197

November 4. Szerda


Felesleges volt tegnap nyüszítenem, ma délutános szolgálatba tettek, vagyis tegnap délután kettőtől, ma kettőig pihenőn voltam.
Az kerek 24 óra, szinte szabadnap.

Délelőtt Répával elmentünk gyúrni és mivel csak ketten voltunk, kibeszéltük az elmúlt hónap eseményeit. Ami kiviláglott, hogy nem érdemes többet kilógnunk.
Klassz volt, izgalmas, büszkék lehetünk, de túlontúl kockázatos.
Esetleg maradhatna, hogy mi is csak a Sarokházig mennénk berúgni. De se Répa, se én nem tartjuk programnak az ivást, múltkor jópofa volt inni a Lidóban, de nem lettünk törzsvendégek, és oda is ugyanolyan kockázat kimenni. Katával és Tamarával szívesen találkoznánk, de mindent elfelejtettünk a nevükön kívül, őket egy életre elkúrtuk. Azt lehetne még, hogy nem szökünk messzire, csak ide az út mellé és minden autót megállítunk, hátha ők ülnek benne. De ezt viszont minden este meg kellene tenni.
Na ez se igazán kivitelezhető.
Tulajdonképpen ez a bukás, a Petőfi laktanyabeli fogda emléke, ennek a helyzetnek a komolysága és a futkosó fenyegető közelsége mindkettőnket lehűtött.

– Hagyjuk a fenébe ezt a szökdösődést! – mondta Répa is, miután mindezt átbeszéltünk.
Kicsit kedvetlenek lettünk mindketten, megint üres, felesleges és hosszú időtöltésnek látszott a katonaság. Hirtelen megint sok lett az a sok nap, ami még hátra volt, és hirtelen szürkébb lett minden körülöttünk. Miután megtelt a konditerem, unottan hallgattuk az esti szkander bajnokságra készülőket, talán azért, mert ma ez minket nem érintett, mert szolgálatban leszünk, de lehet, hogy amúgy sem villanyozna fel már. Aztán kiültünk az udvarra és kicsit újra visszapergettük a dolgaink.

Megint lezárult egy klassz időszak, szuperemberek voltunk Répával, de ez ezzel el is múlt. Nem tudom, hogy most épp visszagyávulok sima, jelentéktelen bakává, vagy szerencsével lenyugszom az ostoba vakmerőségből, de most, ahogy Répa kimondta, hogy hagyjuk abba, most nagyon fájt.

Mintha meghalt volna egy bajtársam és ez nem is állt messze a valóságtól.
Most eltűnik Répa, a rettenthetetlen sármőr, kilép az életemből Rejtő Jenő, az idegenlégiós kalandokkal, elvész az a jókedv, ami kísérte a szökéseink, mert azt a felszabadultságot, ami a börtönünkből való kijutás okozott, nem tudja pótolni semmi, máshogy visszahozhatatlan.

És elveszett, meghalt Dvorszky határőr, a hős, a bátor, a vakmerő, a szellemes és a szórakoztató.
És elhal ez a kettős, amit mi alkottunk, az az egység, az a két testben dobogó egyetlen szív, egyetlen tudat, egyetlen entitás, ami mi voltunk ketten, amikor épp szó nélkül menekültünk a rendőrök elől, amikor össze sem kellett pillantanunk, mégis egyszerre feküdtünk a kocsik alá, bújtunk bokrok mögé és másztunk ki, indultunk el ugyanazzal a lábbal, ugyanolyan mozdulattal lendülve neki.
Mindez elmúlt és úgy érzem ez az érzés, ilyen szituáció, ekkora felszabadultság soha nem jön már.
Soha.
A civil életben sem.

Elszorult a torkom, valahogy tudatni akartam Répával, hogy életem legszebb élményeit kaptam tőle, de nem ment, még annyit sem tudtam kinyögni, "köszönöm".

Az "azért kurva jó volt, nem" kérdésemet elröhögtük, felelevenítettük ugyan a legjobb pillanatokat, például Boda arcát amikor meglátott minket a buszon, vagy a csajokat, Katát és Tamarát, és csak reméltem, hogy Répa érzi, amit mondanom kellett volna, ha nem lettem volna máris ugyanolyan gyáva alak, mint amilyen a szökések előtt voltam.

Aztán szolgálatba mentünk, én F2-re, Répa F1-re.

