393

Április 22. Szerda

56 hét.

Ma Basa ment lőni. Az, hogy nincs a laktanyában felbátorította Robit. Igazából már nem is figyelünk konkrétan egymásra, bármit teszek, ugrik rá, bármit mond, ellenzem. Apró szarságokon feszülünk egymásnak, a veszekedések végére már szinte nem is tudjuk, mi váltotta ki. Emlékszem, a suliban még sokat nevetgélt, most sikernek könyvelem el, hogy egyre morózusabb amikor a saját közegében, az öregebb katonák sleppjében diskurál. Ha a látótávolságban vagyok, a vigyora kifejezetten erőltetett, vagánynak mutatja magát, de basztatja a tudat, hogy létezem.

És ez jó, ezt szeretem.
Ha mondjuk kiül az ebédlőbe a többiek közé, imádom azt a szitut, amikor a tálalópult mögül előbb tudom bemutatni neki a középső ujjam, minthogy ő felengedhetne köztük és ezek után már nem is nagyon megy neki. Dühösen válaszol valamit, az asztalnál ülők meg nyugtatgatják, vagy röhögve ingerlik, hogy miért nem tépi le fejét a tiszteletlen kopasznak, miért nem? A kegyelemdöfést azzal szoktam megadni, amikor én is beállok a hangoskodók táborába és kiabálom ki neki a pult mögül, hogy tényleg, faszkalap, miért nem?

Ilyenkor már nem bírja üvölt, hogy igen széttép, meg a felmenőimet jellemzi, válaszolok is rendesen, akkor szoktam elkussolni, amikor a többi öreg katona is nyomatékosan megkér.

Robi stílusában.

Velük nem akarok ujjat húzni, főleg mert van közöttük 2. századhoz tartozó katona, és ki tudja, nem oda kerülök-e. Azért ilyenkor úgy csinálok, mintha belerejszolnék egy bögrébe, vagy csak egyenesen beleköpök a szemük láttára és bebaszom a tiszta tányérok közé.

Néha nézem Robit, ahogy diskurál és azon tűnődöm, milyen messze került az a kép, hogy ül az iskolapadban és valami csínytevés miatt röhögcsél hátrafelé az első padból ránk. Hova lett az a kölyök, akit még a suliban ismertem meg, akiből lehetett volna normális srác is? Egyre tompább az iskolai kép róla, már-már úgy hiszem nem emlékszem jól, sose láttam kamasznak, ő egyszerűen ekkora bunkónak született.

Délelőtt kaptunk egy telefont a belső vonalon, hogy lökni fog a Nyírő, vagyis ellenőrzést tart a laktanyaparancsnok. Valóban be is toppant nem sokára. A hányinger kerülgetett, ahogy Robi körülugrálta, igaz, hogy most ő a rangidős szolgálatvezető szakács, neki kell megmutatni mindent, de ez a lakájszagú viselkedés borzasztó.

Nyírő mindent rendben talált, csak a Dinó hányásfoltjánál bizonytalankodott egy kicsit, szaglászott, de aztán nem kérdezett rá.

Miután elment, Robival megint összeugrottunk. Most is valami apróságon robbant ki, valami, ami jó lett volna mindkettőnknek, ott ahol van, de ő szól, hogy ide többet soha ne tegyem, azonnal vigyem innen, én meg mondom, jó helyen van ott, nem teszem sehova, mondom, hogy jó helyen van ott.
Ezekben a vitákban meglehetősen el is durvultunk.

– A te jó édes, büdös kurva anyádat te fasszopó geci, te gennyláda...

Ömlik belőlem mindez. Automatikusan állnak mondatokká és csak úgy dől kifelé. Miközben mondom is csodálkozom miatta. Én se értem, hogyan csinálom.
Van egy érdekes beszédhibám. Bakizom, ha idegesen akarok valamit nagyon nyomatékosítva közölni. Ha dühös vagyok, nem hiteles, amit mondok. Fenyegetni nem lehet úgy, hogy egy-egy szónak többször fut neki az ember. Talán az van, hogy én olyankor is gondolatot akarok közölni, azt meg kell fogalmazni, de olyan gyorsan, ahogy olyankor mondani kellene, nem tudom. De ez a Robinak címzett ocsmány káromkodás gond nélkül jön elő.

Láttam még - nagyon gyerekként - fekete-fehérben a tévében egy előadót. Makulátlan öltönyben állt a színpadon, az egyik kezével, hosszú pálcán tányért pörgetett, a másikkal közben megtapogatta a zsebeit cigarettát húzott elő majd rágyújtott és olyan átszellemülten és hosszan nézte a füstöt, mintha nem épp egy nehéz gyakorlatot mutatna be.
Így éreztem magam.
Úgy tűnt mocskolódás közben bármit csinálhatnék, oda se kell figyelnem, felléphetnénk Robival, káromkodó művészként, kérem tisztelt publikum, tessék-tessék, ki az, aki kibillenti művészeket, milyen feladatot tudnak kitalálni, amitől megzavarodnak, tessék-tessék, eddig senki emberfiának nem sikerült, tessék-tessék.

Azért se értem, mert otthon a szüleim, soha nem beszéltek csúnyán, nem káromkodtak. Nagyon sokat olvastak, mindketten választékosan fogalmaztak, szerettem hallgatni, ahogy beszélgettek egymással.
Amikor meg cselgáncsoztam, valahogy kialakult köztünk egyfajta arisztokrata attitűd, hogy nem beszélünk csúnyán. Fennhéjazva fogalmaztunk, a leggyakrabban előbukkanó szitokszavak helyett, valami mást használtunk, amennyiben bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen volt. Így lett a baszdmeg bakter, a fasz bakterpénisz, de ez utóbbi már a legerősebb indulatokat volt hivatott kifejezni, ez már-már csúnyának számított.
Amúgy döbbenetes hatása lett ennek, mert a konfliktusok sokkal nehezebben mérgesedtek el, sokkal hamarabb fordult át nevetéssé, mert nem lehet komoly arccal, hosszan bakterpéniszezni röhögés nélkül. De krízishelyzetben sem léptünk ki soha a szerepünkből, a mi magunk alkotta kiválasztottságból, sokkal erősebb volt a többiektől, másoktól, az ostobán káromkodó pórnéptől való megkülönböztetettségünk tudata, mint a belső torzsalkodás. Mindez úgy belém égett, hogy egészen mostanáig nehezen állt rá a szám a szitokszavakra, használtam néha, de csak, úgy ahogy cigarettázni kezd az ember, hogy azt hiszi, attól komolyabb, felnőttebb lesz.

Hát én most felnőttem teljesen.

Hogy abba a telibaszott, retkes, ótvaros, szétcseszett geci kurva életbe!

Bakterpénisz.