198

November 3. Kedd

Rövid Ugrással tettek ma délelőttös szolgálatba.

Ezt a Rövid Ugrást úgy megszoktuk, hogy ha nem sorozatban megy egymás után sok, akkor észre sem vesszük.

Az is igaz, hogy mindenki megtanulta a holtidőt alvással tölteni.
Az IFÁ-n a szolgálati helyekre és vissza, a budin két tolófájás közt, vagy amíg hűl az étel a tányéron.
Mély, pihentető alvás ez.
Kijönni belőle iszonyú fájdalmas, úgy negyven százalékát el is használja a szervezet annak a hatását, amit ezek a rövid alvások megtermelnek.
De így is megéri.

A gyakorlottak a szolgálatban, menet közben pihenik ki magukat.
Nekik egy megvalósult álom a Határőrség.
Két szolgálat között annyit alszanak, mint más, vagyis a lehető legtöbbet, amennyit a többi foglalkozás enged. Tehát a létező összes szabadidőben. Aztán felmennek a szolgálatba és pontosan annyit alszanak, amennyit kinn töltenek a betonon.
Ha behívják őket pihenőre, alszanak.
Eszményi.
Csak nekem sajnos nincs ilyen szerencsém, nehezen megy. Nem tudok állva vagy menet közben elaludni. Vagyis rövid szakaszokra bele tudok esni, de esélyem sincs így bebolyongani a repteret.
Ezért én sokszor megszakadok.
Volt már persze olyan, hogy besüppedtem a szendergésbe hosszan, de ilyen csak nagyon ritkán történik, inkább csak másodpercekre, legfeljebb néhány percre alszom bele a gyaloglásba, és hirtelen átzuhanok az ébrenlétbe, mintha megbotlanék valamiben, és amikor elhasalok már hellyel-közzel ébren vagyok.
Ilyenkor az ébrenlét is fátyolos rémálom.
Mélyebbre húzódok magamba, már nem érzem, hogy rogyadozik néha a lábam, csukódik a szemem, a tudatom már elengedi a testet, csak ahogy a döglött béka lába reagál az áramütésre, úgy tartja működésben a rángó testrészeket a reflex, maradok talpon. Mindig az éjszakás szolgálat után, a reggelinél tudom meg pontosan, hogy kész vagyok, amikor nehezemre esik a kanalat vagy a villát kihúzni a számból.
Ha minden falat egyszerű adattá válik.
Még nyolc kanálnyi étel.
Egyet beteszek a számba.
Utálok a rágással, nyeléssel bajlódni.
Várok, hátha lecsúszik magától.

Ekkor belealszom és arra ébredek, hogy a fogammal tartom a kanalat, a kanállal tartom a karomat, a karommal tartom a testem és ez így rohadt kényelmetlen.

Meg kéne mozdulni.
De amúgy olyan nyugis így, nem maradhatnék mégis ebben a helyzetben?
Nem akarok mozdulni.
Csak még öt perc!


De aztán megemberelem magam, és lassan, óvatosan, de tán inkább lustán húzni kezdem az evőeszközt a számból. Ha minden falatnál elalszom, akkor már nagyon kivagyok, és most ugyan néhány nap óta ez az első Rövid Ugrásom, az éjszaka mégis kikészít.
Borzalmasan ijesztő.
Olyannyira erős fáradtság, hogy az ember nem sajátja olyankor önmagának.
Csak távoli országrész a test, az ingerek elhúznak a fejem mellett, puszta létezés lett a tudatosságból. Ebben az állapotban bármit hihető, ami nem fizikai, mert ami fizikai az már nem létezik.
Csak látom magam, de nem érzem.
Vagy ha érzem, az olyan erősen kín, hogy a sima alapjárat ilyen nem lehet.
Ez csak valami tévedés lehet, vagy én nem vagyok, vagy a kín, de egyszerre nem létezhetünk, valamelyikünket álmodja valaki és ha az álmodó én vagyok, akkor ez épp rémálom, hallucináció, de hogy nem valóság az biztos.

