197

November 4. Szerda


Felesleges volt tegnap nyüszítenem, ma délutános szolgálatba tettek, vagyis tegnap délután kettőtől, ma kettőig pihenőn voltam.
Az kerek 24 óra, szinte szabadnap.

Délelőtt Répával elmentünk gyúrni és mivel csak ketten voltunk, kibeszéltük az elmúlt hónap eseményeit. Ami kiviláglott, hogy nem érdemes többet kilógnunk.
Klassz volt, izgalmas, büszkék lehetünk, de túlontúl kockázatos.
Esetleg maradhatna, hogy mi is csak a Sarokházig mennénk berúgni. De se Répa, se én nem tartjuk programnak az ivást, múltkor jópofa volt inni a Lidóban, de nem lettünk törzsvendégek, és oda is ugyanolyan kockázat kimenni. Katával és Tamarával szívesen találkoznánk, de mindent elfelejtettünk a nevükön kívül, őket egy életre elkúrtuk. Azt lehetne még, hogy nem szökünk messzire, csak ide az út mellé és minden autót megállítunk, hátha ők ülnek benne. De ezt viszont minden este meg kellene tenni.
Na ez se igazán kivitelezhető.
Tulajdonképpen ez a bukás, a Petőfi laktanyabeli fogda emléke, ennek a helyzetnek a komolysága és a futkosó fenyegető közelsége mindkettőnket lehűtött.

– Hagyjuk a fenébe ezt a szökdösődést! – mondta Répa is, miután mindezt átbeszéltünk.
Kicsit kedvetlenek lettünk mindketten, megint üres, felesleges és hosszú időtöltésnek látszott a katonaság. Hirtelen megint sok lett az a sok nap, ami még hátra volt, és hirtelen szürkébb lett minden körülöttünk. Miután megtelt a konditerem, unottan hallgattuk az esti szkander bajnokságra készülőket, talán azért, mert ma ez minket nem érintett, mert szolgálatban leszünk, de lehet, hogy amúgy sem villanyozna fel már. Aztán kiültünk az udvarra és kicsit újra visszapergettük a dolgaink.

Megint lezárult egy klassz időszak, szuperemberek voltunk Répával, de ez ezzel el is múlt. Nem tudom, hogy most épp visszagyávulok sima, jelentéktelen bakává, vagy szerencsével lenyugszom az ostoba vakmerőségből, de most, ahogy Répa kimondta, hogy hagyjuk abba, most nagyon fájt.

Mintha meghalt volna egy bajtársam és ez nem is állt messze a valóságtól.
Most eltűnik Répa, a rettenthetetlen sármőr, kilép az életemből Rejtő Jenő, az idegenlégiós kalandokkal, elvész az a jókedv, ami kísérte a szökéseink, mert azt a felszabadultságot, ami a börtönünkből való kijutás okozott, nem tudja pótolni semmi, máshogy visszahozhatatlan.

És elveszett, meghalt Dvorszky határőr, a hős, a bátor, a vakmerő, a szellemes és a szórakoztató.
És elhal ez a kettős, amit mi alkottunk, az az egység, az a két testben dobogó egyetlen szív, egyetlen tudat, egyetlen entitás, ami mi voltunk ketten, amikor épp szó nélkül menekültünk a rendőrök elől, amikor össze sem kellett pillantanunk, mégis egyszerre feküdtünk a kocsik alá, bújtunk bokrok mögé és másztunk ki, indultunk el ugyanazzal a lábbal, ugyanolyan mozdulattal lendülve neki.
Mindez elmúlt és úgy érzem ez az érzés, ilyen szituáció, ekkora felszabadultság soha nem jön már.
Soha.
A civil életben sem.

Elszorult a torkom, valahogy tudatni akartam Répával, hogy életem legszebb élményeit kaptam tőle, de nem ment, még annyit sem tudtam kinyögni, "köszönöm".

Az "azért kurva jó volt, nem" kérdésemet elröhögtük, felelevenítettük ugyan a legjobb pillanatokat, például Boda arcát amikor meglátott minket a buszon, vagy a csajokat, Katát és Tamarát, és csak reméltem, hogy Répa érzi, amit mondanom kellett volna, ha nem lettem volna máris ugyanolyan gyáva alak, mint amilyen a szökések előtt voltam.

Aztán szolgálatba mentünk, én F2-re, Répa F1-re.

