193

November 8. Vasárnap

Nagyon átfagytam az éjjel, csak valamikor dél felé éreztem, hogy felenged a testem, megint átjárja rendesen a vér, és ekkor sikerült csak elaludnom. Meg is vagyok ijedve. Már lassan tényleg a téli felszerelést hordjuk, csak a kesztyűt, usankát nem vehetjük még fel, de a következő hónapokat abban a ruhában töltjük, amiben ma és tegnap majd halálra fagytam.
Nem bírom a hideget, az nagyon kikészít.

Azért a nyári 70 fokos beton nekem is sok volt, de alapvetően a meleget jobban szeretem, valójában szárazságtűrő vagyok. Rettegek a téltől.

Persze, éjszakára kerültem újra Ferihegy 1-re.
Mészáros volt a Küti, és amikor beléptem az ügyeletre és ránéztem a kávéfőzőre, azonnal odaszólt, hogy eszembe ne jusson, nem ad nekem kávét soha többet, hiába ácsingózom, hiába kérlelném.
Ellenben szerelkezzem fel, megyek is kifele.

A kettes gépállóhelyre tett, Molnár Csabival együtt indultunk kifelé, ő került az egyes gépállóhelyre, közvetlenül az enyém mellé. Mondom neki, hogy én kurvára fázom már most, ő meg röhög, hogy ha csak az van rajtam, amit a sereg ad, akkor ne csodálkozzak, ő napok óta az otthonról behozott melegítő alsót és felsőt veszi az egyenruha alá. Nem értettem, hogy nem bukik meg ezzel, de azt mondja, most először veszi észre annak az előnyét, hogy egy kicsit ducibb a kelleténél, mert még Koltay sem szokta megnézni mi van rajta, nem látszik a több réteg, illetve mindenki azt gondolja van rajta annyi háj, hogy nem fázik.

Meg azt is mondja, hogy mivel mindig is pirospozsgás volt az arca, olyan mintha állandóan melege lenne, és most ebben igazuk is van, mert amíg a laktanyában szolgálat előtt sorban áll a Csüti előtt, majd meggyullad ezekben a holmikban.
El kellett ismernem, hogy cseles. Csabi a korosztályom, megint beigazolódik, hogy akikkel egy időpontban vonultunk és szerelünk, azokkal gyorsabban lesz összhang. Bár vele már elég régóta jóban vagyunk, ő mutatta  meg hogyan kell kinyitni a TU-154-es gép ajtaját, majd vele kapcsolgattunk  mindent össze-vissza a pilótafülkében.

De aztán elváltam tőle, elmentem a helyemre, nehogy lebukjunk. Mészáros éjfélkor behívott minket, majd két óra múlva újra kiküldött azzal, hogy a délelőttös váltásig már nem jövünk pihenni. Vagyis hajnal kettőtől reggel hatig. A legkegyetlenebb időszak, éjszaka ezekben az órákban van a leghidegebb.

Szétváltunk, elgyalogoltam a szolgálati helyemre és mivel álmos voltam, nem mozogtam, megálltam egy gép futóművének elégtelen takarásában.
Nincs más fedezék, a futómű csak egy karvastag fémkonzol, nem véd a fagyos szellőtől, ami amúgy észrevehetetlen, de mindenhova bekúszik. Mégis jobb ott állni, reményt ad, hogy tán lassítja a fém.

A sárga Saab kigurult a pálya síkosságát ellenőrizni. Akkor szokott menni, ha félő, hogy lefagy.
Ez a lábaimmal kapcsolatban is felmerült, ezért mikor dolga végeztével a sofőr visszafelé tartott, megállítottam és megkérdeztem hány fok van.
Mínusz 11, hangzott a válasz, amiből mindent megértettem.
Azért érzem, hogy meg fogok fagyni. Kettőtől mostanáig, vagyis négyig egész jól bírtam, de hirtelen úgy lezuhant a hőmérséklet, még az addigiakhoz képest is, azt hittem tényleg jéggé fagyok.

