515

December 21. Vasárnap

Vasárnap van! A Karácsony és az Eskü előtti utolsó vasárnap. Még ébreszteni is csak hét után jöttek be. Fel kellett öltöznünk, megigazítani az ágyat, vissza rá már nem fekhettünk. Egész délelőtt azon a kemény, kényelmetlen hokedli-szerű stokin kellett ücsörögnünk, még vizelni is engedéllyel mehettünk csak ki.

Ennek mi értelme?

A földre nem ülhettünk le, az ágyra nem fekhettünk fel, járkálni nem volt szabad.

Ne olvassunk!

Azt a buzi értelmiség csinálja, ne majmoljuk őket. Beszélgetni se nagyon kezdjünk, az zavarja az alegység-ügyeletes fülét, elvégre vasárnap van, csendesen, békésen kéne eltelnie. És a stokit se húzogassuk, mert összekarcolja a padlót.

Órákat üldögéltünk, én egész jól tartottam magam, de a bikanyakú 11 óra körül elaludt és lezuhant a stokiról. Dörmögött valamit, aztán visszahelyezkedett. Az alegység-ügyeletes időnként benézett, leellenőrzött minket, s azzal vigasztalt, hogyha elégedett lesz velünk, akkor délután rá lehet majd feküdni az ágyra.

– De addig kussoljanak! Ne legyen mocorgás, nyikorgás és semmi egyéb! – vigyorgott ránk kajánul, mielőtt kiment.

Szabó fojtott hangon szólt a Komárihoz.

– Odakötözlek az ágyvashoz, baszd meg! Meg ne moccanj, mert szétverem a fejed! Nem akarok miattad este is görnyedni a stokin!

Komári egy szót sem szólt, talán meg sem hallotta, de azért nyugton volt ebédig. Az ebédlőben a vasárnap tiszteletére, teljes csendben, és állva kellett elfogyasztanunk az ételt. Elég körülményes volt a sárga tálcát megtartani egy kézzel. A szomszéd asztalnál a kézigránát dobáson jeleskedő szerencsétlen, szemüveges, fajankó, megbillentette a tálcát, a kanalat tartó kézzel utánakapott egy taníthatatlanul groteszk mozdulattal, az evőeszközt a szájában hagyta, de az elkezdett kifelé csúszni, amit még néhány másodpercig, a száját erősen összeszorítva próbált megtartani, kevés sikerrel. A szemeivel tán a száját kereste, összeugrottak középre, lefele fordultak, és ott kétségbeesetten köröztek, mintha a szemüvegkerettől nem tudnának szabadulni.

A kanál szívásától összehorpadt arcán piciny változást okozott a meghökkenés, csak a szája nyert vékony csíkból O alakot. Az evőeszköz először a tányér szélére zuhant, kimarkolt egy adagot a levesből, s – miután a fajankó nyakára, a gallér mögé és az arcára löttyintette -, folytatta az útját lefelé a tálcáról. A fiú egyik kezével még utána kapott, de megbillentette a tálcát és a leveses tálka vészes iramban indult a kanál után. A fafej még egy utolsó mozdulattal próbálta egyenesbe visszahozni a tálcát, de nem sikerült. A leveses tálka rátámadt a fiú mellett álló társára, s már mentek is utána a zsemlegombócok. A gombóccal hasba lőtt katona nagyot ugrott hátra az ijedtségtől, és az ő tálcája is elszabadult. Mintha ezzel trendet teremtettek volna, a velük szemben álló sor, hangosan röhögni kezdett, és dominószerűen potyogtatták el a cuccaikat. Sejtettem, hogy a jókedvünket elrontják a konyhaügyeletesek, és lám!

Erőteljes hangon teremtették le az érintetteket, ha jól hallottam velük a konyhát takaríttatták egész este, minket, vétlen szemlélődőket, kihajtottak az ebédlőből rögtön, pedig én még a levest sem fejeztem be. Misi a zsebébe, Szabó a szájába tömködte a zsemlegombócot. Ne vesszen kárba semmi!

Már rég a körletben ültünk a stokin megint, mikor Szabó még mindig zsemlegombóc-darabkákat erőltetett le a torkán a szájából, nagyokat hörögve, krákogva. Hirtelen erőteljes köhögés vett erőt rajta.