Aztán jönnek a belső utasítások, peregnek a homloklebenyen:
lenyelni az utolsó falatot, felállni az asztaltól, leadni a mosatlant, kimenni az ebédlőből, fel a körletbe, levetkőzni, és talán fürdeni, fogat mosni, de ez már igazából lényegtelen, aludni kell mielőbb.

Ez már rutin, része az életünknek, alkalmazkodtunk.
Viszont ezt szeretném a leghamarabb elfelejteni, ezt nem akarom, ilyen fáradtságot nem akarok a katonaság utáni, maradék életemben érezni soha többet.

218

Október 14. Szerda

Hetedik nap laktanyafogság.

Éjjel úgy megszakadtam, mint még soha.
Elaludtam állva, illetve gyaloglás közben, 40 percet sétáltam a reptér különböző részein álomba szenderülve. Sejtelmem sincs, hogyan kerültem ki gépeket, autókat, lépcsőket, semmire nem emlékszem.

Nem úgy tör az emberre az álom amikor a teste még funkcionál, hogy ledönti a lábáról, hanem, mint valami ködbe, belegyalogol.
Nincs észrevehető határ, nincs célszalag.
És amikor az ember feleszmélhetne, már rég benne van. Én éreztem, hogy már az ébrenlét és az álom határán billegek, az épületek éles szélei, hullámokban remegtek, lilás színre váltott minden körülöttem, én magam is, aztán kikapcsolt az agyam.
Legalábbis elrejtette előlem a világot.
Lehet, hogy gondolkodtam is.
Lehet, hogy álmodtam.
Lehet, hogy töprengtem az élet dolgain.
Nem tudom.
De biztos, hogy gyalogoltam.
Megállás nélkül.

Legalább negyven percet.

Talán látok ilyenkor.
Talán valami szenzor segített.
Talán az égiek távirányítással.
Vagy a föld mágneses mezeje.
Vagy a Golf áramlat.

Fogalmam sincs, mi vitt és mi irányított, hogy nem mentem neki semminek, nem estem árokba, nem fejeltem le létrákat. Csak arra emlékszem, hogy tisztulni kezd a kép, egészen pontosan lesz egy a semmiből. Kis foltokban előbukkannak részletek a világból. Az agyam várakozott éppen, nem volt benne semmi, és mint szivacs itta fel, ami csepegett a szememen át. Még nem jött sok információ, de az agyam már rángatta be és rakosgatta össze.

Egy placc, tán piac vagy focipálya.
De nem, nincs rajta ember.
Sík vidék.
Sivatag.
Nem, a sivatag meleg, ez kopár, rideg.
Az hullámzó, ez merev.

Villódzó fények.
Vidámpark.

Nem, nem vidám.
Meg van világítva, mint egy felszállópálya.
Ja, mert felszállópálya.

Így elemzi az agy, amit megkaparint. Így igyekezett az agyam képet alkotni, a látottakból.

De sehogy nem lett jobb világ, sehogy nem jött ki belőle semmi érdekes.
Arra kellett rádöbbennem, hogy a reptéren vagyok, most vagyok ébren, és nagyon messze kerültem onnan, ahol a tudatom utoljára rögzített. Hosszan és sokat gyalogoltam alvás közben. Nem emlékszem semmire, talán azért sokkolt annyira a látkép. A reptérnek egészen másik sarkába kerültem.
Borzalmasan fáradt vagyok.
Lefeküdni már nem nagyon lehet sehol, ahhoz hideg van. Nincs fagy, de azért ki lehetne hűlni.
Ébren kell maradnom.

Aztán valahogy túléltem az éjszakát, napközben aludtam egy jót, csak a kötelékre mentem ki, ahol Szadó őrnagy ünnepélyesen bejelentette, hogy ezennel lejárt a büntetésem, nagyon reméli, hogy ez örökre belém égett és kellő mértékben riaszt majd vissza a további függelemsértésektől, és ha netán megint valaha, valamikor a jövőben ilyesmit teszek, tudnom kell, hogy ugyanezzel az eréllyel fognak majd akkor is megbüntetni.

Igyekeztem a helyzet komolyságának megfelelő arcot vágni.

Aztán megint éjszakai szolgálatra küldtek F1-re.