Visszasündörögtem Csabihoz, mert azt gondoltam, hátha a pirospozsgás fejének látványa engem is felmelegít.
De nem láttam sehol.
Egész mélyen be kellett gyalogolnom az amúgy általa felügyelt területre, mikor végre megláttam. Egy kisebb méretű vontató fülkéjéből kászálódott ki épp. Ezekkel az önjáró masinákkal húzgálnak lépcsőket, meg a gépek körül ezt-azt.

Kérdeztem mit csinált, de kitért a válasz elől, én meg nem erőltettem a dolgokat. Arra gondoltam, hogy jé, más is lehet nagy király itt benn, nem csak én?
Úgy látszott, hogy régóta benn ülhetett, mert láthatóan jól esett neki kinyújtani a tagjait.

Megbeszéltük, hogy Mészáros ilyenkor biztos, hogy alszik, nem kell löketre számítanunk. Nyugodtan maradhatunk együtt, beszélgethetünk, mert olyankor legalább az agyam mozog, meg a szám, az talán egy kicsit felpörgeti a vérkeringést.
És akkor valahogy kevésbé fázom, legalábbis úgy tűnik. Csabi nagyon jó kedélyű srác, azonnal vidám mesébe kezdett az apjáék szomszédjáról, meg néhány emlékezetes disznóölésről.

De aztán lassan győzni látszott a hideg és Csabi megemlítette, hogy beülhetnénk a vontatóba.
Nem akartam beszaribbnak látszani a valóságosnál, ezért azonnal rávágtam, hogy rendben. Beszálltunk, magunkra csuktuk az ajtót. Azonnal megszűnt a fagy éles harapása, mintha kiakasztották volna a húskampót a végtagjaimból, a hátamból és a mellemből.
És ez az érzés csak erősödött, mikor önkéntelen felkacagtunk a helyzeten és ezzel kicsit beleheltük a fülkét. Szinte éreztem, ahogy átmelegszik a testem, melegség futotta be a mellkasom, de aztán 10 percnyi beszélgetést követően rájöttem, hogy ez csak illúzió. Mert a lélegzetünk ráfagyott az ablakokra és fülke nyirkos párában tocsog. Csabinak is ez járhatott a fejében, mert megfogta a slusszkulcsot és rám nézett.

- Na?

Bólintottam, ő meg beindította a lassan működésbe buhákoló dízelmotort. Rettentően hangos, de a reptéren nem szokatlan ez a zaj, az éjszaka induló gépek felkészítésekor rengeteg jármű motorzaja tépkedi az éjszakát, nagyon is gyakori, erre senki nem fogja felkapni a fejét. Még a fülkében is szétáradt a gázolaj kipufogófüstje, ahogy Csabi néhány gázfröccsöt adott. Lassan a kezdeti dadogás kisimult, egyenletes dohogásba váltott.

Vártuk, hogy melegedjen.

Pár perc múlva Csabi nem bírta tovább és bekapcsolta a fűtőventilátort. Én szkeptikus voltam, de langyos levegő jött be.
Nemsokára meleget fúj.
Molnár nem bírt magával, fázhatott már, mert sejtelmesen mosolyogva kérdezte meg.
– Tudod, hogy melegszik jobban?

De a válasz helyett a sebességváltó érdekelte és egyesbe téve elindult. Kiengedte a kéziféket, felkapcsolta a lámpát, és óvatosan kuplungolva mozgásba hozta a vontatót.

Az, kis apró kerekein nagyokat döccent a beton repedésein, én pedig tényleg elhűlve figyeltem, milyen élvezettel igyekezett Csabi kerülgetni őket. Olyan az egész járgány, mint egy öntödei munkások vagy bányászok számára tervezett golfkocsi, szögletes, ipari, de mégis apró és még némi esetlen bája is van. Csabi rutinosan vezette, látszott, hogy nem először teszi.
Mondja is.