Ma ismét jött az iráni JUMBO.
Szilasi engem küldött ki mellé.
Nagyjából egyszerre értünk ki, én a kutatóügyeletről, a gép a leszállópályáról. Pont szemben velem érkezett és így, ahogy közeledett ijesztően nagy lett. Messziről is látszik hogy nem kicsi, de valahogy nem akart megállni a növekedése. Mint a kenyértészta, ami kezd megkelni és csak nő, csak duzzad.
És éreztem, hogy rám ömlik, beterít.
Jött a kerozinos kamion, aminek az átmérője kisebb, mint a hajtómű.
Hatalmas gép ez.
Jöttek a különböző kiszolgáló autók, és mindegyiket követte egy kommandósokkal megtöltött Latvia.

A JUMBO-t a BRAVO-5-re rakták, ez az avatatlan szemektől védett gépállóhely, messze mindentől, majdnem az irányítótorony mellett. Nekem majdnem húsz perc kellett kiérni. Minden olyan gépet, amivel kapcsolatban jobb ha kevesen és keveset tudnak, azt ide teszik.
A kommandósok engem is kicsit hátrébb tereltek, amíg a lépcsőt mellétolták, és kinyitották az ajtót.
Megint kiözönlöttek a legyek, de most lusták voltak, talán az itteni viszonylag hűvös idő miatt, csak megvizsgálták a környezetet, engem is, kicsit hajkurásztam őket, majd szétszéledtek, ahogy a kommandósok is, hogy kiderült, az irániak békés szándékkal jöttek. A kiszolgálók feltöltötték a készleteket és visszaindultak a reptér irányába.

Ott maradtam egyedül a muszlimokkal.
Míg Szilasi kiszólt rádión, a személyzet lecuccolt egy csomó rongyot, figyelgették a nap állását és leteregették őket a gép mellé. Szilasi elmondta, hogy nem hív be, amíg meg nem pakolják a gépet kötszerrel. A kötszer szót úgy megnyomta, hogy tudtam, újra fegyvert visznek.

Közben mindegyik iráni letérdelt a rongyokra és hajlongva imádkozásba kezdtek.
Lassan eléjük lopakodtam hogy úgy nézzen ki, nekem hajbókolnak.
Csak az egyikük fogott gyanút, de mosolyogva mutattam, csinálja nyugodtan, én figyelem a környezetet, vigyázok rájuk, de duzzadt a mellem, hogy Allah lettem.
Újra hős, de persze csak percekre.

Aztán befejezték az imádságot és szöszmötölni kezdtek a gép körül. Néztem, ahogy jönnek-mennek le-fel, és hirtelen nagyon nagy vágyat éreztem látni a gépet belülről. Megnéztem volna azt a híres púpot, mert el sem tudtam képzelni, bent ez hogy mutat.
A legmagasabb rangúnak látszó suviszkos képűt megállítottam, hogy engedjen fel, mutogattam kézzel-lábbal mire megértette mit akarok. Nagyot vigyorgott és intett, menjek csak, de a fegyverem tegyem a lépcső mellé, azt nem vihetem fel.
Figyeltem a többi manus arcát, nagyon is feltűnően és furán felragyogtak.
Nem nagyon tetszett az ötlet, látták is, hogy bizonytalankodom, többen odajöttek és biztattak, hogy menjek csak, ők vigyáznak rá.
Levettem a vállamról az AMD-met, nekitámasztottam a lépcső oldalának, tettem néhány lépést felfele. Éreztem, hogy ez így nem az igazi. Visszaléptem és kivettem a tárat, majd nekiindultam újra.
De ahogy az egyik megindult a fegyver felé, megijedtem.
Egyszer már elhagytam a fegyverem. Nem kéne újra. Bár jól megúsztam.

Hogy a fenébe magyarázom, ki, ha most ezek elveszik és anélkül megyek vissza a Kutügyre és a tár meg nálam van?
Elég cink helyzet lenne.
Nem, inkább nem mentem fel.
Gyávaság ez megint?
Nem tudom, de most úgy éreztem ez kicsit sok lenne.

Megszégyenülten léptem vissza, a genyó irániak röhögtek és szerettem volna, ha most az életemre törnek, mert szívesen kinyírtam volna mind.