Ma ismét jött az iráni JUMBO.
Szilasi engem küldött ki mellé.
Nagyjából egyszerre értünk ki, én a kutatóügyeletről, a gép a leszállópályáról. Pont szemben velem érkezett és így, ahogy közeledett ijesztően nagy lett. Messziről is látszik hogy nem kicsi, de valahogy nem akart megállni a növekedése. Mint a kenyértészta, ami kezd megkelni és csak nő, csak duzzad.
És éreztem, hogy rám ömlik, beterít.
Jött a kerozinos kamion, aminek az átmérője kisebb, mint a hajtómű.
Hatalmas gép ez.
Jöttek a különböző kiszolgáló autók, és mindegyiket követte egy kommandósokkal megtöltött Latvia.

A JUMBO-t a BRAVO-5-re rakták, ez az avatatlan szemektől védett gépállóhely, messze mindentől, majdnem az irányítótorony mellett. Nekem majdnem húsz perc kellett kiérni. Minden olyan gépet, amivel kapcsolatban jobb ha kevesen és keveset tudnak, azt ide teszik.
A kommandósok engem is kicsit hátrébb tereltek, amíg a lépcsőt mellétolták, és kinyitották az ajtót.
Megint kiözönlöttek a legyek, de most lusták voltak, talán az itteni viszonylag hűvös idő miatt, csak megvizsgálták a környezetet, engem is, kicsit hajkurásztam őket, majd szétszéledtek, ahogy a kommandósok is, hogy kiderült, az irániak békés szándékkal jöttek. A kiszolgálók feltöltötték a készleteket és visszaindultak a reptér irányába.

Ott maradtam egyedül a muszlimokkal.
Míg Szilasi kiszólt rádión, a személyzet lecuccolt egy csomó rongyot, figyelgették a nap állását és leteregették őket a gép mellé. Szilasi elmondta, hogy nem hív be, amíg meg nem pakolják a gépet kötszerrel. A kötszer szót úgy megnyomta, hogy tudtam, újra fegyvert visznek.

Közben mindegyik iráni letérdelt a rongyokra és hajlongva imádkozásba kezdtek.
Lassan eléjük lopakodtam hogy úgy nézzen ki, nekem hajbókolnak.
Csak az egyikük fogott gyanút, de mosolyogva mutattam, csinálja nyugodtan, én figyelem a környezetet, vigyázok rájuk, de duzzadt a mellem, hogy Allah lettem.
Újra hős, de persze csak percekre.

Aztán befejezték az imádságot és szöszmötölni kezdtek a gép körül. Néztem, ahogy jönnek-mennek le-fel, és hirtelen nagyon nagy vágyat éreztem látni a gépet belülről. Megnéztem volna azt a híres púpot, mert el sem tudtam képzelni, bent ez hogy mutat.
A legmagasabb rangúnak látszó suviszkos képűt megállítottam, hogy engedjen fel, mutogattam kézzel-lábbal mire megértette mit akarok. Nagyot vigyorgott és intett, menjek csak, de a fegyverem tegyem a lépcső mellé, azt nem vihetem fel.
Figyeltem a többi manus arcát, nagyon is feltűnően és furán felragyogtak.
Nem nagyon tetszett az ötlet, látták is, hogy bizonytalankodom, többen odajöttek és biztattak, hogy menjek csak, ők vigyáznak rá.
Levettem a vállamról az AMD-met, nekitámasztottam a lépcső oldalának, tettem néhány lépést felfele. Éreztem, hogy ez így nem az igazi. Visszaléptem és kivettem a tárat, majd nekiindultam újra.
De ahogy az egyik megindult a fegyver felé, megijedtem.
Egyszer már elhagytam a fegyverem. Nem kéne újra. Bár jól megúsztam.

Hogy a fenébe magyarázom, ki, ha most ezek elveszik és anélkül megyek vissza a Kutügyre és a tár meg nálam van?
Elég cink helyzet lenne.
Nem, inkább nem mentem fel.
Gyávaság ez megint?
Nem tudom, de most úgy éreztem ez kicsit sok lenne.

Megszégyenülten léptem vissza, a genyó irániak röhögtek és szerettem volna, ha most az életemre törnek, mert szívesen kinyírtam volna mind.

