219

Október 13. Kedd

Hatodik nap laktanyafogság.

Senki nem sejti mit csináltunk tegnap, dagad a mellem, mindenkit szarjankónak érzek magam mellett. Úgy értünk vissza, hogy senki nem vette észre. Kiszöktünk és visszajöttünk úgy, hogy senki nem vette észre!

Hajnal öt körül értünk a laktanya közelébe, már halványan sejteni lehetett az ég alján megjelenő tengerkék fátyol megjelenéséből, hogy közel a napfelkelte, éreztük sietni kell. Kicseleztük az őrt, visszamásztunk a lyukon, és a szendergő Csüti (csapatügyeletes tiszt) és az emeleten az alegység ügyeletesek mellett elsompolyogtunk. Ha valaki megállított volna az épületben, az már nem gond, azt mondjuk, a klubszobában voltunk pornót nézni, vagy az ÉPK-sokhoz indultunk, mindegy. Koltay biztosan lehúz egy-két szabadnapról, de valószínűleg a képébe röhögtünk volna.

Császárok voltunk, sebezhetetlenek.

Ez rögtön a 7:20-as ébresztőnél megcáfolódott.
Kevés a két óra alvás egy droidnak is, hiába császár, hiába sebezhetetlen, de aztán erőre kaptunk, álmosan is úgy álltunk a sor elejére és toltuk arrébb az ott állókat a reggelinél, mintha börtönbeli nehézfiúk lennénk. Így is éreztük magunkat, én nem mertem volna amúgy magam előre pofátlankodni, Répa érezte erre feljogosítva magát, de neki senki nem mert beszólni, én meg ugye vele voltam.

Reggeli közben jött a hír, lövészetre megyünk aznap.
Nem emlékeztünk, hogy ezt tegnap bárki említette volna, lehet, hogy ki se merünk szökni, ha tudjuk. Azért arról nagyon ciki lemaradni, vagy olyan fáradtan menni, mint amilyenek most vagyunk. Az egész napból nem is sokat fogtunk, senki nem értette mi ez a hihetetlen jó hangulat, min tudunk folyamatosan röhögni Répával.
De tényleg, nem bírunk magunkkal.
Egész emberes mennyiségű lőszert kaptunk, tizenkettőt. Persze röhögtünk Répával ezen is, mondtuk is, amikor osztották, hogy sose lövünk annyit, amennyi lőszert amúgy szolgálatban kapunk? Annyira nem kell tudnunk fegyvert használni? Hogy tanuljam mire elég a szolgálatban kapott lőszer?

Miközben vártunk a sorunkra, a környezetünkben várakozókon élcelődtünk. Bárkit kifiguráztunk, a szemébe kritizáltuk, mi van Medve, a te bocsaid azok?, mutattam a Medve seggében lihegő holdudvarra.
– Ki az anyjuk? Fogadok Bakonyit dugod.

Elememben éreztem magam, Répa miatt senki sem szólt vissza, és talán ő is azt gondolta, hogy együtt vagyunk igazán erősek.
Olyan átüthetetlen tömeg vagyunk, amit nem piszkál az ember, ha jót akar.
Nem is erősek, hanem elképzelhetetlenül magabiztosak. Nem mutattunk erőt, legalábbis annak nyers valójában. Csak azt éreztük, ezáltal éreztettük, hogy nincs ellenfelünk.
Senki nem ér a nyomunkba sem.

Az éjszakai szökés felmérhetetlen magasságokba emelt a többiek fölé. Nekem kellett ehhez Répa, neki nem kellettem volna én. Ő mindig magabiztos volt, de mivel általában egyedül érezte ugyanezt, most nagyon tetszett neki, hogy nem egy nyálas lakáj liheg mellette a kegyét keresve, hanem egy egyenrangú partnerrel teszi mindezt. Láttam, hogy elemében van, a fáradtságán is átsütött a felszabadult gyermeki pajkosság, úgy láttam, Répa most lett előfeltételezésektől mentes önmaga.

Persze én jóval többet engedtem meg magamnak, mint amúgy lehetett volna, de Répa jól szórakozott, sosem tolta előre magát, nem védett, nem biztatott, csak jól láthatóan állt mellettem. Én voltam a viccbeli nyuszika, aki mögött ott áll a bokorban a medve és ezért kekeckedik az erdő állataival. Például az igazi Medvével.

Mikor ránk került sor, hangos csatakiáltással vetettük magunkat a földre, Répa meg se várta a tűzparancsot, kiszórta a tárat egyszerre. Szilasi leállíttatta az egészet, magához parancsolt bennünket. De akárhogy kiabált, nem tudta azt a vigyort letörölni a képünkről, ami reggel óta hol kívül, hol belül cikázott a lelkünk körül.

Répa kapott újabb adag lőszert a fejmosás mellé, hogy ezzel már bánjon megfelelően, és visszaálltunk az alapállapotba. Vihorászva vetettük magunkat hasra újra, és egy kicsit odafigyelve “jót” lőttem, Répa pedig "kiválót".

Miután visszaértünk a laktanyába az alegység ügyeletes mindenkinek hangosan mondta a nevét, aki fél óra múlva éjszakai szolgálatba megy.
Persze én is, Ferihegy 1-re.

