296

Július 28. Kedd

Ma nem ugrottam Rövidet, a tegnap délutáni szolgálatból, megint délután küldtek szolgálatba F2-re.
Lucifert vittem magammal. Nagyon tetszik ez a kutya.
Fiatal, van benne pajkosság, játékosság, de mindemellett nyugodt és méltóságteljes. Nem is értem, hogy férnek meg ezek a tulajdonságok egyszerre, de ő megoldja, minden pillanatban higgadt és eleven egy időben. Amikor a kutügyön töltött pihenő után kilépek az épületből, már akkor lelkesen ugrál egy kicsit, aztán már csak peckesen áll büszke vigyorral a pofáján.
Állandóan olyan, mintha nevetne, a szája sarkát kicsit felfelé húzza, valahogy úgy liheg, hogy az kacagásnak is beillene. Aztán eloldom és kimegyünk hátra és Luc úgy jön mellettem, hogy a fejét és farkát magasra emeli, és igazából nem lépdel, hanem szökellget, de ettől nem szeleburdinak hat, hanem olyan, mint egy gyönyörű, erős, fékezhetetlen csikó.

Érezhetően gyönyörködteti a saját testének működése, a könnyed galoppozás, és ha valaki mellett egészen közel haladunk el, szinte díszlépésre vált, még a mellkasát is kidülleszti.

Meg is csodálja mindenki aki látja, takarítók, légi utaskísérők, pilóták, rampások és ettől én is rettentő büszke lettem. Ha valami felkeltette a figyelmét Luc nem remegő izgalommal vizsgálta, hanem alaposan megnézte az eseményt és konstatálta, hogy “ja ott az zajlik”. És ha elfordult az érdeklődése tárgyától, akkor többet nem nézett vissza, mintha röntgen szemmel átlátta volna, hogy miből várható veszély és amit veszélytelennek ítélt az az is maradt. Függetlenül attól, hogy mondjuk nagy zajjal leejtenek egy bőröndöt, hangosan felsikít egy légfék, beindul egy hajtómű, vagy kiabálni kezd a takarító, mindegy volt mi zajlik azután, hogy ő megvizsgálta, sosem nézett vissza.
Viszont ha valamit igazán érdekesnek látott, attól nem lehetett eltéríteni. Sosem tudtam megállapítani, mit néz ilyenkor, mi az, ami ennyire leköti. Számomra érdektelen esemény vagy ember, de ő ki tudott választani a tömegből egyet és le sem vette róla a szemét. Mereven, a gyaloglásnál használt büszke testtartás olvadt össze a maximális koncentrációjával, és hiába húztam meg a pórázzal, ilyenkor csak egy másodperc törtrészére fordult felém egy lesújtó, lesajnáló pillantással, hogy “mi van hülyegyerek, mit rángatsz”.

Még úgy sem tudtam megfigyelni, mi vonja magára a figyelmét, hogy mereven vizsgáltam azt a személyt, akit figyelt. Amikor Luc lassan, de a szemével követve kezdett elfordulni, időnként valamilyen impulzusra visszakapta a fejét és mereven fixírozta tovább, akkor sem vettem észre az illetőn semmit, sem a mozgásán, sem a hangján, sem a viselkedésén, semmin.
Mindemellett nem éreztem, úgy, hogy Luc ostobán viselkedik, valahogy az egészben valami ősi, általunk már elfeledett képesség, érzék nyilvánult meg, ami hajszálpontosan elválasztja a fontosat a jelentéktelentől, függetlenül attól, hogy a fontos nekem teljesen jelentéktelennek látszik. Végtelenül butának éreztem magam. Olyasmi képesség működését láttam most, ami az igazán szerencsés emberekben is csak legfeljebb derengő megérzésként jelentkezik, bennem meg sehogy. És nem gondoltam azt, hogy a kiválasztott embert nincs miért figyelni. Éreztem, hogy Luc-nak oka van rá, tudja, mit csinál.

Ezért is határoztam úgy, hogy kimegyek a beton mögé, a bokrokba aludni.

Luc majd figyelmeztet, ha gáz van. Hátul a susnyásban van egy eldugott kibetonozott csatornanyílás. Lehet, hogy bunkerajtó, mert legalább másfél méter átmérőjű, vastag kazánlemez, lakattal, az egész komplexum kb. négy méter átmérőjű és a nyílás fedele egy kb. félméter magas kör alakú betontömb tetejét zárja le, ezen remekül el lehet üldögélni. De most aludni akartam, tehát e mögé a betonkoszorú mögé feküdtem a bokorba. Lefekvés előtt Lucnak tépkedtem bokrot és a betonra ágyaztam, arra az oldalra, ahol a koszorú némi árnyékot adott neki, a pórázt a leghosszabbra állítottam, és ráhúztam a lábamra.

Aztán hatalmasat aludtunk mindketten.

(A kép Kiss Tamás képzőművész alkotásáról készült)

335

Június 19. Péntek

Pontban 5-re értem vissza a laktanyába, de a buszok közti átszálláskor futva közlekedtem. Ugyanis ma annyira jól éreztük magunkat Edittel, hogy kicsit elnéztem az órát. Úgy érzem, egész jól megvagyunk. Persze, ha ezt egyáltalán kijelenthetem úgy, hogy még mindig nem szeretkeztünk.