Egy vérfürdő helyre tette volna a lelkem, de nem az jött, hanem egy csomó teherautó.
Láttam jó néhány katonai IFÁ-t a kommandósok kocsijai közt közeledni. Az IFÁ-kat is kommandósok vezették, mindenki aki megjelent, fekete ruciban jött.
Rám nagy ívben tett mindegyik, mintha a reptér része lennék, amiben nem tévedtek, de köszönni, vagy valahogy kellemetlenkedni biztos tudnék, mégis teljesen figyelmen kívül hagytak.
Olyannyira, hogy kedvemre lófrálhattam köztük.

Egyszer láttam egy képet a JUMBO-ról, ahol az egész eleje fel volt nyitva, pilótafülkéstül, mindenestül és ott pakoltak bele. Nagyon vártam, hogy nyissák már, de a hátulját nyitották ki, majd várakoztunk mindannyian.


Ekkor megjelent egy szintén kommandósok által vezetett és kísért teherautó, valami hidraulikus emelőszerkezettel. A gép hátuljához állt. Egyesével betolattak az IFÁ-k, felcsapták a platók ponyváit és a fekete ruhás alakok komoly, izzadtságos munkával, hosszú ládákba csomagolt holmikat cipeltek át a liftes kocsira. Nem tudom milyen rangsor lehet a kommandósok közt, azt gondolom a kopaszok pakoltak, a többi őrködött.
Aki dolgozott, annak csak pisztoly lógott az oldalán, a többi jobban fel volt szerelve, ők valami általam ismeretlen, kisméretű géppisztolyt tartottak a kezükben.

Amikor a rakodómunkások az első adagot feltették, jöttek az irániak és az egyik ládát pajszerrel felfeszegették. Közelebb sunnyogtam, hogy lássam, mi van benne.
A JUMBO tankcsövekért jött.
Illetve valami vastag ágyúcsövekért, és ahogy ott nyújtogattam a nyakam, az az alak, akit megkérdeztem, hogy felmehetek-e, a vállamra csapott és elmutogatta, hogy tankhoz lesz. Ekkor kapcsolt az egyik kommandós, hogy talán ezt nekem nem kell tudni és rám ripakodott, hogy menjek messzebb, semmi keresnivalóm itt.

Én vigyázok itt a rendre, válaszoltam hetykén és még közelebb is léptem.
Az iráni érezte a feszültséget, átkarolta a vállam és intett a kommandósnak, valami olyan jelentéssel, hogy hagyd békén, jó gyerek. Azt éreztem, megillet a muszlim vendégjog. Sérthetetlen vagyok.

Nem kellett több, onnantól kezdve mindig láb alatt voltam, minden lépést alaposan megfigyeltem, mintha tényleg rajtam múlna itt minden.
Nem volt mit látni amúgy, csak hogy a kommandósaink izzadnak a teher alatt, több turnusban, talán váltásokkal güriztek. Aztán nyilván beszóltak a kutügyre, mert csörgött a rádióm és Szilasi utasított, hogy menjek távolabb az eseménytől, nem az én dolgom ellenőrizni a folyamatokat.
Előre gyalogoltam a pilóta fülke felé és vadul ciházni kezdtem. Jó fej volt a személyzet, kaptam valami alufóliába csomagolt sült marhahúst, párolt zöldséggel, műanyag villát és kólát. Kissé távolabb, de a kommandósok közvetlen látóterébe ültem egy kis fémlétrára, majd hangos csámcsogással hozzáláttam az evéshez. Aztán elsétáltam előttük, és a kólát lassan komótosan kortyolgattam, hogy az étlen-szomjan dolgozó fekete egyenruhás gyászhuszárok jól lássanak.

Mikor végre valóban távolabb mentem, láttam, hogy Szilasi meggondolta magát, mert váltást küldött, jött kifelé Simon Pisti kisMammut. Elmondtam, amit megtudtam és hogy már leciháztam a gépet, de jó fej a személyzet, próbálja meg ő is.
Benn egy órát pihentem és mentem is ki az előtérre.

Kinn Tokossal összeálltunk, neki is mindent elmeséltem. Nagy mákunk volt, mert Szilasi is kijött lökni, meg valamivel később a századtól Zádori kopasz hadnagy is, de mindkettőt időben észrevettük és a megfelelő helyekre húzódtunk vissza, hogy ne bukjunk meg.

Olyan hülyék ezek, mint a segg, gyalog nem mennek sehova, a kocsijaikat meg messziről kiszúrni. Jelentettünk ahogy kell, semmit nem vettek észre, pedig az előtér a legláthatóbb szolgálati hely.
Ez egy kicsit helyre tett, mégis rafinált öreg róka vagyok.