Úgy érdemes mozogni vele, hogy gép felé, majd onnan vissza, mintha valóban feladatunk lenne ott, a céltalan körözés az feltűnő. Tehát mentünk az egyik géphez, álltunk ott kicsit, aztán vissza a kiindulópontra, majd újból egy gép, egy távolabbi.
Visszafelé cseréltünk.
Meghökkentem, mennyire könnyű vezetni. Semmihez nem kell erőt kifejtenem, pici, vastag, de puha, jó fogású kormányát a Zsigulimba képzeltem. Mint egy sportkormány, a váltógombbal együtt elképesztő kuriózum lenne. Annyira modernnek hatott, elhatároztam, hogy lopok egyet.

Alig kell hozzá érni, már fordul is, minden kezelőszerve könnyű és kézre áll. Nem megy gyorsan, illetve tetű lassú, de ezeknek nagy sebesség nem kell, azt a hatalmas aggregátort kell a géphez juttatnia, ami a nagy teljesítményű akkumulátorokat feltölti, lassan, de biztosan kell odaérnie.
Ezt a jármű tudja.
Igazi dodzsem érzés, majdnem a váltásig kóricáltunk vele.

Bemelegedett, nyomta be a forró levegőt, lábra tudtuk irányítani. Aztán beálltunk a többi parkoló jármű mellé, szemben a Kutüggyel, hogy lássunk minden mozgást. Félig takarásban parkoltunk, hogyha löket jön vagy a váltás, észrevétlen ki tudjunk szállni az egyik ajtón, és én a többi jármű által fedezve vissza tudjak futni a helyemre.

Nem buktunk le, senki nem látott meg.

292

Augusztus 1. Szombat

Délelőtt megint Ferihegy 1-re vittek. Kilencven százalékban ide tesznek. Nem értem, mert a többieket eléggé kiegyensúlyozottan felváltva osztják szét. Hogy ezzel szopatni akarnak vagy épp kivételeznek velem, az nem derült ki. Nem érzem rosszabbul, se sokkal jobban magam itt. Talán tényleg csak a külföldi gépek miatt érdekesebb Ferihegy 1. De ez meg nem kiváltságos helyzet. Nem zavarna, ha nem csak én járnék így szolgálatba. Kell legyen annak valami szerepe, hogy engem máshogy osztanak be, mint a többieket. Csak nem tudok rájönni, mi az.

Előtérszolgálatban voltam. Hosszú, üvegfal melletti járőrözést jelent, de nem tudni, bentről ki lát, ki néz. Innen befelé nem lehet látni. Sosem derült ki, mi van benn, sosem tudtam meg, milyen az épület belül és hogy ki tud szemmel tartani. Ezért ott az ember úgy viselkedik, mintha mindig figyelné valaki. Emiatt szoktam hátrébb menni jóval, ahol ez az üvegkalitka véget ér, ott lehet önfeledten fikázni, köpködni, tehát olyasmit csinálni, amivel gyorsabban telik az idő.

Itt esemény csak akkor van, ha fel kell tölteni utasokkal valamelyik gépet, vagy épp kiontotta a tartalmát egy beérkező. Ilyenkor a csajokat nézem. A földi utaskísérők nagyon csinosak, valamilyen blúz, kendő vagy sál, szűk szoknya, és magassarkúba bújtatott lábak. Vadítóan jól mutatnak, szépek is, de valahogy nem éreztem igazinak, ahogy a stewardesseket sem.

Talán az egyenruha teszi, amitől eléggé idegenkedem már mostanra. Nem tudom. Tényleg nagyon szépek ezek a lányok, ebben a kék MALÉV-os formaruhában, de mivel pont ettől egyformák, sokkal izgalmasabbnak éreztem az utasokat, akik a maguk választotta, saját ruháikban, természetes önvalójukban léptek elém. Mint egy divatbemutatót néztem végig, ahogy vonultak előttem. Én a zöld ruhámban a busz elejénél vagy a végénél teljesen észrevehetetlen vagyok, alig valaki fordul oldalra, hogy a periférikus látásában felbukkant zavaró impulzust lecsekkolja, de akkor is csak azt látom, hogy gondolat nélkül konstatálja, hogy ja, csak egy katona.

