262

Augusztus 31 Hétfő

Délelőtt a kutyakonyhára vezényeltek. Megint kihoztam a kutyákat egyenként, és amelyiknek tetszik, azzal apportíroztam. Az idősebbek nem nagyon akarnak vezényszóra szaladgálni, a játékról fogalmuk nincs, inkább bandukolnak maguk a területen.
Pofásnak tetszik leginkább, hogy dobálom a fát, ő játéknak éli meg tényleg. Lelkes, energikus, viszonylag fegyelmezett, de ami a lényeg, hogy rettentően élvezi. Az a semmivel össze nem hasonlítható előnye és ajándéka annak, hogy sok kutyára felügyelek, hogy az optimális kutyám van. Mindig más, de a hangulatomhoz tudok választani. Ha kibiztosított gránáttal akarok szolgálatba menni, Parát viszem, ha gyönyörködni és gyönyörködtetni akarok, akkor Szemit, ha csendes, nyugodt méltóságot, akkor Fjordot. Ha játszani akarok, kihozom Pofást, ha kölyökkutya sükebókaságára vágyom, akkor Luxot. Mindegyik kutyának adtam tíz percet, nem sok, de ennél többet nem nagyon lehet, ha azt akarom, hogy mindegyik sorra kerüljön.
Épp Pofással szórakoztattuk egymást, mikor betoppant az orvos. Illetve nem tudtam, hogy ő az, hanem csak egyszerűen ott termett egy őrnagy a kutyakonyhán. Jó messzire hajítottam a fát, Pofás utána szaladt, ekkor láttuk, meg egymást az őrnaggyal. Félmeztelen voltam, sapka nélkül, és épp fülig érő mosoly terült el az arcomon.  Láttam az őrnagy szemén, hogy igencsak meglepődött, én meg igyekeztem legalább a mosolyt eltüntetni magamról, és a néhány másodpercnyi bénultságban igyekeztem kitalálni, mi a helyes viselkedés.
Vágjam magam vigyázzba és tisztelegjek?
Na de félmeztelen?
Vagy köszönjek, hogy tiszteletem őrnagy bá?

De szerencsére, már, ha ez szerencse, az események túlléptek ezen a problémán.
Úgy, hogy hoztak egy sokkal nagyobbat.
Hogy hogyan jutott be a doki úgy, hogy nem látta kinn a kutyát nem tudom, de amikor Pofás vigyorgó pofával, szaladt vissza a fával, az őrnagy valósággal felsikított, és élemedett korát és körte alakját meghazudtoló gyorsasággal iramodott a kapu felé. Közben kappan hangon kiabált, hogy fogja meg azt a rohadt dögöt, azonnal fogja meg!
Bámulatos sebességgel tépte fel az ajtót, és úgy szökellt ki rajta, hogy én ezt tízpontosnak ítéltem. Pofás szart mindenre, az apportfán kívül nem létezett neki semmi a világból, észre sem vett semmit. Megfogtam, szóltam a sportembernek, hogy egy perc és itt vagyok, csak visszaviszem a kutyát a kennelbe.
Kikiabáltam neki, hogy bezártam. Az ember bejött és a formaságokat figyelmen kívül hagyva mondta el, miért jött. Nem volt nehéz az alakizástól, tisztelgéstől eltekinteni, mert még mindig félmeztelen álltam előtte. Most derült ki, hogy állatorvos, és hogy Parát jött beoltani.
Mondta, hogy jelenteni fogja milyen kuplerájt talált itt Ferihegyen. Múltkor valami hihetetlen szemtelen katona elhagyta a szolgálati helyét, fél órán át keresték, de nem lett meg, emiatt kellett ma eljönnie újból. És szerinte kutya nem lehet a kennelen kívül, csak szájkosárban. Na meg én is hogy nézek, ki, katona vagyok egyáltalán?

Kérdeztem, hogy tudja-e melyik kutyát kell beoltani, de alaposan leteremtett, neki nem az ilyesmit kell észben tartani, hozzam ide valamelyiket, aztán hadd menjen. Tudtam, hogy Para az, de azért pontosítani akartam, meg egyébként nála volt az oltási lap, csak bele kellett volna néznie.
Bementem Parához, ráraktam a szájkosarat, Megfogtam erősen, míg a doki belépett és behúzta maga mögött az ajtót. Valami közük lehetett már egymáshoz, mert Para ideges lett, ahogy meglátta, majd kicsit lefelé tartott fejjel, vészjóslóan, mély hangon morgott.
Az őrnagy a kutya hátsó combja felé nyúlkált, majd szólt, hogy egy kicsit fordítsak már rajta, hogy jobban hozzáférjen. Ehhez lazítanom kellett a pórázon és Para nem késlekedett. Abban a pillanatban ugrott a dokinak, és úgy vágta állcsúcson a szájkosárral, hogy még a sapkája is lerepült a kennel betonjára, a kutyaszar mellé.

Az őrnagy felemelkedett és egy „na majd adok én neked”, felkiáltással, lendületből, nyújtott kézzel találomra belevágta valahova Parába az injekciót, az meg őrjöngve támadt újra a dokira, alig tudtam megtartani. Az őrnagy kirongyolt a kennelből, mindkét kezével az állát fogta és még hátra kiabált nekem, hogy ezt jelenteni fogja. Egy darabig Parán hagytam a szájkosarat még, sejtésem sem volt, hogy a mi kapcsolatunkat ez az incidens mennyire tépázta meg. De a dokival való jó viszony romokban, hosszan kiabál, hogy most azonnal megy is a laktanyaparancsnokhoz és jelenti mi történt ma.

Miután elment beóvakodtam Parához. Nem szereti, ha simogatják, úgy egyáltalán nem szereti, ha hozzáérnek, bár amikor szolgálatba viszem, a teherautón a hátán szoktam pihentetni a kezem, ezt még tűri, de azért most ezzel nem is próbálkoztam, hanem csak leguggoltam elé és elmagyaráztam neki, hogy ez nem miattam volt. Először feszültnek láttam, aztán lefeküdt és látszólag megnyugodott. Ezért oda oldalaztam mellé és leoldottam róla a szájkosarat. Lassan lehúztam, meg egy kicsit guggoltam mellette, aztán szóltam neki, hogy maradjon a helyén, felálltam és kijöttem tőle. Nem voltam egészen biztos a dolgomban, inkább csak reméltem, hogy nem kapcsolt össze a dokival, de úgy látszott, tényleg nem. Hagyott elmenni.