– A nyomorult életbe, az orromba ment! – préselte ki valahol, szájából pedig nagy ívben repkedtek a darabkák. Fújtatott, prüszkölt, horkantgatott, hogy megszabaduljon a szorult helyzetéből, de a zsemledarabka nem adta magát könnyen. A torkában megbúvó maradékok is csatába indultak, s Szabó mozgását figyelve, láthatóan hol a gyomrát, hol a tüdejét akarták megtölteni. Az erőteljes köhögés, harákolás között egy-egy felismerhetetlen kiáltás keresett utat magának. Közben lassan a fuldoklás a földre nyomta, letérdelt, egyik kezével a stokiba kapaszkodott, a másikkal idegesen kotorászott a torkában. A krákogás valamit segíthetett, mert megnyugodni látszott, az oldalára ereszkedett, fejét leejtette, elnyúlt a földön. Bár ritkuló ütemben, de még összerántotta a testét valami görcs, mégis lassanként elernyedt. A szájából időnként kiforgatott egy-egy bizarr formájú göböcskét, amik aztán rendezetlen mintával övezték az arcát. Mi, a körülötte lévők, a parancs szerint meg sem moccantunk, ültünk a stokin csendben. Szabó hangosan szuszogott még, amikor az ügyeletes belépett.

– Na emberek! – mondta miközben az ágysorok közt gyalogolt – Mostantól szabad foglalkozás! Elmondom mit nem szabad! Semmit, az ágyon fekvésen kívül. Fekszenek, kussolnak! Senki nem veri a répáját! Értve?

Odaért a földön fekvő Szabóhoz, akinek a pillája sem rezdült, ugyanúgy szuszogott, mint annak előtte.

– Ezzel mi történt? – kérdezte az ügyeletes.

– Fuldoklik.

A felettesünk érdeklődve hajolt közelebb.

– Az a szájából jött ki?

– Igen.

– Azt a mindenit! Tolják be az ágy alá, ne legyen itt útban! – mondta, aztán elindult kifelé – És a hangjukat ne halljam!

Ezzel kifordult az ajtón.

– Betoljuk? – kérdezte egy bátortalan hang messzebbről.

Szabó felemelte a fejét.

– Hülye! – hörögte.

Kiköpött még néhány zsemlegombóc darabkát, aztán felkelt, és az ágyára feküdt. Mindannyian követtük a példáját és aztán ki a gondolataiba, ki amije volt, belemerült.

Az ügyeletes néha-néha bekukkantott, nem csinálunk-e valami eszeveszett szabálysértést, de mindig elégedetten távozott.

Mélységes csend, angyali nyugalom szállt a teremre, a szerencsések álomba szenderültek. Végignéztem a nyáladzó szájakon, s ekkor egy hangos kiáltás zavart meg.

– Aúúúú…A fenébe!

Lenéztem az alsó ágyra.

– ÁÁÁáúúúú!

Lenn Szabó karikára gömbölyödve fogta a hasát és kiáltozott.

– Jézusom, mi történt? Mi van veled? – kérdeztem ijedten.

Nem kaptam választ, mintha meg sem hallott volna, egyre hangosabban jajongott. Az alvók felébredtek, s ők is döbbenten kérdezgették, mi baja lehet.

– Szabó! Mi lelt? Szólj már valamit! – kezdtem újra.

Továbbra sem kaptam választ, ezért leugrottam az ágyról, Misi is épp ekkor ért ide.

– Mi van vele? – kérdezte.

– Mit tudom én? Egyszer csak kiabálni kezdett.

– Gabi! Szólj már! Mi baj van? – próbálkozott Misi is.

A jajongó most felemelte a fejét.

– Szarnom kell! – nyögte.

Értetlenül néztünk egymásra Misivel.

– Szarnod?! Hogy érted?

– Egyszerűen csak szarnom kell!

– És mitől ordítasz?

Most felénk fordult.

– Mert nagyon kell!

– Nagyon kell? Nem tudsz kimenni?

– De, de.

Kezdtük nem érteni a dolgot, Misi is bizonytalannak látszott.

– Hát akkor?

– Szorítja és csavargatja a belem!

– Azt értjük, de miért nem mész ki?

– Nem akarok!

– Mit nem akarsz?

Egyre többen figyelték a beszélgetést. Értetlen arcok gyülekeztek körülöttünk.

– Mit nem akar ez? – kérdezgették.

Megvontam a vállam.

– Miért nem akarsz kimenni? – kérdeztem újra.

– Nem akarok! Aaúúú… – válaszolta kínok között.

– De könyörgöm, miért, ha annyira szenvedsz?

– Nem szenvedek, élvezem! Aúú….

– Mi a lófaszt beszél ez? – kérdezte valaki. – Mi van? Mit élvezel?

– Aaúúú… Csak akkor megyek ki szarni, ha már nem bírom tovább! – mondta Szabó, már némi mosollyal az arcán. – De előtte, ahogy csavarja a beleim, az rohadt jó. Ritkán ennyire klassz, mint most. Imádom!

– Mi van? – értetlenkedtünk.

– Egyszerűen imádom a szarás előtti néhány percet! Aaúúú… Marha jó!

Rohadj meg! – kiáltotta néhány álmos, gyűrött fejű alak szinte egyszerre – Rohadj meg!

Ő hirtelen felpattant, elöl a hasát fogva, hátul pedig a kézfejét mélyen a fenekébe gyűrve tört utat magának.

– Mindjárt jön! Mindjárt kijön! – kiabálta, s kirohant a teremből.