32

1988. április 17.vasárnap

Tegnap Csabival zajlott beszélgetésemben felmerült, hogy micsoda gáz sztori, vicces, de rettentő groteszk, hogy a müezzinre a kurva anyád a válasz, hogy a külföldre kijutott honfitárs kinn is magyar, és úgy is viselkedik. Elképzeltem Guttyánt turistának, hát tényleg a magyarok nyila elől mentse meg a világot, akinek ez a dolga.

Én nem ilyen magyar akarok lenni, alapvetésnek tekintem majd az ottani viszonyokat, és mindent aszerint értékelek jónak vagy rossznak.
Nem kiáltok a müezzinre.
Senki nem szereti, ha az otthonában szólnak be neki.
Én nem teszem majd.
Utazni akarok. Sokat.
Ahogy Molnár Csabi. Ha ő meg tudta tenni akkor, amikor szinte senki nem kaphatott útlevelet, akkor most, hogy januártól mindenkinek jár a világútlevél, semmi akadálya nem lesz.

Rögtön a katonaság után meg kell szereznem a világútlevelet. Ki kell cseleznem a Hadkieget. Ha leszerelek azonnal be kell adnom a kérelmet.
A leszerelés után két évig a törvény szerint nem kaphatok, nem mehetek külföldre.
De hátha lassan kerül az aktámra, hogy mikor szereltem. Illetve nem is azt rögzítik, hogy leszereltem, hanem a státuszom változik. A hadkötelesből katonaviselt leszek, és egyből tartalékosi állományba kerülök.

A sorállományú határőr miután elvégezte feladatát, kidobásra kerül.
Ahogy Attila sírját megépítőket a munka végeztével lenyilazták.
A határőrök ugyanis átkerülnek a Belügyminisztériumtól a Hadügyminisztériumhoz, a Határőrségből a Néphadseregbe, a lövészek közé.
Nem is ez a gond.
Mert talán kibírom majd a cseszegetést, hogy micsoda csókos voltam én a határőrségnél, hanem az a szívás, hogy rendes katonai kiképzés nélkül kerülünk olyan katonák közé, akik másfél évig ezekkel foglalkoztak. Egy harci cselekményben még az operetthadsereg katonáinál is nagyobb eséllyel halnánk meg az első másodpercekben. Ez nekem azt jelenti, kidobtak a kukába.
És akkor még ne is utazzak ha már az országban mindenkinek lehet? Azonnal beadom a kérelmet, és remélem, míg a BM-től a HM-be átkerülök, addig megkapom az útlevelet. Hátha az adminisztráció lassabb, mint én leszek.
Hátha a sok Hadi Isten nem veszi észre, hogy kicseleztem őket.
Szereznem kell útlevelet.

Ez a leglényegesebb.

46

1988. április 3. vasárnap

Anyuékkal megbeszéltem pár napja, hogy bejönnek este hét körül, én igyekszem nem szolgálatban lenni, és mivel vasárnap nincsenek tisztek sem, ideális nyugalom lesz. Szóljanak a kapuőrnek, ő majd lehív a kerítéshez.

Apu, Anyu és a kisebbik öcsém jött.
Én összeszedtem az újságokat, meg az apró csetreszeket, amiket az elmúlt időszakban gyűjtögettem. Kis marhaságok, de ha ciháztam, ami érdekesnek látszott eltettem.
Ezeket adtam ki nekik. Valahogy az az érzésem, hogy fel kell készülnöm a reptér utáni időszakra, tárgyi emlékeket kell gyűjtenem.
Érdekes kettősség van bennem, utálom a katonaságot, de kezdek félni, hogy vége lesz. Illetve a végét nagyon várom, attól félek, hogy soha többet nem jöhetek be ide, a reptérre, ami több, mint egy éve az otthonom.
És ki tudja, hogy valaha utazom-e?

Amit Ketya mesélt, az nagyon reményt keltő, de miután leszereltem, utána két évig sehova nem mehetek. Olyan katonai titkok tudója lettem itt, hogy semmiképp nem vihetem ezt a tudást külföldre.
Ez a törvény.
Klassz lenne világútlevél, de két évet kéne várnom rá, fél évvel többet, mint amennyi ez a kicseszett katonaság volt.
Addig meg vissza is vonhatják az egészet.
Nem tudom.
Félek, kicsit.
Mekkora centim lesz a katonaság után?

Csak pár szót beszélek Apuékkal, hogy fogalmam nincs mikor jövök ki, mikor megyek szolgálatba, és hogy minden rendben van, nem sok idő van hátra, bírom.
Muszáj volt ezt mondanom, mert valamiért aggodalmat láttam rajtuk, talán amiatt, hogy így a kerítésen keresztül csencselünk, tulajdonképpen rossz fát teszek a tűzre.
Nem örültek, hogy becitáltam őket emiatt, Apu mondja is, hogy lehetne több eszem annál, hogy ilyen kis vackok miatt bármilyen büntetést kockáztatok, de azért persze eljött, mert látta, hogy ez fontos nekem.
Nem lesz ebből semmi - búcsúzom, és tényleg semmi nem lett.

48

1988. április 1. péntek

Ma mielőtt elindultam volna a laktanyába, megbeszéltem Anyuékkal, hogy jöjjenek be vasárnap hétre, adok ki nekik újságokat, cihát.
Ha netán szolgálatban leszek, majd leküldöm valamelyik megbízható társammal.

Délelőtt viszont egész más foglalkoztatott.
Ketya átjött, és elmondta, hogy van világútlevelünk január elseje óta.
Nem is értem ezt.

– Mink van?

– Hát világútlevelünk. Amivel a világ bármely országába elmehetünk. Januárban jött ki erről valami jogszabály, mert az MSZMP fejesei úgy érezték, hogy ezt most megadhatják. Persze, nem lehet csak meghatározott mennyiségű valutát venni, valuta kiviteli engedély kell hozzá, meg vízumok a célországtól, de ha akarunk, mehetünk.

Forgott velem a világ.

– Bárhova?

– Ahová csak akarsz.

– Angliába is, Franciaországba is?

– Oda is, de akár Amerikába is!

– Amerikába? Basszus, igaz ez? Ez kurva jó!

–  Ja, csakhogy a katonaság után egy darabig nem lehet innen kiutazni. Van valami törvény.

– Ó, az Isten bassza meg!

– Úgy valahogy.

– De én megpróbálok igényelni, lesz ami lesz! – mondom.

– Kell hozzá személyi.

– Leszerelek és visszakapom.

– Vissza.

– Mutasd a tied.

És ahogy néztem, kicsit el is érzékenyültem. Lassan másfél éve nem láttam a sajátom. Akkor leszek igazán civil valóban, ha ezt a kezemben tudom.

48 nap és szabad vagyok.
Utazni akarok.
Szerzek útlevelet.
Muszáj.

Korabeli rövidfilm a világútlevél bevezetéséről.