Egy vérfürdő helyre tette volna a lelkem, de nem az jött, hanem egy csomó teherautó.
Láttam jó néhány katonai IFÁ-t a kommandósok kocsijai közt közeledni. Az IFÁ-kat is kommandósok vezették, mindenki aki megjelent, fekete ruciban jött.
Rám nagy ívben tett mindegyik, mintha a reptér része lennék, amiben nem tévedtek, de köszönni, vagy valahogy kellemetlenkedni biztos tudnék, mégis teljesen figyelmen kívül hagytak.
Olyannyira, hogy kedvemre lófrálhattam köztük.

Egyszer láttam egy képet a JUMBO-ról, ahol az egész eleje fel volt nyitva, pilótafülkéstül, mindenestül és ott pakoltak bele. Nagyon vártam, hogy nyissák már, de a hátulját nyitották ki, majd várakoztunk mindannyian.


Ekkor megjelent egy szintén kommandósok által vezetett és kísért teherautó, valami hidraulikus emelőszerkezettel. A gép hátuljához állt. Egyesével betolattak az IFÁ-k, felcsapták a platók ponyváit és a fekete ruhás alakok komoly, izzadtságos munkával, hosszú ládákba csomagolt holmikat cipeltek át a liftes kocsira. Nem tudom milyen rangsor lehet a kommandósok közt, azt gondolom a kopaszok pakoltak, a többi őrködött.
Aki dolgozott, annak csak pisztoly lógott az oldalán, a többi jobban fel volt szerelve, ők valami általam ismeretlen, kisméretű géppisztolyt tartottak a kezükben.

Amikor a rakodómunkások az első adagot feltették, jöttek az irániak és az egyik ládát pajszerrel felfeszegették. Közelebb sunnyogtam, hogy lássam, mi van benne.
A JUMBO tankcsövekért jött.
Illetve valami vastag ágyúcsövekért, és ahogy ott nyújtogattam a nyakam, az az alak, akit megkérdeztem, hogy felmehetek-e, a vállamra csapott és elmutogatta, hogy tankhoz lesz. Ekkor kapcsolt az egyik kommandós, hogy talán ezt nekem nem kell tudni és rám ripakodott, hogy menjek messzebb, semmi keresnivalóm itt.

Én vigyázok itt a rendre, válaszoltam hetykén és még közelebb is léptem.
Az iráni érezte a feszültséget, átkarolta a vállam és intett a kommandósnak, valami olyan jelentéssel, hogy hagyd békén, jó gyerek. Azt éreztem, megillet a muszlim vendégjog. Sérthetetlen vagyok.

Nem kellett több, onnantól kezdve mindig láb alatt voltam, minden lépést alaposan megfigyeltem, mintha tényleg rajtam múlna itt minden.
Nem volt mit látni amúgy, csak hogy a kommandósaink izzadnak a teher alatt, több turnusban, talán váltásokkal güriztek. Aztán nyilván beszóltak a kutügyre, mert csörgött a rádióm és Szilasi utasított, hogy menjek távolabb az eseménytől, nem az én dolgom ellenőrizni a folyamatokat.
Előre gyalogoltam a pilóta fülke felé és vadul ciházni kezdtem. Jó fej volt a személyzet, kaptam valami alufóliába csomagolt sült marhahúst, párolt zöldséggel, műanyag villát és kólát. Kissé távolabb, de a kommandósok közvetlen látóterébe ültem egy kis fémlétrára, majd hangos csámcsogással hozzáláttam az evéshez. Aztán elsétáltam előttük, és a kólát lassan komótosan kortyolgattam, hogy az étlen-szomjan dolgozó fekete egyenruhás gyászhuszárok jól lássanak.

Mikor végre valóban távolabb mentem, láttam, hogy Szilasi meggondolta magát, mert váltást küldött, jött kifelé Simon Pisti kisMammut. Elmondtam, amit megtudtam és hogy már leciháztam a gépet, de jó fej a személyzet, próbálja meg ő is.
Benn egy órát pihentem és mentem is ki az előtérre.

Kinn Tokossal összeálltunk, neki is mindent elmeséltem. Nagy mákunk volt, mert Szilasi is kijött lökni, meg valamivel később a századtól Zádori kopasz hadnagy is, de mindkettőt időben észrevettük és a megfelelő helyekre húzódtunk vissza, hogy ne bukjunk meg.

Olyan hülyék ezek, mint a segg, gyalog nem mennek sehova, a kocsijaikat meg messziről kiszúrni. Jelentettünk ahogy kell, semmit nem vettek észre, pedig az előtér a legláthatóbb szolgálati hely.
Ez egy kicsit helyre tett, mégis rafinált öreg róka vagyok.