Két óra alvással éjszakába menni? Vagy nagyon meg fogom szegni a szabályzatot, vagy össze fog roppantani a kimerültség.
Nem kéne szolgálatba mennem.
A fáradt hősök ilyenkor már henyélnek.

296

Július 28. Kedd

Ma nem ugrottam Rövidet, a tegnap délutáni szolgálatból, megint délután küldtek szolgálatba F2-re.
Lucifert vittem magammal. Nagyon tetszik ez a kutya.
Fiatal, van benne pajkosság, játékosság, de mindemellett nyugodt és méltóságteljes. Nem is értem, hogy férnek meg ezek a tulajdonságok egyszerre, de ő megoldja, minden pillanatban higgadt és eleven egy időben. Amikor a kutügyön töltött pihenő után kilépek az épületből, már akkor lelkesen ugrál egy kicsit, aztán már csak peckesen áll büszke vigyorral a pofáján.
Állandóan olyan, mintha nevetne, a szája sarkát kicsit felfelé húzza, valahogy úgy liheg, hogy az kacagásnak is beillene. Aztán eloldom és kimegyünk hátra és Luc úgy jön mellettem, hogy a fejét és farkát magasra emeli, és igazából nem lépdel, hanem szökellget, de ettől nem szeleburdinak hat, hanem olyan, mint egy gyönyörű, erős, fékezhetetlen csikó.

Érezhetően gyönyörködteti a saját testének működése, a könnyed galoppozás, és ha valaki mellett egészen közel haladunk el, szinte díszlépésre vált, még a mellkasát is kidülleszti.

Meg is csodálja mindenki aki látja, takarítók, légi utaskísérők, pilóták, rampások és ettől én is rettentő büszke lettem. Ha valami felkeltette a figyelmét Luc nem remegő izgalommal vizsgálta, hanem alaposan megnézte az eseményt és konstatálta, hogy “ja ott az zajlik”. És ha elfordult az érdeklődése tárgyától, akkor többet nem nézett vissza, mintha röntgen szemmel átlátta volna, hogy miből várható veszély és amit veszélytelennek ítélt az az is maradt. Függetlenül attól, hogy mondjuk nagy zajjal leejtenek egy bőröndöt, hangosan felsikít egy légfék, beindul egy hajtómű, vagy kiabálni kezd a takarító, mindegy volt mi zajlik azután, hogy ő megvizsgálta, sosem nézett vissza.
Viszont ha valamit igazán érdekesnek látott, attól nem lehetett eltéríteni. Sosem tudtam megállapítani, mit néz ilyenkor, mi az, ami ennyire leköti. Számomra érdektelen esemény vagy ember, de ő ki tudott választani a tömegből egyet és le sem vette róla a szemét. Mereven, a gyaloglásnál használt büszke testtartás olvadt össze a maximális koncentrációjával, és hiába húztam meg a pórázzal, ilyenkor csak egy másodperc törtrészére fordult felém egy lesújtó, lesajnáló pillantással, hogy “mi van hülyegyerek, mit rángatsz”.

Még úgy sem tudtam megfigyelni, mi vonja magára a figyelmét, hogy mereven vizsgáltam azt a személyt, akit figyelt. Amikor Luc lassan, de a szemével követve kezdett elfordulni, időnként valamilyen impulzusra visszakapta a fejét és mereven fixírozta tovább, akkor sem vettem észre az illetőn semmit, sem a mozgásán, sem a hangján, sem a viselkedésén, semmin.
Mindemellett nem éreztem, úgy, hogy Luc ostobán viselkedik, valahogy az egészben valami ősi, általunk már elfeledett képesség, érzék nyilvánult meg, ami hajszálpontosan elválasztja a fontosat a jelentéktelentől, függetlenül attól, hogy a fontos nekem teljesen jelentéktelennek látszik. Végtelenül butának éreztem magam. Olyasmi képesség működését láttam most, ami az igazán szerencsés emberekben is csak legfeljebb derengő megérzésként jelentkezik, bennem meg sehogy. És nem gondoltam azt, hogy a kiválasztott embert nincs miért figyelni. Éreztem, hogy Luc-nak oka van rá, tudja, mit csinál.

Ezért is határoztam úgy, hogy kimegyek a beton mögé, a bokrokba aludni.

Luc majd figyelmeztet, ha gáz van. Hátul a susnyásban van egy eldugott kibetonozott csatornanyílás. Lehet, hogy bunkerajtó, mert legalább másfél méter átmérőjű, vastag kazánlemez, lakattal, az egész komplexum kb. négy méter átmérőjű és a nyílás fedele egy kb. félméter magas kör alakú betontömb tetejét zárja le, ezen remekül el lehet üldögélni. De most aludni akartam, tehát e mögé a betonkoszorú mögé feküdtem a bokorba. Lefekvés előtt Lucnak tépkedtem bokrot és a betonra ágyaztam, arra az oldalra, ahol a koszorú némi árnyékot adott neki, a pórázt a leghosszabbra állítottam, és ráhúztam a lábamra.

Aztán hatalmasat aludtunk mindketten.

(A kép Kiss Tamás képzőművész alkotásáról készült)