Hullámzanak az érzéseim, néha tök szerelmes vagyok, zsibbadni kezdenek a tagjaim, ha csak rágondolok. Máskor nem szerelem, hanem mély, sokkolóan erős szeretet önt el, mintha mézbe ragadtam volna. Ilyenkor lassan, óvatosan és erőtlenül nyúlok felé. Olykor csak a barátomnak érzem. Amikor valahogy megoldom, hogy nem figyelem a testét, az alakját.
Ha meg figyelem, de nem enged magához közeledni, akkor meg egyszerűen kinyírnám.

Ez a hullámzás általában felkavarja a gyomrom. Émelygek, nem bírom, hogy szerepet kell játszanom. Ő azt szereti, ha egy totál szerelmes barát vagyok. Akiben izzik a tűz, perzselő a tekintete, de hideg a keze, mozdulatai kimértek, elegánsak, nem követelőzők. Ha ilyen vagyok, tündérien bájos és őrjítően szexi.

Ez utóbbi okozza a bajokat.

Ha nem lenne szexi, nem őrülnék meg a gondolattól, hogy még nem kaptam meg. De ha nem lenne szexi, eszembe se jutna puncsolni neki hónapok óta. Távolodó beszélgetőpartnere lennék. De én erősen közeledő szexpartnere akarok lenni. Na de akkor kiesem a szerepemből. Mert amilyennek szeret engem, azt én erőszakkal csinálom magamból.

A plátói szerelmest.

Ettől émelygek.

Hazugnak érzem, hazugságnak vele szemben, magammal szemben és legfőképp azzal a tiszta érzéssel szemben, amit én magamban a szerelem érzésének gondolok. Egy idő után az az epekedő alak, aki bennem én vagyok, átalakul lidérccé és kacag benn, hogy mi ez, mit csinálsz Te marha, azt érzed, ahogy viselkedsz? Így akarod szeretni, ilyen sután? Hagyni incselkedni, de nem tenni semmit? Nevettetni és nevetni vele, miközben keserű a szád?

És ilyenkor émelygek, és lassanként szabadjára engedem magam, de abban már nincs kontroll, nincs köszönet, durvább és erőszakosabb leszek, mint amilyen valójában vagyok.

Ekkor meg az ijedtség kongat belül, hogy megriasztod, te marha, elszelel előled, s a semmit markolod majd!

És valóban, össze ugyan nem vesztünk, de folyton csúszik ki a kezemből, húzogatja le a blúzát, tologatja el a kezem. Kicsit rosszallóan, nagyon határozottan.

Tegnap este még úgy jöttem haza, hogy kinyírom.

Előtte a barátja voltam, hosszan, ahogy sétáltunk a langymeleg éjszakában, kézen fogva, de ha jobban összeért a testünk, mindig nekilendültem önkéntelen. Borzalmasan nehezen fegyelmezem magam.

Ma viszont kialudtam magam és újból jókedvűen ébredtem. Igazi nyári forróság terpesztett a házak közt, ezért elmentünk fagyizni, majd átgyalogoltunk a közeli Kiserdő fáinak védelme alá. Nem szívesen mentem vele emberek közé, ahol még jobban disztingválnom kellett volna. Kicsit unalmasnak is mondhatók az ilyen napok, mert sétálgatunk, padokon ücsörgünk. Azt szerettem volna mindenáron, hogy ne legyen a közelben senki, hátha egyszer kicsit többet enged.

Most is itt ül mellettem az erdei padon. Megőrülök attól, imádom, amikor valamin csodálkozva felhúzza a szemöldökét és kerek, ártatlan, értetlen szemekkel rám néz. Rettentően szép olyankor. De ezt az állapotot csak úgy tudom elérni, hogy kicsit felbosszantom, vagy olyan lehetetlenségeket állítok, amit nem hisz vagy nem ért. Sajnos azonban ez csak pár másodperc, gyorsan átvált valami másba, ha vicceset mondtok, akkor nevetésbe, ha bosszantót, akkor bosszús lesz. Ilyenkor egyáltalán nem érti, mit mosolygok ezen, és megint felhúzza a szemöldökét és kerek szemmel néz.

Később leheveredtünk a Szilas patak partjára. Az autók, a lakótelep zaját megszűrte az erdő, a patak vize csengett-bongott az alacsony partfal két oldala közt és mi egy hosszú, szótlan távolba merengés után egymásnak estünk.
Illetve Ő nekem.
Percekig nem is értettem mi zajlik, bénultan feküdtem, majdnem megtörtem a lendületét a mozdulatlanságommal, de aztán a vadállat felébredt bennem és a zsákmányra vetette magát.

Igen. Valahogy így képzeltem.


Hogy egyre hangosabban és egyre gyorsabban veszi a levegőt, hogy valósággal zihál, tekereg a kezem közt, harap, karmol, dobálja magát.
Hogy élvezi, ami történik.

Ekkor esett le, hogy még ilyen állapotban soha sem volt, soha nem engedte el magát így és soha nem engedett el engem így. A kezem bebarangolta, majd a szám is a ruhátlan részeit.

És itt kezdődtek a bajok.

Én kevesellni kezdtem azt a felületet, amit a ruha szabadon hagyott, ő meg sokallta, amennyit kibontottam belőle.

De igazából az idő tett tönkre mindent.

Szó nélkül eltelt.

Egyszer csak ránézett az órára és közölte, hogy amúgy késésben vagy ám.

Sietve rontottunk ki az erdőből, haza sem tudtam kísérni, de elváláskor olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy felébredt bennem a remény, talán mindez nem csak a mai nap ajándéka volt.