241

300 napja vagyok katona!! Már csak 240!! Hurrá!

Szeptember 21 Hétfő

Ma 16 óra pihenőt kaptam, csak éjszaka kellett mennem újra. F2-n kutyás szolgálat megint.

Ma Parát hoztam magammal, mert róla azt feltételezem, hogy semmitől nem fél. Ha a tegnapi róka megjelenne, Parát nem ijesztené meg, Para előtt nem állhatna úgy meg.
Persze, ebből lesz balhé megint, mert a többiek egyöntetű véleménye, hogy Parát nem vihetem szolgálatba. Ma megint szóba hoztam, de Németh Gyuri határozottan megtiltotta, mondván múltkor is iszonyú nagy függelem sértést követtem el, nem mehettem volna be hozzá, nem vihettem volna önhatalmúlag szolgálatba. Kellett volna az engedélyük, és valaki, aki jelen van, ha baj van.

Az igaz, hogy azóta mióta Szögi úr augusztusban leszerelt senki más nem tudta felvinni csak Dollár Tibi, mivel ő már régóta gazdája. Így viszont jobban terheljük a többit, úgy gondoltam, nem ártana a régi rendet beállítani újra. De a többiek hiába próbálkoznak, Para senkit nem enged magához, és nehogy valaki utánam akarja csinálni, hogy bemegy pórázzal, mert tudom, hogy szétszedné.
Mondtam is nekik, de ezzel kivertem a biztosítékot - "nézd már a kopasz állatját, még azt hiszi ő mondja meg mit lehet, mit nem".
Vállat vontam, eljöttem szolgálatba és engem meg az nem érdekelt, mit szabad, mit nem, egyszerűen nem akartam, hogy féljek, nem akartam, hogy a kutya féljen, azt akartam, hogy a róka féljen, és takarodjon ki a reptérről.
Para ezt el tudná intézni.

De valaki nagyon elszúrta a váltást, mert eggyel kevesebb embert küldött fel. Nem is érti senki, hogy-hogy nem szúrt szemet az ügyeleteseknek. Ezért Mészáros őrmester betett engem is a kampós váltásba.

Nem kellett kutyával kimenni, amit részint bántam, mert el akartam volna intézni a rókát, részint nem bántam, mert azért nagyon nem akartam vele találkozni újra. Para egész éjjel aludt a Kutügy melletti kutyaházban, ilyenkor mindig lelkiismeret furdalásom van miatta, mert én sem veszem le róla a szájkosarat, de abban aludni, feküdni láthatóan iszonyú kényelmetlen. Gyakorlatilag szolgálatra nem használtam ma, csak kihoztam meg a reggel hat órás váltás után  visszavittem a kennelbe. Lassan ment most az IFA a laktanya felé, később érkeztünk, ezért csak fél nyolc körül feküdtem le, kettőkor keltettek, hogy szabadnapra mehetek.

Miután felkeltem, a srácok megint kérdezgetni kezdtek, hogy mit képzelek, meg hogyan viselkedik velem Para, de mivel most szolgálatba volt Misike is, meg Németh Gyuri is, csak amolyan sorjás, darabos érdeklődés lett belőle, nem lebaszás. Mivel nekem is baszta a csőrömet megkérdeztem, Dollár Tibit, hogy ő hogy csinálta, hogyan férkőzött Para kegyeibe régen. Hogy hogyan, azt nem mondta soha korábban, és most is csak mosolygott, nem mondta el. De aztán mielőtt kiléptem volna a körletből a kimenő cuccomban, megveregette a vállam, és annyit mondott, hogy kopasz állat vagyok ugyan, de nőttem egy kicsit a szemében, mert Para soha nem fogadna el olyat, aki fél.

Tehát fasza gyerek vagyok! Lehet, hogy a többiek csak irigyek.
De legyenek csak.

Kis segítség a képhez itt.

