleg háborúban szakácsként a front mögött lennék, nem közvetlenül a harctéren. Az meg kicsit még tisztességtelennek is tűnik.

Viszont nem akarnék meghalni. Még nem vagyok 19 éves sem.
De ahogy azon a szűrőn keresztül nézem a tiszteket, hogy alkalmasnak tartom-e őket hadba vinni minket, akkor borzalmasan elkeserítő a helyzet. Nyilván nem napi szinten, de rettegek, attól, hogy a katonaidőm alatt valami beüt. Valami harci cselekmény, hogy vissza kell vonulni Csehszlovákiába, vagy be Romániába. Ennek sok jele nincs, bár a románokkal érezhető a feszültség, mindenesetre az a helyzet, hogy itt vagyok, abból a célból vagyok itt, hogy akár az életem árán is megvédjem a szocialista hazát, nagyon is közelebb helyez a halálhoz, mint bármilyen más körülmény.
Ez a helyzet önmagában fenyegető.
És ha hozzáveszem a tisztjeink felkészületlenségét, alkalmatlanságát, akkor ez nem puszta fenyegetettség, hanem már-már gyilkossági kísérlet. Kiderül, hogy az igazi ellenségeim ők, a feletteseim.
Elsősorban ők törnek az életemre.

Ha baj lenne, háborús helyzet, Koltay közelében szeretnék lenni. Lehet, hogy csalódnék benne is, de a többiről már most tudom, alkalmatlan, hogy vezetőnek tekintsem.
És ugyan a valóságban nyilván nem tehetném meg, de gondolatban többször lejátszódott bennem a jelenet, hogy egy agyalágyult, korlátolt tiszt, gyávaságból, hozzá nem értésből kiadott ostoba parancsát, ami vélhetőleg az életembe, a társaim életébe kerülne és aminek a szükségességéről nem vagyok meggyőződve, hogyan fogadnám.
Ott a fejemben, tudom merre fordítsam a fegyverem csövét és nem remeg az ujjam az elsütő billentyűn.

Vonakodnék meghalni tehetségtelenek ostobasága miatt.