Szóval nem csajozom, csak nézem a nőket, némelyik imádni valóan lezser, olyan, amit itthon nem láttam még. Vagy ha igen, akkor cikinek éreztem. Például ma láttam egy olasz lányt, az Alitáliával repült el. Ő melegítőnadrágban és tornacipőben lépett ki az épületből. Én mindig otthoni viseletnek, utcán szégyellni valónak gondoltam a melegítőt és még a tornaórán sem láttam sosem olyan lányt, akin ennyire jól állt volna. Ez az olasz lány tökéletes látványt nyújtott, kislányos, vagány és elegáns hatása volt egyszerre. Nem tudom min múlik, sem jobb alakja, sem szebb arca nem volt az általam ismert nőknél, vagy ezeknél a földi utaskísérőknél.

Mégis hosszan és mélyen belém égett az a kibillenthetetlen női öntudat, ami körül lengte, úgy, hogy ma már nem tudtam másra gondolni...

...amíg meg nem tudtam benn a laktanyában, hogy Ultra Rövid Ugrásom lesz, megyek délután kutyakonyhára. Mert ekkor már a kurvaanyázás miatt nem tudtam másra gondolni, főleg nem a női öntudatra, mikor sárban van az enyém. Miért csinálják ezt velem? Tényleg ki akarnak nyírni? Mert a Rövid Ugrás is geciség, de abban osztoznak a többiek is, az ellen nem szólhatok egy szót sem, de egy szolgálat után épphogy megebédelni és már menni is egy másik szolgálatba az kegyetlen.

Jó, persze a kutyakonyha nem komoly munka, lehetne felüdülés, de ma kijön velem Németh Gyuri és arról kell beszélnünk, melyik kutya is lesz az enyém. Úgy nézem ez állandó kérdés. Meg akarja nézni, hogy haladok Lux-szal, mert úgy érzi, hogy nem jól.

És igaza is van.

Ilyen rendszertelenül nem tudok vele foglalkozni, miközben azt sem tudom, hogy amikor nem vagyok itt, akkor más kiviszi-e, tanítgatja-e? És ha igen, mire? Értem én, hogy őrkutya lesz, mindenkinek engedelmeskednie kell, ezért bárki belepiszkálhat a kiképzésbe, de nem is tartok kiképzést, mert annál ritkábban járok ide.

És ha itt vagyok, akkor meg alszom.

Mondjuk ezt nem mondhattam, de sem magam, sem szerencsétlen kölyökkutyát nincs kedvem tűző napon kínozni.

Kinn valóban nem tudtam semmi érdemlegeset Lux-szal produkálni, amit meg megcsinált, azt nem tőlem tanulta.

Egész éles vitánk alakult ki, Gyuri szerint komolyabban kellene ezt az egészet vennem, mert még nem mutattam semmi olyat, ami indokolná, hogy kutyás lehettem. Ők azt, hogy engem választottak, megelőlegezett bizalomnak gondolták, de eddig nem nagyon jeleskedtem semmiben, sőt mintha állandóan gond lenne velem. És jegyezzem meg, itt nem csak arról van szó, hogy milyen az én megítélésem, mert ő arra amúgy magasról szarna, de itt a kutyások renoméját rontom a hozzáállásommal. És ő nem akarja ennek, az amúgy a tisztek szemében méltán magasra értékelt beosztásnak a hírnevét kockára tenni, tehát kapjam össze magam.

Kértem, hogy hadd gondolkodjak, hogy mit is akarok, viszont ha azt szeretnék, hogy felelősen kiképezzem Lux-ot, kicsit többet tegyenek ide a kutyakonyhára, akár az sem baj, ha nem  én vagyok kutyakonyhás, hanem a szolgálatom abból állna, hogy Lux-szal foglalkozom.

Ez lehetetlen, mondta, de annak érdekében, hogy kicsit többet legyek itt, és lehetőleg ne a szabadidőm terhére, megpróbál közbenjárni.

De ne reméljek.

Ez így igen klasszul hangzik.