242

Szeptember 20 Vasárnap

Olyan ajándékot kaptam, hogy nem is tudtam hová tenni. A tegnap délutáni szolgálatból ma csak éjszakába tettek. Vagyis tegnap este 10-től ma este 10-ig pihentem. Kerek huszonnégy órát. Nagyon fel tudja dobni az ember hangulatát, ha reggel a felismerhetetlenül távoli ködbe vesző messzeségig, estig pihenőt kap. Ilyen távot mi nem nagyon tudunk befogni, mert mi a Rövid Ugrást ismerjük, meg a legfeljebb tizenhat óra pihenőt. De 24 órában sosem gondolkodunk, mert sosem kell. Répával gyúrtunk is nagyot, egész megközelítem már a teljesítményét. Persze nem annyi súllyal, mint ő, de a sorozatait már végig tudom csinálni, le tudom követni. Este jókedvűen indultam szolgálatba, és Pofást vittem magammal, arra gondolva, hogy ő játékos kutya, vele jól elszórakozom majd. Éjszakára F2-re tettek.

Óránként kellett egy órára kimennünk. Éjféltől indultunk a második etapra. Hűvös, mozdulatlanságba dermedt éjszaka tespedt rajtunk, a hold csak egy kis tompa pincelámpa fényével engedte sejteni a tárgyakat, a külvilágot. Pofás sem volt elemében, de azért nem kedvetlenül baktatott mellettem, hanem csak amolyan kis üres egykedvűséggel.

Kitrappoltunk a beton mögé a fűbe. Nem is fű, inkább bozótos, annyira megerősödtek a növények a nyáron, meg a mostani esőktől. Megkerestem azt a szellőzőaknát, ami mindig elrejt az avatatlan szemektől. Szerettem ezt a helyet, sokszor húzódtam ide, ha nyugalmat kerestem.
Megfizethetetlen. Az a jellegzetessége, hogy előbb látom meg, aki felém közelít az épületek felől, de ő nem tudja, hogy állok vagy ülök, és mivel elé megyek sosem látja hol voltam pontosan, mert maga a hely már pár méterről is észrevehetetlen.

Az a gyanúm, hogy ezt a helyet csak a kutyások ismerik, de mi egymás közt sem beszélünk róla. Kultikus hely, ha elefántok lennénk, ide jönnénk meghalni. Persze lehet, hogy ferihegyi FEP kiválasztott népének, vagyis nekünk kutyásoknak a bölcs Mamutjai ide járnak. Meg a fejedelmi Sasok is, és persze a harcos berber törzsek testvérnépe, a Berbenek is. És természetesen ide temetkeznek, azok, akik hiedelmeken felül állnak, akik érzik is és adják is az erejét ennek a helynek: a Mágusok.

De ha csak én ismerem, akkor Merlin vagyok, a mágusok mágusa!

Ide ültünk Pofással. Nem csináltunk semmit, bámészkodtam, próbáltam a hold fénye által kioltott csillagok pozícióit kitalálni, Pofás meg feküdt mellettem és ugyanezt tette a fűvel.
Bámult bele.
Nyugalom és béke vett körbe.
Csend nyomta a dobhártyánk, bár ez sokáig nem tűnt fel. Bambultam hosszan, gondolat nélkül a semmibe.

Arra lettem figyelmes, hogy Pofás sem mozdul.
Semmije.
Még a szeme is megmerevedett.
Nem értettem, miért vált szoborrá, amikor fájni kezdett, feszíteni kezdte a fülem a csönd. Pofásnak is szokatlan lehetett, mert hirtelen megrázta a fejét és talpra ugrott.
Ettől megijedtem.
Nem a mozdulattól, mert az még erőt is adna, ugyanis tudom, hogy mindent előbb észrevesz, mint én. Ezért én biztonságban éreztem magam mindig. Amúgy nem mernék itt ülni, feküdni a semmi közepén.
A kutya miatt tehetem meg.
És amikor jön valaki, azt pontosan tudom, és mindig látom azt is, hogy tiszt vagy sorállomány közeleg. Ilyenkor minden kutya úgy jelez, hogy megnézi ki háborgatja a territóriumát. Ahogy a gazda figyeli a birtoka szélén csellengőket.

De most Pofás bizonytalan volt.
Aprókat rándult a szeme, a két füle, és úgy szívta az orrán a szagokkal teli levegőt, hogy a száját mereven összezárta, mintha azt akarta volna, hogy az elemzéshez a lehető legtöbb minta álljon rendelkezésre.
Mert nem tudja, vagy nem érti minek a szaga jutott el hozzá.
És bizonytalan, mert valami idegen.
Nem ismert.
Valami neki is új.
Ijesztő.
Mert Pofás félt. Jól láthatóan meg volt ijedve.

Na ettől beszartam.

Körberántottam a tekintetem, de csak a pázsit homogén tengerét láttam, semmi mást. Minden csöndes, látszólag nyugalmas.
Ettől még jobban beszartam. Mi az, amitől ő fél és én meg még csak nem is látom?
Aztakurva!

Riadtan forogtam körbe, de semmit nem vettem észre, aztán azt hittem csak paranoiás vagyok, és figyelni kezdtem a kutyát. Bár ne tettem volna!
Lassan leengedte a fejét majdnem a földre, a hasa alá, a farkát besimította a mellkasáig, a lábait berogyasztva halk nyüszítéssel a betonakna szélei felé hátrált.
Mi a szart csináljak? Kövessem? Hátráljak én is? Vagy rohanjak és húzzam magam után? Olyan miatt, amit nem is látok? Azt sem tudom, mitől kell félnem.

Ekkor Pofással szemben kibukkant egy hatalmas fej a bokorból. Ha kutya az, egy kicsit megnyugszom.
Amennyiben ellenséges, Pofás mellé állok, és vállvetve harcolva kiűzzük innen. Ha esetleg vaddisznó, akkor iszonyú futást rendezve igyekeznénk menekülni.
De démonok elől nincs menekvés.

Ugyanis egy róka feje került a képbe. Ha csak simán róka, nincs baj.
Akkor is felmerülne, hogy miért nem fél, de megnyugtató lenne az erőfölényünk.
De ez akkora volt, mint Pofás.
Rám sem hederített, és mint aki felmérte, hogy a megfelelő hatása megvolt, belépett a porondra. Sietség és zavar nélkül. Hetyke, de inkább uralkodói tartással nézett le a kutya szűkölő pofájára. Toppantott egyet az első mancsával és majdhogynem bólintással konstatálta, hogy Pofás összerándul. Ahogy a macska játszik az egérrel, szabadon hagyja, hadd szaladjon, még dobbant is, hogy elijessze, de pontosan tudja, hogy nem hagyja menekülni. Pofás is érezte, hogy nem menekülhet, de már mozdulni sem mert.

Én megbabonázva álltam, átsuhant az ateista agyamon, hogy így jelenik meg Belzebúb, hatásosabb belépő nem kell. A hold már tisztán látni engedte, hogy a róka semmivel nem volt kisebb, mint Pofás. Hosszú farkát boaként maga mellé terítette, és a kutya félelmében gyönyörködött.

Én eszméltem hamarabb. Lassan hátra nyúltam a fegyver felé, amit mi kutyások a hátunkon hordunk, de abban a pillanatban felkapta a fejét és a szemembe mélyesztette a tekintetét. A pofaszőrtől még szélesebbnek látszott az amúgy is hatalmas feje és két hideg, egymáshoz meglehetősen közel álló vágott mandulaszem pillantása szúrt át a homlokomon. De csak annyi időre, míg rosszallását kifejezte, aztán máris visszanézett Pofásra.
A rosszalkodó gyerekére szól így az ember, hang nélkül, nyomatékkal. Csak ránéz, és jelzi, hogy hagyd abba ezt azonnal.
És az abbamarad.

Az én kezem is megállt, még levegőt is lassabban vettem, nem mertem mozdulni. Aztán megunt minket, elegáns hátraarc után visszagyalogolt a bokrosba. A domb tetején kiemelkedett belőle, és utoljára még megnézett minket magának, majd elügetett. Pofás kiemelkedett, kidüllesztett mellkassal tett néhány kört ameddig a póráz engedte, de már átláttam rajta, csak a róka helyét ijesztgette. Ahogy lenyugodott, elindultam vissza a betonra közben az dobolt a fülemben, amit Csernobilról rebesgetnek.
Hogy ott bizony csúnya mennyiségű radioaktív anyag került a levegőbe.
És hogy jutott ide rendesen.
Majdnem másfél éve, tavaly áprilisban volt.
Hirosimánál is lehetett olvasni, hogy mutálódott rengeteg állat, torzult és meg is nőtt. Most ezután bizonyítva látom, hogy ez igaz lehet, ez az állat nem volt természetes. Ilyen a természetben magától nincs. És az a kisebb baj, ha a radioaktivitás miatt ilyen. Mert ha nem, akkor csakis a Sátán kreálhat ilyet.
De nem, abban nem hiszek.

Inkább atomkatasztrófa.

Viszont akkor az a sok nagyfejű, gigabarom tiszt és tiszthelyettes a laktanyában is tuti Csernobil miatt van.